A '60-as évek végére, '70-esek elejére a spagettiwestern végleg kifulladni látszott. Bő egy évtized és ekkora dömping után nincs is ebben semmi különös, inkább az a csoda, hogy egyáltalán ilyen sokáig húzta. Barboni Trinity-filmjei és azok bevett módon, tucatszámra érkező epigonjai aztán még meglepő módon elegendőnek bizonyultak egy leginkább Spencer és Hill nevével fémjelzett, egész szép tiszteletkörre, ami azonban a korábbi keménység és mocsok helyett már a paródia és a börleszk jegyében telt. Ez így voltaképpen egész elegáns és méltó lezárás is lehetett volna, hiszen kevés szebb dolog van annál, mint mikor egy alapvetően komoly, ám idővel megkérgesedett zsáner megtanul formát bontani, mi több, röhögni önmagán, ám sajnos nem lett.
Pár évvel később ugyanis néhány alkotó - élükön Sergio Martinóval, Michele Lupóval, a később giallo-pápává avanzsáló Lucio Fulcival, valamint tárgyalt címünk rendezőjével, Enzo G. Castellarival - úgy érezte, maradt még szufla a műfajban, így nekilátott újraéleszteni azt. Hitük szerint feltehetőleg utolsó előtti pillanatban érkező mesterséges lélegeztetéssel, az eredmények alapján viszont inkább valami áldatlan vuduval, amiről tán maguk se tudtak, vagy nem akartak tudni. Akárhogy is, a műfaj még egyszer, utoljára előtámolygott, és beköszöntött a spagettiwestern alkonya.
Az 1976-os Keoma státuszát és megítélését tekintve ennek a korszaknak a központi darabja, de gyakorta bukkan fel mindenféle, az italókat általában rangsoroló best of listákon is, többnyire "az utolsó nagy spagettiwestern" jelző társaságában. Hogy megérdemelten-e, azt legalábbis némi óvatos szkepszissel nem árt megkérdőjelezni.
Az viszont tagadhatatlan, hogy keresve sem találni olyan filmet, ami szemléletesebben tömörítené magába e késői megfejtések akár általánosnak is mondható jellegzetességeit, stílusjegyeit - a késsel vágható, sötét atmoszférát, a már-már gótikusba hajló, hol szürreális, hol akár horrorba is beillő vizualitást, a referenciákban való tobzódást, vagy éppen a '70-es évekre sokat fejlődött kinematográfiai technikák önfeledt, elburjánzó használatát. Ezek önmagukban természetesen se jók, se rosszak, Castellari is változó sikerrel és hatékonysággal alkalmazza őket, arra viszont mindenképpen elegendőek, hogy szavatolják a film jelentőségét, ha máshogy nem, hát állatorvosi lóként.
Nem sokkal a polgárháború vége után járunk, mégpedig a vesztes oldal területén, ami a legelső képkockáktól kezdve egy kellemesen lepusztult, műfajon belül meglehetősen egyedi, posztapokaliptikus környezetet eredményez: a félvér Keoma (Franco Nero) hazatér gyerekkori otthonába, útja pedig felperzselt, elnéptelenedett falvakon át, felfordult ágyútalpak, enyészni hátrahagyott szekerek és a háború megannyi egyéb mementója között vezet, és persze a kis bányászvárosában sem sokkal rózsásabb a helyzet.
Ha nem lenne elég, hogy felütötte fejét a pestis, részben ezt kihasználva a környékre még egy néhai katonákból álló banda is rátelepedett, amely ráadásul sorai között tudhatja bozontos fejszőrzetű antihősünk három, őérte nem igazán rajongó féltestvérét. Mikor aztán az esélyegyenlőségre amúgy is különösen háklis Keoma kimenekít egy pestistáborba deportálandó, terhes szépasszonyt a galeri karmai közül, végképp minden adott a sablonos, ezerszer látott alapkonfliktushoz.
Nagy meglepetésekre innentől nyilván senki ne számítson, minden zajlik a maga megszokott medrében, és az a keserű igazság, hogy nagyon nehezemre esik bármilyen vörös fonalat csempésznem ebbe az írásba, merthogy olyan a filmben sincs. Nem állítom, hogy csapongó, vagy különösebben következetlen lenne, csak nem egészen értem, Castellari mit is akart ezzel az egésszel, ha ugyan akart bármit is.
Jellemző, hogy mivel az eredeti forgatókönyv egyáltalán nem tetszett se neki, se Nerónak (nem akarok belegondolni, milyen lehetett), azt napról napra, jelenetről jelenetre írták újra, aminek fényében ugyan bámulatos, hogy a végeredmény viszonylag összeszedett lett, de csak erősíti a benyomást, hogy rendezőnk nagyon szeretett volna gyártani egy westernt, mert csak, így hát gyártott egyet. Ráfoghatnánk ugyan, hogy hommázsról van szó, és valószínűleg volt is ilyesmi szándék, de annak se nem elég lelkes, se nem elég tisztelettudó, ráadásul ezzel mintha homlokegyenest ellenkezne jó néhány, főleg stiláris újítási törekvés - és még ezekben is leginkább az ambíciót, az érdekességet lehet értékelni.
Castellari nem rejtette véka alá, hogy részben Peckinpah stílusát próbálta utánozni, de ezen a ponton maradjunk jótékonyan annyiban, hogy igen, látjuk, csakugyan próbálta. A gyors vágások és a főként akciójelenetekben domináns lassítások váltogatása ugyan alapvetően nem rossz megoldás, de itt egyszerűen koncepciótlan és túlhasznált, a fociközvetítések visszajátszásait idéző haláljelenetek meg rövid idő után kifejezetten komikusan hatnak.
A végső nagy lövöldözés (ami, és ez legyen a film javára írva, meglepő módon nem a finálé) példának okáért így még akkor is unalmas lenne, ha amúgy lehetne aggódni a terminátor-üzemmódban büntető főszereplőért. Egyedül a visszaemlékezéseket sikerült tényleg ötletesen és hatásosan levezényelni, meg persze vétek lenne nem megemlíteni a titokzatos boszorkányt, aki áldásosan tisztázatlan módon hol látomásként, hol valósnak tűnő szereplőként kíséri végig a történetet, mint maga a végzet.
Ja, és hát a zene. Uramisten, a zene! Nem igazán találni olyan írást a filmről, ami ne térne ki rá, ez a mostani sem lesz, nem lehet kivétel. A kései spagettik szakítottak a Morricone féle hagyománnyal, a korábbi bombasztikusságot egyszerűbb hangszerelésű, itt-ott folkos beütésű aláfestések vették át, ahogy a Keomában is. Eleinte a korszak sokat foglalkoztatott szerzőpárosa, Guido és Maurizio De Angelis dallamai ugyan még szinte üdítően és egyedien hatnak, ám aztán nemhogy fél órán belül ötször csendül fel ugyanaz a téma, de megrökönyödve kell tapasztalnunk, hogy az úriemberek a kelleténél kicsit komolyabban vették azt, hogy "kísérőzene".
Ugyanis a drámai pillanatokban egy mélabús pacsirta és nyekergő hangú társa szórul szóra eldanolják nekünk, hogy éppen mi is van konkrétan, hatalmas elánnal, de valami olyan cizelláltan, mintha a forgatókönyvet használnák partitúra helyett. Állítólag Nero is kivette a részét a dalszerzésből, követendő célként pedig Bob Dylan és Leonard Cohen stílusát tűzte ki, ám ezek alapján félek, szegényt valamikor alaposan megtréfálhatták. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokan pont egyedisége és furcsasága miatt szeretik a film zenéjét, az én gyomrom azonban egyszerűen nem vette be, sőt, talán az egyetlen olyan élményemként tartom számon, ahol a score nem hogy nem tesz hozzá semmit az összélményhez, de egyenesen ront rajta.
Egyébként a filmre is igaz, hogy meglehetősen népszerű. Megjelenésekor nagy szerepe volt az utolsó, mégoly kérészéletű hullám elindulásában, mindmáig van egyfajta kultusza, és ahogy a bevezetőben írtam, gyakran még az igazán nagy címekkel is egy mondatban említik. Számomra ez kicsit érthetetlen, azonban sietnék leszögezni, hogy míg fentebb a negatívumokra koncentráltam, ezt főleg kínomban tettem, hiszen nehezemre esett mást találnom, ami Castellari legjobbként számon tartott munkáját élesen elkülönítené számtalan elődjétől.
A Keoma azonban messze nem élvezhetetlen film, a legmélyén talán még lappang is benne valami igazán jó, csak hát a sutaságai és a középszerűsége maguk alá temetik azt. De ismétlem, abszolút nézhető, és lehet, hogy szimplán azzal van bajom, hogy az állítólagos utolsó fontos olasz westerntől többet, vagy mást vártam volna.