Elképzelni sem tudom, mekkora nyomás alatt lehet az az író, akinek maga a fantasy és sci-fi kiadásban már szinte megkerülhetetlen monolit, George R. R. Martin a fő advokátora. Martin jelenleg a laikus olvasó számára a zsáner alfája és omegája, ennek minden pozitív következményével és rákfenéjével együtt, hiszen minden új fantasy megjelenés szerzőjét hozzá hasonlítják, és ez az elmebaj olyannyira elhatalmasodott a Trónok harca tévésorozat sikerét meglovagolni vágyó, túlbuzgó marketingeseken, hogy nehéz komolyan venni, amikor megpillantom a nevét egy könyv borítójának ajánlásában.
A Kalibán háborúja írójának nagy szerencséje, hogy valójában egy írópáros, amelynek egyik tagja Martin közvetlen forgatókönyvíró munkatársa, ráadásul a regény világa olyannyira elvetemült geek matéria, hogy eredetileg egy MMORPG háttérvilágának szánták, de végül a saját asztali szerepjátékkampányuknak adott otthont. Mindez ugyan még nem szavatolná a Térség könyvek minőségét, de az, hogy most készül a sorozat ötödik kötete, a belőle adaptált tévészériához pedig már toborozzák a színészeket, talán elárul valamit. Hadd spoilerezzek akkor én is (rontócokra érzékeny olvasók most és a cikk hátralévő részében illedelmesen forduljanak el): a Kalibán háborúja az utóbbi évek legfaszább űroperasorozatának (a zsánerbesorolás nem tökéletes, de erről később még szót ejtek) a második része.
A Leviatán ébredésében az emberiségnek szembesülnie kellett egyik legrégebbi félelmével, amikor egy ismeretlen eredetű és megállíthatatlannak tűnő protomolekula átalakította egy űrállomás teljes lakosságát valami rémisztően idegen entitássá, majd az öntudatra ébredés után személyiséget is kapva belecsapódott a Vénuszba. A közvetlen fenyegetés elmúltával a Mars, a Föld és a Külső Bolygók Szövetségének kormánya jelenleg egy pattanásig feszült hidegháborús helyzet kellős közepén egymás és a Vénuszon növekedő rettenet megfigyelésével van elfoglalva, ám az átlagemberek számára az élet megy tovább, mint ha mi sem történt volna.
Így hát az eseményekben kulcsszerepet játszó Holden kapitány és legénysége a korábban zsákmányolt Rocinante fedélzetén kalózvadászként és védőkíséretként kénytelen dolgozni, amíg a lőporos hordóba bele nem kerül az újabb elkerülhetetlen szikra. A Naprendszer éléskamrájaként szolgáló, valamint létfontosságú kutatóállomásoknak otthont adó, és éppen ezért politikailag semleges területként funkcionáló Ganümédészen megjelenik egy szinte elpusztíthatatlan és egyértelműen mutálódott szuperkatona, ami egymaga végez az ott állomásozó szinte teljes marsi és földi katonai kontingenssel, mielőtt felrobbantaná magát. Az eset azonnal egy pusztító háború kitörésének szélére sodorja a Földet és a gyarmati múltjától szabadulni vágyó Marsot, így a kettejük között álló KBSZ Holdent és csapatát küldi az éppen káoszba és éhséglázadásokba fulladó Ganümédészre, hogy kiderítsék mi áll a háttérben.
Az újabb rejtély mellé három új szereplőt is kapunk, akik a történet egyre kibomló szálainak más és más nézőpontját képviselik. Roberta Draper tüzérőrnagy a Ganümédészen a megállíthatatlan szörnykatona ellen vívott kétségbeesett összecsapás egyetlen túlélője, kemény marsi tengerészgyalogosnő, aki egy számára átláthatatlan politikai hatalmi játszma kellős közepébe csöppen, és csak Chrisjen Avasarala, egy magas rangú földi politikusnő segítségével nem fullad bele a hivatali protokoll és bürokrácia mocsarába.
Míg ők Naprendszer-szinten próbálják megmenteni az emberiséget a belső háborútól, addig Holdent túlságosan jó szíve egy Dr. Praxidike Meng nevű tudós megbízásának elfogadására bírja, akinek a kislányát a mesterséges bolygó felszínén elszabaduló zavargásokban elrabolták az orvosai. A Mei utáni kutatás során kiderül, hogy a jó doktor ügye szorosan kapcsolódik a kísérletekhez, melyek az irányíthatatlan protomolekula szolgálatba hajtására irányulnak. Valószínűtlen hőseinket végül a sors szeszélye ugyanarra hajóra sodorja, és ismét egy olyan összeesküvés középpontjába kerülnek, ami milliárdok életét követelheti.
Az új karakterek nagyszerűek: a szervomotoros robotpáncélján kívüli helyzetekben kényelmetlenül feszengő, saját belső félelmeivel birkózó Bobbie, a meglepően mocskosszájú, iszonyat magas tétekben játszó, hidegvérűen profi Avasarala, a saját kis világából kilépni kényszerülő, gyermekét megszállottan kereső Prax, mind-mind hús-vér, lélegző szereplők, saját vágyakkal, motivációkkal, történetük erőlködés nélkül illeszkedik bele a fő sztorivonalba. Holden kapitány és Naomi kapcsolatára rányomja bélyegét a néhai Miller nyomozó személyisége és világlátása, ez pedig majdnem a családként funkcionáló kis legénység széteséséhez vezet. A Térség világa még mindig nagyon átgondolt és hihető egységet alkot, sőt, a könyv az űroperáktól meglepő módon elég komoly hangsúlyt fektet az űrben való utazás és harc realisztikus részleteire (pedig ez inkább a hard sci-fikre jellemző).
Nincsen fekete és fehér, a különböző hatalmi tömbök, sőt még az olvasóban és a szereplőkben egyaránt zsigeri félelmet keltő protomolekula entitás reakciói is érthetőek és logikusak. A gördülékeny dialógusok, a pergő akciók, a könnyen megkedvelhető karakterek, a cronenbergi testhorror és a grandiózus űropera vegyítése az utóbbi évek egyik legjobb magyarul megjelent sci-fijévé teszik a Kalibán háborúját. Reméljük a Fumax megtartja a fordítót is a következő kötetekhez, mert eddig elég derekas munkát végzett, mi pedig drukkoljunk, hogy a SyFy csatorna megemberelje magát a tévéadaptációhoz: ilyen jó anyagot kár lenne elpazarolni még egy Helixre vagy Z Nationre.
