Annihilator #1
Történet: Grant Morrison
Rajz: Frazer Irving
Legendary Comics
Grant Morrisonnal már foglalkoztunk a mainstream DC univerzumban levezénylendő és állítólag komoly változásokat hozó The Multiversity első száma kapcsán, de örvendjünk vala, mert legalább egy súlyos agymenését egy sokkal többet bevállaló független kiadónak tartogatta. Pontosabban a Legendary filmstúdió képregénykiadással foglalkozó részlegének, ami eddig meglehetősen eklektikus címeket adott ki, mozifranchise-tól kezdve (Godzilla, Pacific Rim), szupersztár státuszú és termékeny szerzők művein keresztül (Straczynski, Millar), a tökéletesen ismeretlen képregényekig (A Town Called Dragon, The Tower Chronicles: Dreadstalker).
Morrison nem is fogja vissza magát, mert úgy néz ki, hogy az új történetéhez is meta- és pszichoanalízis szükségeltetik majd: a szerző saját hollywoodi forgatókönyvírói tapasztalataiból született alteregója, a kiégett Ray Spass egy kísértetjárta házat vesz ki, hogy új ihletet nyerjen, mielőtt az egyre türelmetlenebbül toporzékoló kiadója egy fiatalabb íróra bízza az új franchise-t. A mentális és fizikai zuhanóspirálba került Spass új regényének főszereplője Max Nomax, egy nihilista, kozmikus tömeggyilkos, akit egy fekete lyuk, a Nagy Annihilátor eseményhorizontjának szélére állított börtönállomásra szállítanak, hogy letöltse büntetését. Senki sem tudja, hogy a szörnyűséges múlttal rendelkező állomás (melyen egy komplett kutatócsoport, új-nihilista szerzetesek és más korábbi lakók követtek el csoportos, rituális öngyilkosságot) része a tervének, hogy halott szerelmét feltámassza és ezáltal leigázza a Halált.
Spass egyre jobban belebonyolódik saját történetébe a beszedett drogok, alkohol és a házban rendezett orgia hatására, azonban a végső lökést az orvosok diagnózisa adja: halálos és gyógyíthatatlan agydaganat fog végezni vele. A valóság és a képzelet végleg összekeveredik, és saját, sorozatgyilkos regényhőse ajánlja fel a segítségét ebben a kilátástalan helyzetben.
Frazer Irving gyönyörűen asszisztál ebben a hagymázas rémálomban, Nomax jeleneteit kékes, Spass valóságát tompa sárga fénybe borítva. Morrison szimbolizmusa, a feneketlennek tűnő gödör a ház előtt, a kávéban tejútszerűen forgó tejszín, a fekete lyuk, ami Spass kéziratában mondatvégi ponttá válik, mind tökéletesen átjön fotorealisztikus stílusán, és bizonyára a főhős sem véletlenül hasonlít annyira Spider Jerusalemre. Nem tudom Morrison mit szed mostanában (a The Invisibles sorozatát bevallottan folyamatosan betépve írta), de az biztos, hogy pár másik írónak is adhatna belőle, mondjuk a DC-nél. (Nagy Krisztián)
Death of Wolverine #2
Történet: Charles Soule
Rajz: Steve McNiven
Marvel Comics
A Marvel nem vesztegeti az időt, még épp csak elkezdték a Spider-Verse című pókemberes össznépi esemény előkészítését az Edge of Spider-Verse első számával (főszerepben a noir Pókfej David Hine tollából), és máris útnak indították egyik ikonikus főhősüket az utolsó kalandjára. Azt persze egy pillanatig sem hihetjük, hogy egy olyan népszerű karaktert, mint Rozsomák végleg eltemetnek, de mivel a legutóbbi hasonló akciójukból született a zseniális Superior Spider-Man sorozat, joggal remélhetjük, hogy a kényszerű pihenőre küldött X-Men (és még számos más szupercsoportosulás) tagja nem ok nélkül kerül a kispadra, és az odavezető út tényleg szórakoztató lesz.
Egyelőre úgy tűnik, hogy az újraindított She-Hulk sorozatért általunk már méltatott Charles Soule nem okoz csalódást, az első szám nagyon jó dinamikával és flashbackkel indít: Logan elveszítette öngyógyító képességét és a Marvel-univerzum utolsóként felkeresett tudósa/csodadoktora sem tudja sok jóval kecsegtetni, még neki is minimum hónapokba telne valamilyen megoldást találni erre a problémára. Rozsomák egy igazi 22-es csapdájával találja szemben magát, hiszen a vizsgálatok alatt kerülnie kellene minden fizikai tevékenységet, ám ellenségei már neszét vették a dolognak, és éppen most húzzák a sorszámot, hogy ki végezzen először a gyűlölt kanadaival.
Célpontjuk persze a saját vérmérséklete szerint kezeli a helyzetet, egy elhagyatott szigetre csalja a támadók első hullámát, és kihúzza vezetőjükből, Nuke-ból, hogy maga Madame Hydra tűzte ki a fejére a vérdíjat. A második füzetben útja tehát Madripoorba vezet, ahol egy Vasember sisak eladásának ürügyén sikerül a veszedelmes kémnő elé kerülnie, a válaszokért pedig egy halálos méreggel szolgálatkésszé tett Kardfogúval kell megküzdenie, ezúttal azonban az öngyógyító faktora nélkül.
McNiven rajzai szokás szerint gyönyörűek, Soule pedig egy ügyes trükkel a panelek közé szövi Rozsomák kiélesedett érzékeinek jelzéseit és a sérülések okozta fájdalmakat. Hősünk részről-részre amortizálódik, és már kénytelen szövetségeseire támaszkodni, hogy túlélje a megpróbáltatásokat, és még csak a négy részes mini második füzeténél járunk.
Elképzelhető, hogy ezúttal nem porhintés az egész, mert már két újabb minisorozattal is készül a Marvel, ami Rozsomák halálának következményeivel foglalkozik (Death of Wolverine: The Logan Legacy, Death of Wolverine: The Weapon X Program), ami azt jelenti, hogy az X-Men egyik legnépszerűbb hőse legalább olyan hosszas pihenőre tér, mint anno Peter Parker az Amazing Spider-Man 700. számában. Ha legalább olyan érdekes sztorikra ösztönzi az írókat, én igazából nem is bánom a dolgot. (Nagy Krisztián)
New Avengers #23
Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Kev Walker
Marvel Comics
„Will you help me kill worlds?”
Jonathan Hickman olyasmit csinál a Marvel néhány legnagyobb szuperhősével, ami egész egyszerűen nem szokás a mainstreamben: abszolút lehetetlen döntés elé állítja, és befeketíti őket. A szituáció egyszerű: egy rejtélyes, kozmikus katasztrófasorozat következtében párhuzamos világok ütköznek össze, és pusztítják el egymást. Mivel az ütközés középpontja a Föld (pontosabban: a Földek), a kölcsönös katasztrófa megakadályozható a másik univerzum másik kék bolygójának elpusztításával. Amelyet persze ugyanúgy milliárdok laknak, mint ezt.
Hickman immár közel két éve építi ezt a sztorit, és az utóbbi pár hónapban brutális erővel aratja le eddigi munkájának gyümölcsét. A szuperhősöknek komplett, ártatlan, az övékéhez hasonló világokat kell teljesen elpusztítaniuk, hogy az univerzum megmeneküljön, és ez persze kőkemény konfliktusokhoz vezet. Mert a felmerülő kérdések kegyetlenek: megölnél több milliárd embert azért, hogy megments még többet? Ha igen, ki vagy te, hogy ilyen döntést hozz? Ha nem, ki vagy te, hogy pusztán az elveid megőrzése érdekében, vagyis lényegében azért, hogy másnap reggel a tükörbe tudj nézni, halálra ítélj számolatlan világot?
Pragmatikus szempontból nézve a válasz egyértelmű: persze, hogy ki kell oltani pár milliárd életet, ha kizárólag így lehet megmenteni két teljes univerzumot, annak sok ezermilliárdnyi lelkével együtt. Csakhogy a szuperhősökre pont nem a pragmatizmus jellemző – a morális felsőbbrendűség sokkal inkább.
Hickman mesterien játszik ezekkel a témákkal, és nem fél egyre tovább és tovább vinni a súlyos dilemmákat felvető koncepciót. Végül persze Vasembernek, Reed Richardsnak és társainak el kell jutniuk egy végleges döntésig, és itt Hickman már nem feszegetheti tovább a tipikus szuperhős-zsáneres kereteket; de egyrészt a kérdések ettől még továbbra is kínzóan ott lógnak a levegőben, másrészt pedig az író még ekkor is elő tud állni egy olyan csavarral (a nagyon is pragmatikus Namor karakterén keresztül), ami felborít mindent. Arról nem is beszélve, hogy ez a konkrét szám a maga karakterközpontú, csendes, szomorú és fájdalmas lamentálásaival és dühével az egyik legjobb, amit idén olvastam a Marveltől.
Érdekes lesz látni, hogy innen hová fut ki a sztori (remélhetőleg nem egy szimpla jófiúk vs. rosszfiúk összecsapásba, mert – sajnos – immár ez a lehetőség is megvan benne), de addig is: Hickman a tavalyi, kissé nehézkes kezdetek után tökéletesen ráérzett a sztorira. Mostanra saját magából és az Avengersből is sikerült kihoznia a legjobbat. (Rusznyák Csaba)
Rocket Raccoon #3
Történet és rajz: Skottie Young
Marvel Comics
Simán ki merem jelenteni, hogy egyetlen képregénykiadónak sem volt idén olyan nagy ötlete, mint a Marvelnek az, hogy Skottie Youngnak adta az új Rocket Raccon sorozatát. Young főleg a rajzairól ismert, illetve arról a bizonyos illusztrátori munkáról, amit Neil Gaiman nálunk is megjelent, Szerencsére a tej című hihetetlenül szórakoztató gyerekkönyvéhez végzett.
Young képi világa jellemzően észvesztően vad, vidám, eleven, és – most mit csináljak, tudom, hogy ez a Geekz, de hát nincs rá jobb szó, bassza meg – őrülten cuki. Egyszerűen muszáj imádni a fickó stílusát (aki mégsem imádná, álljon elém és a dezintegrátorom elé). Szóval evidens, hogy tökéletes választás egy Rocket Raccoon képregényhez, amit nyilván A galaxis őrzőihez időzítve indított el a Marvel (mert nem teljesen hülye).
A sztori szerint Rocketet olyan gyilkosságokkal vádoljak, amiket a jelek szerint egy fajtársa követett el – a dologban csak az a szépséghiba, hogy Rocket mindeddig meg volt győződve róla, hogy ő a fajtája utolsó élő tagja. Az eseményekbe beleszólása lesz még hősünk egy mindenféle harci űrhajókkal és fegyverekkel felszerelt ex-barátnőiből álló szövetségnek (nem szép dolog, ha sosem hívjátok fel utána a csajt, gyerekek, ráadásul még űrtörmelékké is lőhetnek benneteket miatta), néhány gengszternek, akik talán birtokában vannak a megfelelő információknak, meg persze Rocket örök cimborájának, akit még mindig Grootnak hívnak.
De a sztori igazából másodlagos, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy csak ürügy a teljes észvesztéshez. Young cselekménye nyaktörő tempóban száguld, és mindent, de tényleg mindent akció vagy humor, esetleg akció és humor útján közül. Nincs olyan, hogy mondjuk, pár karakter csak simán beszélget, és nem robbantanak fel közben valakit, nem menekülnek egy egész flotta elől, vagy legalább nem sül el mellékesen egy jól elhelyezett vizuális geg, vagy egy verbális poén – az se baj, ha „illetlen” és szexuális természetű, sőt.
Az egészben az a meglepő, hogy Young tényleg képes a szeretnivalóan agyament rajzstílusát hasonló (ám eddig ritkán villogtatott) írói agymenésekkel kiegészíteni. Minden oldalon lehet nevetni vagy legalább mosolyogni, és olyan az egész, mint egy űrbe helyezett, felturbózott, érettebb poénokkal teli Bolondos dallamok. (Rusznyák Csaba)
Wayward #1
Történet: Jim Zub
Rajz: Steve Cummings
Image Comics
Jim „Zub” Zubkovich elsősorban a független munkáiról (Skullkickers, Makeshift Miracle) és az azok során szerzett tapasztalatainak megosztásáról híresült el, majd sikeresen betört a nagyobb kiadók által foglalkoztatott forgatókönyvírók közé (Pathfinder, Samurai Jack, Street Fighter). Erőssége a fantasy címek írása, így nem nagyon fogott mellé vele Steve Cummings, Marvel és DC veterán, aki már 2002 óta rajzolja mások forgatókönyveit. Ketten most közös projektbe fogtak az (ugyan ki más?) Image égisze alatt, ami rögtön tizenegy alternatív borítóval támogatta meg az ötletet. A Wayward az amerimanga és a klasszikus amerikai képregény közti vékony mezsgyét járja, mind vizualitásában, mind történetében: Rori, az ír-japán szülőktől származó tinédzser Tokióba érkezik, hogy édesanyjához költözzön, de már az első napon belebotlik a normális világ díszletei mögött bujkáló misztikus és legendás lényekbe.
A kritikusok egy új, japán környezetbe átemelt Buffyként aposztrofálják a sorozatot, de nagyon remélem, hogy ez csak az első benyomás és ennél valami sokkal jobbal fognak előrukkolni. A franciáknak már többször sikerült a maguk ízlésére gyúrt ázsiai receptből valami igazán izgalmasat készíteni (legutóbb épp a most angol nyelvű kiadást megért Last Man esetében), amerikai részről pedig nyugodtan felhozhatjuk az Avatar: The Last Airbender felnőtt testvérét, a The Legend of Korrát is. A megszokott fejlődéstörténet sajátos szűrőn keresztüli, egy idegen származású szemszögéből megközelített elmesélése olyan frissességet ad a sztorinak, amit egy japán szerző nem tudna reprodukálni saját japán legendáinak feldolgozásával.
Igazából ez az, ami olyan érdekessé teszi ezt a projektet: az első füzetben Rori kappákkal kerül szembe, és az animék archetipikus macskalánya siet a segítségére. A teknősemberek pont olyan bitangul jól néznek ki, ahogy a Michael Bay-féle Tini Nindzsa Teknőcöknek kellett volna, és egyáltalán nem barátságosak, rögtön wakizashival esnek a lányoknak. Rori újonnan felfedett képessége, ami megmutatja neki az adott helyzetben legoptimálisabb útvonalat, most igazán kapóra jön és ezúttal sikerül elmenekülnie a támadók elől.
A történetből egyelőre még csak annyi derül ki, hogy a mesék szörnyei, akik az emberek között rejtőztek el, egyre nagyobb számban bukkannak fel, de ez tökéletesen elég a mágikus Tokióban zajló új sorozat felütésének, olyannyira, hogy ha hihetünk Zub weboldalának, a képregény első nyomása már el is fogyott. Nagyon biztató kezdés, remélem, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. (Nagy Krisztián)
