Amikor a Geekz elindult, és időmilliomos egyetemistaként nemcsak sajtókra járogattam, de még fesztiválozni is voltam, behemót lelkesedéssel vetettem bele magam az ilyesmibe. A Filmes dolgokba, amik akkor fontosabbnak tűntek, mint egy hajnal deles előadás vagy az elektró pótzéhá. A 2007-es Cinefesten, például, ahova Wostry atyánk jóvoltából jutottam el, még parázslott bennem a hit, a röpke animációkat, tizenperces élőszereplős szárnypróbálgatásokat nézve még azon ábrándoztam, hogy az önhatalmúlag felkent, ráérős fikagép és az eltökélt, szorgalmas alkotó közötti szakadék egy valószínűtlen lendülettel ( >> 2-3 kg*m/s ) átugorható.
Aztán a számosítható sörözések és egyéb interakciók során, látva – vagy pontosabban: látni vélve – a szakma növendékeinek ha nem is kamikaze-ívű, de mindenképpen lankás röppályáját, a szakadtas viseletet, a megbecsülés hiányát, a finanszírozási burleszket, szép komótosan elillant minden ambíció. Olyan természetesen, mintha sosem lett volna.
Najó, ez azért patetikus túlzás. Ha komoly fikciós ötleteim már nincsenek is – mert nem biztos, hogy nem voltak –, jártamban-keltemben néha elkap a hév, hogy letegyek egy láthatatlan kamerát, és orv módon beröffentsem. Visszaadni azt: ami van. Egy szótlan egymásra-ismerést az éjjeli buszon, egy családi pörlekedést az ünnepi készülődés alatt, egy távolabbi rokon másfél órás beszámolóját a vastagbél-műtétjéről. Cassavetes-i árnyalatbőséggel és spontaneitással, Solondz keresetlenségével, vagy Woody Allen kicsit tetszelgő, de indokoltan maró verbális önreflexióival. A banalitás, a hétköznapiság pátosza abból fakadna (abból fakad), hogy a jelenetek önmagukban, kisstílűségükben élnek, sarjadnak és hervadnak, ha akadnának is deus ex machina-féle, váratlan fordulatok, azok is csak a megváltás gyorsan aszalódó, szinte cinikus ígéretét hordoznák, bármiféle komolyabb, nagyívű dramaturgiai vezérelvtől függetlenül.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Reisz Gábor filmjében ilyenek márpedig nincsenek, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan inkoherens jelenetek halmaza, irányultság és koncepció nélkül. Egész egyszerűen megindító az a bátorság, amivel a klasszikus műfaji vonalvezetéseket feláldozza a realizmus, és egy olyan forma oltárán, ami az általam eleddig látott, valóban kevés hazai filmnél sokkal szuggesztívebben mutatja meg, milyen ma a magyar huszasok-harmincasok élete.
A kilencvenes évek nagy értelmiségi-túltermelő búmja után milyen egy túltermelési válság túltermelt tömegtermékeként nézni, mint hal a szatyorban. Milyen, amikor egy ország potens rétege elveszti a neveltetése, képzése során belé plántált iránytűt, mind szakmai, mind földrajzi értelemben. Milyen mást csinálni, máshol. Milyen, amikor egy ország elveszti egy potens rétegét. Milyen ma magyarnak lenni.
Az igazi hungarikum kardinális és ismert, de többnyire csak mesterséges aromákban, ízfokozva és habosítva visszaköszönő komponense az a derű, amivel ezt az össztársadalmi frusztrációt belakjuk. Nem – csak – azért mondom, hogy az adódó alkalmat kihasználva belerúgjak egy jólesőt, de az Üvegtigris frencsájztól a VANt nem is annyira az a könnyedség és lazaság választja el legjobban, amivel a zsánerek láncait leveti, és itt-ott ugrókötélként megsuhogtatja, sokkal inkább a humor megválasztott intonációja.
Reisz az undorítóan gusztustalan hatásvadászat és harsányság, a kopottas gegek és karikatúrafigurák helyett sokszor egyszerűen és pőrén, tökéletesen elcsépelt és hétköznapi miliőt, egyidejűleg frenetikusan vicces helyzeteket teremt. Varázsol, mondhatnám – szerintem – gusztustalan hatásvadászat nélkül. (Bevallanám, ha.) Talán a színészvezetés, talán a színészek érdeme, ezt nehéz volna pontosan meghatározni, a VANban számtalanszor éreztem, hogy Reisz csak letett egy láthatatlan kamerát. „Csak.”
Az ilyen, való életből mágikusan ellopott jelenetekkel nincs zavaró kontrasztban a kisebb-nagyobb szerepekre becastolt haverok érezhetően amatőr játéka, sőt (ne adja az élet, de ha nem jönnek be a rendezőszakos, főszereplőt alakító Ferenczik Áron számításai, a kamera másik oldalán is próbálkozhatna). Ráadásul Reisz nem pózol az alacsony költségvetés kreatív mártírjának szerepében. A film kiállítása végig decens, a történetbe szinte szabályos időközönként ékelődő, roppant szellemes stilizációk, kis képi metaforák láttán előbb rémlik fel Kaufman, mint Gondry leleményessége.
A VAN hibájaként talán felróható az az igyekezet, amivel a közelmúlt társadalmi eseményeinek legtöbbjére reflektál – akár csak egészen pindurka inzertek formájában, de kissé didaktikusan –, ám ez teljesen mellékes. A hol a busz után nyargaló, hol szomorkásan, csikkeket zsebre tett kézzel rugdosó narratíva és a lúzerek hunyorgó tekintetében pislákoló rezignáltság keserédes harmóniája kvintesszenciális korpárlat. Amikor a „mi lett volna” csalfa szólamait még nem teljesen nyomja el az „ez van, ezt kell szeretni” imperatívusza. Vagy fordítva. Mindegy.
Reiszhez szemlátomást közel áll ez az életérzés (amiről amúgy a neten hozzáférhető rövidfilmjei is tanúskodnak, a Külalak mindenképpen látandó!), ezt a hangulatot álmából felkeltve is hibátlanul adná vissza. A nagy kérdés esetében nem az, hogy rendelkezik-e kiforrott vizuális nyelvezettel, van-e humora, tud-e színészt vezetni, karaktert festeni, mozgatni, hanem hogy önnön generációjának generációs filmjén túl mit tud?
No nem, mintha a VAN puszta léte nem lenne önmagában irgalmatlan fegyvertény. A majdnem semmibe tartó történet stáblistáján gondtalanul (szó szerint) rohanó készítők között feltűnő rendező láttán esett le a tantusz. Hogy hát én ezzel a „lúzerrel” együtt hugyáltam 2007-ben Miskolcon. Most meg egy multinál tologatom az egeret. De eleget vagiztam, mindenki szaladjon, és nézze meg szépen a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant!