Mindannyian ismerünk aranytojást tojó tyúkokat. Ilyen a Star Wars, a Gyűrűk Ura, vagy Pókember és Batman. Ezekkel a címekkel akármit el lehet adni, nyilván nem ugyanannak a célközönségnek, de a leigazolt brand logójának kibiggyesztésén kívül így legalább jut meló a marketingosztálynak is. Eme ritka háztájéki jószág létszámát gyarapítja a nálunk egyre inkább, a tengerentúlon pedig már jó ideje népszerű Warhammer 40.000 univerzuma, amit a grimdark, übersötét és baromi felnőttes űrfantasy hangzatos kifejezésekkel szoktak jellemezni. Megjegyzem, nem véletlenül.
Az eredeti Rogue Trader társasból monumentális terepasztalos stratégiai játékká kibővült Warhammer 40.000, vagy röviden Warhammer 40k, még rövidebben WH40k, egy csapásra meghódította a geekségre kicsit is hajlamos fiúk és férfiak vérre és véget nem érő háborúzásra vágyó szívét-lelkét. Ez a hódítás napjainkban is zajlik, folyamatosan, fáradhatatlanul, a Games Workshop örökké éhes aranytarsoly-szellemeinek köszönhetően.
A túlzás nélkül brutális, könyörtelen, sötét és kegyetlen WH40k jövőbeli világa az évek során történelemkönyveket megszégyenítő mennyiségű lore-t halmozott fel, gigalomán attitűdje, a Trónok harcához hasonlatos, cseppet sem finomkodó világképe, a választható oldalak rendkívüli változatossága, érdekeik ordító szembenállása, illetve az egész tagadhatatlanul telibe találó hangulata gondoskodik róla, hogy az ellenállás hasztalan legyen.
A Geekzen korábban többször megénekelt amerikai Fantasy Flight Games úgy gondolta (s milyen jól gondolta), neki igencsak ingerenciája lenne erre a Warhammer-bizniszre, így a Games Workshoppal való összepacsizásukat a 40k és a Fantasy részlegek szerepjáték-cunamijával ünnepelték meg. Társasfronton maradva a nyolcvanas évek egyik sztárjátéka, a magyarul is megjelent Talisman bőven belefért a keretbe, töretlen sikerét a folyamatos utánpótlást jelentő, raklapnyi kiegészítő remekül mutatja. Warhammer Fantasy oldalról már bemutattuk a Chaos in the Old Worldöt, ezért elérkezett az idő, hogy a Warhammer 40.000 egyik meglepő inkarnációja kapja a főszerepet.
Meglepő, legalábbis azok számára, akik benne vannak a vórhemmörös életben – mert hát ki gondolta volna, hogy a vérgőzös csaták világa majd egy felturbózott Talisman képében tárja elénk arcának eddig nem látott felét. Ez lett a tavaly megjelent Relic, ami apróságoktól eltekintve egy – durva lealacsonyítással élve, és jelentős diszkriminációval megspékelve – WH40k köntösű Ki nevet a végén. Dobsz a kockával, leléped, húzol egy kártyát, történik valami, majd jön a következő játékos.
Zanzásítva valóban ennyi. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a köntös állati hangulatos, még úgy is, hogy a Relic kiadását megelőző hosszú évek fekete-fehér képeinek a színes figurák feletti diktatúrája száműzte képzeletünkből az élénk tónusokat. A játéktáblát kiterítve egy határozott gyomros érzése kerítheti hatalmába az óvatlan űrgárdistát: ha a színeket pár pillanatra hangokká tudnánk konvertálni, Azatoth őrült kakofóniája robbantaná szét dobhártyánkat (Nerd-mód on: vagy az Ezerifjaké. És nem, nem Shub-Niggurathra gondolok.). Nyilván az űr és a lélek sötétje dominál, ám a különböző mezők, ahová figuráink léphetnek, hol hiperlila, hol hányásbarna színben tündökölnek. Szokni kell, annyi szent.
Drága jó FFG-szokás szerint kapunk egy csomó kartonmütyürt, jelölőt és kártyát, ezek minőségére nincs panasz, hozzák a negyvenkás arculatot, pazar darabok, élvezet rájuk nézni. Minden egyes kártyalapra került valami illusztráció, ez külön jó pont, bár ezt a Talisman is tudta. A játék elején minden játékos választ egy karaktert (ezek pofás mini mellszobrok, durván jól néznek ki, bár hajlamosak felborulni), aki a Birodalom egyik hű szolgája, vagyis az Istencsászár akaratát fogjuk beteljesíteni, tudjátok, a szokásos: égetjük az eretneket, öljük a mutánst és kiírtunk mindenki mást. Maximum négyen vághatunk neki eme nemes teher végrehajtásának, ami ketten is jó móka tud lenni, sőt, négyen már kicsit soknak fogjuk érezni a holtidőt.
A karakterek mindegyike élesen eltér a másiktól, egyrészt a hangyányit kibővített tulajdonságok, másrészt az egyedi képességek miatt. Felsorakozik az Impérium apraja-nagyja (szó szerint, lásd Ogryn és Ratling), lehetünk az Ultragárdisták egy kapitányával, az Ian Watson Inkvizítor című regényében megismert orgyilkos csajszival, iránytűként és rádióvevőként használt pszíkerrel, páncélos harci apácával, városméretű űrhajó kalmárkapitányával, vagy könyörtelen komisszárral. Minddel más-más a játék, ösztönöznek arra, hogy idővel kipróbáljuk az összeset.
A játék során karakterünkkel a három koncentrikus gyűrűre felosztott sávban fogunk kolbászolni, többnyire a Sors kénye-kedve szerint, és azon leszünk, hogy elsőként érjük el az éppen aktuális végcélt. Fegyvereket, páncélokat, szövetségeseket gyűjtünk, igyekszünk nem megdögleni a harcok során, tapasztalati szinteket lépünk, egy szóval tápolunk. Már ha engedi a szerencse.
A lépés kockadobással történik, annyi beleszólásunk van a dologba, hogy eldöntsük, a kidobott értéket jobbra vagy balra szándékozzuk lelépni. A célmezőn aztán meg kell vizsgálni, azon milyen színű és mennyiségű ikon látható, majd ennek megfelelően húzunk az odavágó pakliból. A kártyákon általában ellenfelek találhatók, de előfordulnak talált tárgyak, események, találkozások bizarr idegenekkel, vagy épp a Káosz csábítása, aminek elfogadása a játékos döntésén múlik (nyilván valamit valamiért alapon, gonosz, huncut dolgok ezek).
A harc pofonegyszerű: minden ellenfélnek van egy ereje, attól függően, miben jeleskedik (ezt az ikonok színe mutatja: Erő, Akarat, Ravaszság), ehhez még dobni kell egy kockával, ha hatos, újra dobhatunk és hozzáadjuk az előzőhöz, mindaddig, amíg makker módjára jönnek a hatosok. Saját harcosunk esetében ugyanígy járunk el, plusz ami fegyverünk, speckónk esetleg bevethető, és akinek nagyobb a végső számérték, az legyőzte a másikat. Az ellenfeleket megkapjuk trófea gyanánt, ezeket valutaként átváltva léphetünk a szinteket, ami meg a karakterünk fejlődésével jár. Egymást nem bánthatjuk közvetlenül, a Relic tulajdonképpen egy fegyverkezési verseny.
Ez a felfedezés-harcolás-cuccgyűjtés mindaddig megy, amíg be nem tudunk menni a legbelső gyűrűbe, ahol próbák sorozata vár minket, illetve a játék elején meghatározott célt is itt tudjuk teljesíteni. Ez lehet egy démon legyőzése vagy a Káosz megfékezése - összesen öt főküldetésből lehet választani. A játékmenet természetesen nem ilyen száraz: ahogy harcosunk ide-oda vetődik a bolygók és egyéb helyszínek között, mindig történik vele valami, akár jó, akár rossz. A Káosz rontása folyamatosan jelen van, lelki üdvünket gyakran áldozhatjuk fel az anyagi hatalom oltárán, ha úgy tartja kedvünk, és ez a Relic egy nagyon szimpatikus vonása: meddig lehet cimborálni az Ördöggel, a kérdés, hogy vajon mikor nyújtja be a számlát?
A Talismanhoz képest újítás, hogy bizonyos kártyákkal helyettesíthetjük a dobókocka értékét, és habár a játék szűkmarkúan bánik ezekkel, mégis ad egy halvány taktikai színezetet és egyszersmind döntési lehetőséget a játékos kezébe. Azonban még ezekkel is nagyon könnyű szopóágra kerülni, aki meg lemarad, annak szenvedés lesz az a két-három óra, amit a Relic mellett tölt. Ki lehet jelenteni, hogy nem szabad komolyan felfogni, de ettől még a játékélmény, a mechanizmusokhoz hasonlóan nagyon random marad. Kábé mint egy hullámvasút, felülsz rá és onnantól annyi a dolgod, hogy magad alá ne pisálj.
Oké, oké, ne legyünk ennyire szőrös szívűek, de tény, hogy a Relic nem egy Agricola, egy Rex, vagy egy Twilight Imperium – mondjuk hozzátenném, nem is akar az lenni. A Talismant se azért szeretjük, mert szerepjátékszerű élményt ad, vagy mert kiégetjük rajta az agyunkat, épp ellenkezőleg, egy könnyed haveri-családi pár órás lazulás, nem kell komolyan venni. Ehhez remekül asszisztál a karikatúraszerű képi világ, a kifejezetten egyszerű szabályok pedig még nagymamámnak sem akadtak a torkán.
Nos, a Warhammer 40.000 köszönőviszonyban sincs a laza pitypangpóni életérzéssel, így a könnyed hangulat nem erőssége. Megáll önállóan a lábán, és igenis, lehet vele jókat játszani, komplexebb rendszere miatt pár fokkal gémerebb, de ez a Talisman-örökség csöppet csálén áll neki. Számomra az autentikus Warhammer 40.000 társasjáték még várat magára.
