Mrs. Claire Quimby a második világháború utáni tipikus amerikai álom két lábon járó gúnyirata. Azé az álomé, amely az élet jól megérdemelt beérését egy otthonos, odaadó feleséggel, egy csinos kis kertvárosi házzal, és az annak kertecskéjében futkározó kölykökkel képzeli el. Meg ilyen jelenetekkel: a férfi hazajön a munka után, bekiált az ajtóból, hogy „Drágám, megjöttem!”, a megbízható asszonyka pedig éppen ebben a pillanatban halássza ki a tökéletesen átsült vacsorát a sütőből, miközben a gyerekek vidáman köszöntik aput.
Claire ezt köszöni, nem kéri. Neki pénz kell, rang, előkelőség, csillogás, nagyság. Gőgösen és unottan üldögél gyógyszerész férje, a kissé méla és papucs Warren Quimby társaságában, aki minden alkalommal retteg, hogy amikor hazamegy, és benyit felesége szobájába, a nőt nem találja ott. És amikor Warren elviszi őt, hogy nézze meg vele reménybeli jövendő otthonukat, az említett kis praktikus álomházat, Claire fintorog, undorodik, és még az autóból sem száll ki. Aztán otthagyja Warrent egy pénzes fickóért. Na, itt kezdődnek az igazi bajok.
Claire szerepében Audrey Totter a velejéig romlott femme fatale mintapéldája. Arcát mintha csak arra találták volna ki, hogy a viszolygás, a megvetés, az álnokság és a közöny ember által ismert legrészletesebb térképe legyen – egyébként is van benne valami, ami ferdíti, torzítja egyébként nyilvánvaló szépségét. Túl jól néz ki ahhoz, hogy azt mondják rá, „a szeme sem áll jól”, pedig hát tényleg nem. Az egyik első jelenetben máris úgy küldi el az őt leszólító férfit, mint egy rühes korcskutyát: egyetlen szóval, megsemmisítő pillantással. „Hogy gondoltad, hogy egyáltalán hozzám szólsz?” – sugallja minden rezdülése. Kiállhatatlan egy némber.
Úgyhogy Warren természetesen fülig bele van zúgva, és bármit megtesz érte, noha tudhatná, hogy az ő bármije a nő kisujja körmének a hegyén lévő piszokhoz sem elég. De amikor Claire lelép a pénzes fickóval, Warren pedig utánamegy, hogy visszaszerezze, a fickó megveri őt – az asszony szeme láttára. Warren naivitása, esetlensége, ostobasága már az első percektől fogva éles kontrasztban áll Claire természetével, és a férfin kívül mindenki tudja, hogy a házasságuk a pokolba tart. De Warrenben most a verés és a felesége előtti megalázás eltör valamit.
Richard Basehart kiválóan alakítja a nyárspolgárt, aki egyszer csak úgy dönt, hogy köszöni, de ennél több szart most már talán inkább mégsem mégsem nyelne, és kieszel egy tökéletes tervet: teremt magának egy új személyazonosságot és külsőt, amivel többször megfenyegeti, majd pedig megöli a nő szeretőjét. Aztán újra átvedlik Warrenné, a rendőrség pedig ítéletnapig hajkurászhatja az általa fabrikált Paul Sothern személyiséget. Csakhogy megtévesztési játéka közben „Paul” beleszeret egy másik nőbe, és bár elmegy, hogy végrehajtsa a gyilkosságot, végül visszakozik. Már nem fontos az egész. Szóval minden szép és jó. A sarkon várakozó naplementés happy endbe azért kicsit belerondít, hogy másnap reggelre a fickó mégis halott.
John Berry 1949-es film noirja nem operál döbbenetes fordulatokkal, mert hiába derül ki csak a végén, hogy ki a gyilkos, eleve nettó egy darab jelölt van a szerepre. Viszont a cselekmény végig olyan izgalmasan és kiszámíthatatlanul cikkcakkozik, hogy bár a végkifejletet nem nagy kunszt kitalálni, az odavezető úton mégis simán el lehet veszni. Az események mindig kicsit más kanyart vesznek, mint a néző gondolná, a karakterek motivációi és szándékai pedig folyamatosan változnak. Különösen pikáns ízt ad a filmnek, hogy ennek a belső dinamikának a szívében egy olyan házasság áll, amiről bármilyen tehetségesebb párterapeuta bestsellert írhatna, és hogy a történetet egy inkompetens emberből határozott, erős férfivá válása rúgja pályára (az egész kis túlzással még a Holtodiglan egyfajta előképének is tekinthető).
Mindenki, aki volt pocsék szituációban (főleg egy nő miatt), akit lenéztek, kidobtak, elhajítottak, szeretne úgy talpra állni, úgy továbblépni, ahogy Warren teszi. Egyfajta férfifantázia beteljesülése, és – a kezdeti gyilkossági szándékkal – végletekig nyújtása ez.
Ahogy a nyomozók kezdik összerakni a képet, a Tension ravasz és elegáns szituációkkal fokozza a feszültséget. A szerelmi/gyilkossági négyszög szereplőinek szembesítései a film mesterien megkomponált csúcsjelenetei (a megfontolt detektív bőrébe bújt Barry Sullivan ellopja a show-t a főszereplők elől), a karakterviszonyok alakulásai pedig megjósolhatatlanok. Két szereplő kapcsolata különösen nagyszerű: az okos, de egyébként visszafogott fináléban teljesen a visszájára fordul egy komplex manipulációs és árulásjáték.
A Tension az a fajta film noir, ami hátrahagyja a sötét sikátorokat, a füstös lebujokat és a torokmetsző gazembereket, hogy a műfaj minden egyéb jellegzetességét elvigye a hétköznapi emberek hétköznapi kis otthonaiba. Mert a hétköznapiság máza alól is bármikor előbukkanhat egy gyilkos meg egy hulla – nem mindenki akar csinos kis házban élni csinos kis házastárssal és csinos kis gyerekekkel. Van, aki többet akar, és így vagy úgy, de megfizeti az árát.