Érdekes dolog megfigyelni, hogyan rendeződnek át a hátország nagy ellátórendszerei egy háború kitörésekor. Légvédelmi ütegek, jegyrendszer, homokzsákok, katonai ellenőrzőpontok, toborzóirodák és a veszélyre figyelmeztető plakátok bújnak elő a semmiből. Aztán lassan a bombázók is megérkeznek a sok téves riasztás után - ugyan a rádióból jó híreket is hallani, de azok a repülőgépek csak jönnek, mindig pontosan. És akkor ott vannak azok a csatornák, amiket ugyan nem lenne szabad hallgatni, de vészjósló és teátrális akcentusuk mögött azért ott a kétely, hogy mi van akkor, ha nem csak szimpla propagandát hallgatunk, hanem tényleg rosszul mennek a dolgok a fronton…
…akkor már csak a csoda segíthet. Vagy a Birodalom legzseniálisabb koponyája. Nos, Sherlock Holmes nyilván nem fogja ölbe tett kézzel nézni, ahogy földig rombolják otthonát. Előző cikkemben 1939. szeptember elsején hagytam ott kedvenc detektívünket, aki akkor még - jó Holmeshoz méltó módon - a viktoriánus Angliát védte Moriarty ármánykodásától. És noha a film sikeres is volt, a közben elindult történelmi eseményeket nem tudta megkerülni. A 20th Century Fox pedig úgy döntött, hogy Sherlock Holmesra nincs szükség, és szép csendben megszabadult tőle.
Nem úgy a Universal, amelynek kapóra jött az ízig-vérig brit magánnyomozó, és kitalálták, hogy jobban illene a jelenbe, közel hetven évvel előzve meg Mark Gatisst Stephen Moffatot. Ahogy a főcím előtti kis szöveg is elmondja, Holmes és Watson kortalan hősök, úgyhogy csak egyetlen utalás akad a korábbi kánonra, egy fél jelenet a film legelején, amikor is Holmes a szokásos sapkája helyett egy egyszerűbb kalapot vesz fel. A stúdió jó kis béfilmes sorozatot vizionált, amelyben Holmes és Watson leszámol a nácikkal - ellentétben az olyan komoly és megfontolt filmekkel, mint mondjuk a Blimp ezredes élete és halála (Powell-Pressburger), itt nincs szükség holmi nüanszokra: nácik=rosszak, szövetségesek=jók.
Nagyon ki sem kellett találni a történetet: a His Last Bow c. késői Arthur Conan Doyle történetet - amely az első világháború előestéjén játszódik - bővítették ki a valóságban is létezett Lord Haw-Haw mitológiájával. (Világháború nördöknek: Lord Haw-Haw lehetett akár William Joyce, az amerikai-ír áruló, ugyanakkor alkalmazták a nevet kollektívan az összes férfibemondóra, aki Németországból sugárzott abban az időben. És persze ott volt mellettük Axis Sally (Tengely Sára), csak hogy kiegyenlített legyen a dolog)
Hogy miről is van szó: a háború idején természetesen mindegyik oldal használta a rádiót az ellenség demoralizálására, Lord Haw-Haw és kis barátai is ezt tették Németországból. Persze a mi filmes valóságunkba ez úgy fordítódik le, hogy a Terror Hangja nem csak propagandát tol vérfagyasztó, Vincent Price-hangon, de egyúttal terrorcselekményeket és szabotázsokat is közvetít. Az ő hangjától retteg a művelt Anglia, hiszen ha a Terror Hangja bemondja, hogy valami fel fog robbanni, az rendszerint fel is robban.
A háborús kabinet legbelsőbb körét - mondhatjuk, jogosan - a kétségbeesésig idegeli, ekkor azonban Sir Evan Barham (Reginal Denny, akiről muszáj megemlítenem, hogy kiváló pilóta és a ma csak drónnak nevezett távirányítású repülő ősatyja is, nem mellesleg az ő cégének szerelőszalagja mellől fedezték fel Marilyn Monroe-t) úgy dönt, a megoldást csakis kívülről várhatják, és Sherlock Holmest kéri fel, hogy derítse ki, ki áll a Terror Hangja mögött, és kapja el a szabotőröket. Nyomozása pedig a sötét és veszélyes Limehouse-tól Sir Evan birtokán át a sziget déli tengerpartjáig tart.
A Sherlock Holmes és a terror hangja ugyanakkor előnytelenül öregszik, szemben az előző résszel - gyermekien ártatlan, fekete-fehér világába a legvégén lévő csavar kivételével még egy rendes rejtély sem fért bele. De háború idején annak örüljön az ember, ami jut.