A Köztársaság halott, éljen a Birodalom! Alig néhány hónap telt el a 66-os parancs és Palpatine puccsa óta, az Egy új Remény eseményeire pedig majd' két évtizedet kell még várni. A galaxis káoszban fuldokol, hiszen a Klónháborúk során követhetetlenül összekuszálódott erőviszonyokat a diktatúra sem remélheti egy csapásra ráncba szedni, főleg, hogy maradéktalan hegemóniáját egyelőre minden kérlelhetetlensége ellenére sem képes megvalósítani. Nem csoda, hogy sokan tanácstalanok, elveszettek, és a korábban még tisztán látható ösvények helyett újakat kénytelenek keresni, vagy ha ilyenek nincsenek, hát kínkeservesen kitaposni azokat - miközben a Birodalom könyörtelenül vadássza le vélt és valós ellenségeit, azaz saccra mindenkit. Csakugyan sötét idők ezek.
A Dark Horse 2006 végén elstartolt, és két nagyobb hiátussal egészen 2013-ig futó (ahogy a Star Wars esetében, úgy természetesen itt is a Disney-féle deal állt a háttérben) Dark Times sorozata hivatalosan is a Republic sztorivonal folytatása, és mint a bevezetőből kiderülhetett, kronológiailag szinte pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol a Sith-ek bosszúja elejtette azt. Vagyis a rengeteg klónháborús és régi köztársaságos történet mellett egy olyan korszakhoz nyúl, amivel az egész Extended Universe-ben, médiumtól függetlenül aránylag keveset foglalkoztak, pedig ha valami, akkor a Birodalom megszilárdulása igazán izgalmas és hálás téma: az eredeti trilógia számos, ikonikus eleme már színre léphet, miközben bőven akad lehetőség új, önálló sztorik és karakterek bemutatására. No meg némi, igencsak szükséges kármentésre.
Ezen az alkalmon kapott a Dark Times szerzőgárdája, Randy Stradley író (egyben a Dark Horse egyik fejese, itt Mick Harrison álnéven), valamint Doug Wheatley (néhány kivételtől eltekintve) állandó rajzoló, és az évek során egy olyan remekbe szabott, önfeledten sziporkázó, a mitológiát mégis maximálisan tiszteletben tartó történettel álltak elő, ami sok más megfejtéssel ellentétben igazán büszkén viselheti a Star Wars címet (nem pedig brandet). Nem tudhatom, szándékos volt-e, de én egyszerűen nem bírtam nem úgy olvasni, mint egy óriási, az előzmény-trilógiának szánt fricskát: ahogy karaktereik, úgy a szerzők is mintha mindvégig arra törekednének, hogy ha már úgy istenesen szétrohadt minden, ami a szívüknek valaha kedves volt, akkor legalább ők próbáljanak meg talpon maradni, kievickélni, urambocsá visszavágni. És baszki, velük volt az Erő.
Annak, aki először lapoz (vagy mittomén, görget) bele a Dark Timesba, nyilvánvalóan elsőként Wheatley rajzai fognak szemet szúrni, és hát micsoda rajzok ezek! Szemet gyönyörködtetően részletesek, realisztikusak, ugyanakkor szinte mindig megőriznek annyi légiességet, vagy mondjuk úgy, számító slamposságot, mérlegelt befejezetlenséget, hogy ne tűnjenek túl művinek, túl sterilnek - ahol ez nagy ritkán mégsem sikerül, ott legfeljebb némi merevséggel vádolhatók, de ez legyen a legnagyobb baj. Az olykor (főleg határidő-parák miatt) beugró helyettes rajzolók (Dave Ross, Lui Antonio, Gabriel Guzman) nem kiemelkedőek ugyan, de hozzák a várható szintet, és becsületükre legyen szólva, szemmel láthatólag igyekeztek igazodni a sorozat (azaz Wheatley) stílusához, és ez néhány megbocsájtható otrombaságot kivéve össze is jött.
Az elsőre kissé zavarba ejtően szövevényesnek tűnő (itt-ott az időben is ugráló) sztori négy, hol lazábban, hol erősebben összekapcsolódó szálon fut: ebből három az új rendszer veszteseivel, a negyedik pedig magával a Sötét Nagyúrral foglalkozik... vagyis ezt így visszaolvasva tulajdonképpen mind a négy az új rendszer veszteseivel foglalkozik. Vader ugyanis baromira nem boldog, de még csak elégedett sem.
Hogy is lehetne, mikor tragikus múltja, veszteségei, fel-felpislákoló régi személyisége és lelkiismerete még mindig kísértik, ráadásul az őt nem is olyan rég elképzelhetetlen hatalommal kecsegtető Palpatine mintha folyamatosan parkolópályára állítaná? Nem elég, hogy sunyi görény módjára folyamatosan tesztelgeti elhivatottságát, de érthetetlen módon még azt az egyet is megtagadja tőle, amiben talán levezethetné frusztrációját, jelesen a megmaradt jedik kíméletlen levadászását. Persze Vader nem lenne önmaga, ha ezt csak úgy hagyná, így suttyomban magánakcióba kezd, minek következtében megindul a macska-egér játék tanítvány és mestere között, amiről aztán nagyon jól tudjuk, hogyan ér véget.
A felsorolást Vaderrel kezdtem, és bár kétségtelenül fontos szereplő (már hogy a rákba ne lenne az), a reflektorfény inkább a már említett három másik szálra fókuszál. Egyfelől ott van az Uhumene nevű hajó, fedélzetén a legkülönfélébb szökevényekkel és számkivetettekkel, másrészt K'kruhk mester, aki egy maréknyi, a 66-os parancs elől épphogy csak eliszkolni tudó ifjú padawannak próbál menedéket találni (az ő meséje illeszkedik legkevésbé a fősodorba), valamint harmadikként a már a Republicból (nem, nem a Szállj el, kismadár! előadóitól) is ismert Dass Jennir, a régi mesterei szerint is legfeljebb szürke féltehetségnek számító jedi.
Ilyen sokrétű történet esetében ugyan nem kockázatmentes ezt kijelenteni, érzésem szerint mégis Jennir mester hányattatásai adják, vagy legalábbis domborítják ki a leghívebben a Dark Times lényegét. A Klónháborúk egyik utolsó, megsemmisítő vereséggel végződő csatája és a jedi-rend szétrombolása után (mint idővel megtudjuk, a legtöbb szereplő, így Jennir sem tudja, pontosan mi is történt, így például eleinte a Darth Vader név sem mond számára semmit) céltalanul, értetlenkedve rója a Galaxist, és miközben minden széthullani látszik körülötte, azzal kénytelen szembesülni, hogy alkalmasint belső értékei sem olyan szilárdak, mint ahogy azt egykori tanítói szerették volna beléplántálni.
Ne is kerteljünk tovább: Jennir konkrétan egy ronin - amely vonására egyébként nem csupán a külsejével játszanak rá az alkotók, de a komplett Blue Harvest sztoriívvel is, ami (dobpergés) lám, egy az egyben A testőr (vagy az Egy maréknyi dollárért, ki hogy van vele) újrahajrázása. Ennél közelebb a kályhához már nem is kerülhetnénk, ha Star Warsról van szó, arról nem is beszélve, hogy Jennir pont a meghasonlottsága miatt bír igazán szimpatikus figurává válni, szemben a jóval elterjedtebb, a jediket tévedhetetlen, ám vaskalapos félistenekként beállító ábrázolásmóddal (bár vaskalapja, vagy valami hasonlója éppenséggel hősünknek is van).
Ezek között a szálak között ugrál tehát ide-oda a Dark Times egyébiránt nagyon jó ritmusérzékű, végig fegyelmezett narratívája, miközben önfeledten járja be keresztül-kasul azt a bizonyos távoli Galaxist annak Sith-ek uralta, rothadó szívétől egészen törvénytelen, hol barbár, hol szerethető űrzsiványok lakta pereméig. A 32 rész során mindent, mondom, mindent megkapunk, amiért gyerekfejjel, vagy felőlem akár később is lelkesedni lehetett, kellett ezért a világért: idegen, mégis hihető bolygókat és azok lakosait, kicsi és nagy űrcsatákat, vad sugárvető- és fénykardpárbajokat, gátlástalan és vérprofi fejvadászokat (na jó, csak egyet), látványos harci gépeket, fura személyiségű droidokat, váratlan fordulatokat, hősiességet, csalárdságot. Mindezt, meg még egy kicsivel többet.
A Dark Times ugyanis nevéhez és témájához méltón nem egyszer baromi komor. Van egy jól érzékelhető határ, amit sosem lép át, azaz mindvégig szerencsésen megmarad Star Warsnak, de azért a szürke zónába át-áttévedve úgy képes nem túlzottan szívhez szóló témákat - szerettek halála, rabszolgaság, prostitúció, népirtás, kannibalizmus, vagy éppen ezek tetszőleges kombinációja - megpendíteni, hogy beleborzong az ember. Családbarátnak tehát nem nevezném.
Márpedig nagyon is szükség van erre a hangvételre: a filmekben a Birodalom és annak vezérei alig-alig lépték át a népmesei hagyomány, vagy éppen a klasszikus fantasy által rájuk szabott szerepet, itt azonban (meglehet, röpke) bepillantást nyerhetünk abba, milyen is egy igazi elnyomó katonai diktatúra vagy annak a civil társadalomban megjelenő lecsapódása. Talán egy jottányival az is átérezhetőbbé válik, mivel és miért is szálltak később szembe Luke-ék.
És ha már a szembeszállásnál tartunk: bizony, az addig párhuzamosan futó, vagy csak itt-ott érintkező szálak az utolsó harmadra összeérnek, és megtörténik az elkerülhetetlen. A különálló, mégis nagyon hasonló utakat bejárt páriák összedugják fejüket, rájönnek, hogy kurvára unják már ezt az egész rejtőzködő-menekülő életmódot, és eljutnak az egyetlen lehetséges konklúzióig: visszaütni. Ha szó szerint beledöglenek is, ha csak egyszer, de visszaütni. Lehetőleg úgy, hogy fájjon, hát hogyne, hogy a másiknak.
És ez az ív az, ami iszonyatosan hatásossá teszi az egész elbeszélést, nem csak önmagában, hanem az univerzum részeként is. Megidéz valamit abból a megismételhetetlen hangulatból, amit vegytiszta formájában talán akkor érezhettünk, amikor először láttuk Leia menekülő hajója nyomában betölteni a vásznat a gigászi csillagrombolót, majd hosszas álmélkodás után eljutottunk odáig, hogy Luke a rozoga X-szárnyújával betrafál a Halálcsillag szellőzőaknájába. És ami még szebb, ha pusztán a kronológiai sorrendet vesszük: mindez bizony először itt esik meg a Galaxis, azaz helyesebben a Birodalom története során, és majdnem sikerül is - apró spoiler, de a fináléban Vader olyan helyzetbe kerül, amin szemmel láthatólag maga is meglepődik, és hiába imádom ősötétségét, hiába nem Star Wars nélküle a Star Wars, hiába tudtam, hogy megússza, mégis izgulva drukkoltam, hogy dögöljön meg a rohadékja, ott és akkor.
Na, valahogy így kell jó, izgalmas kalandtörténetet írni.
A Dark Times egy rémuralom és az azzal szembeszálló lázadás létrejöttének története, mindkét oldalról, személyes szemszögekből elmesélve, egyúttal a Star Wars univerzum értő és jelentőségteljes elmélyítése. Hiába azonos a kiindulópont - félelem, harag, frusztráció, tanácstalanság -, a két ellentétes fél (Vader és a törvényenkívüliek) gyökeresen különböző végkövetkeztetésekhez és megoldásokhoz jut el, ami egyben gyönyörűen érzékelteti az Erő két oldalát, így pedig a Star Wars alapkonfliktusát is, mindenestül.
Ha az eddigiekből nem derült volna ki, a Dark Timest ha nem is tartom kiemelkedő képregénynek (bocs, ez a cím kicsit renomésabb versenyzőknek van fenntartva, meg ebben az esetben nem is igazából szempont), de simán az egyik legjobb csillagháborús történetfonal, és még csak nem is kizárólag a Dark Horse-os cuccok közül. Egyszerűen majdnem minden benne van, amit a Star Wars tud, aminek a Star Warsnak lennie kell - már ha attól az egytől eltekintünk, hogy nem nagy költségvetésű mozifilm. Nagyszabású kaland, a moralitást éppen csak a befogadhatóság legalsó szintjén boncolgató - de azért boncolgató - dráma, szamurájtörténet, western, űrmese. Mítosz.
Emelem rohamosztagos sisakom.