It’s all over now, Baby Blue
„Some day they'll go down together;
And they'll bury them side by side;
To few it'll be grief
To the law a relief
But it's death for Bonnie and Clyde.”
Bonnie Parker: The Story of Bonnie and Clyde
(spoileres) 92 epizód, 7 év, ennyi a végső mérleg; a kortárs sorozatok világában irigylésre méltóan hosszú és szilaj menet vezetett el a pokol legsötétebb bugyraiba. Bőven volt hozzá tér és idő, hogy a Kaszás képével ékesített bőrdzsekit viselő, gépzsírszagú városi cowboyok kitekerjék a fekete vasakat ezen a különösen aljas országúton. Lábuk között 88 köbhüvelyknyi gyűlölet dohog, nyughatatlan szívük magas oktánszámú benzint pumpál; a kezdetektől tudható volt, hogy bármely pillanatban bekövetkezhet a robbanómotoros, olajozott istennyila totális elszabadulása. A hatodik évad előkészítette a grand finale-t, rendkívüli elvárásokat gerjesztve a rajongók között – Kurt Sutter eljutott arra a pontra, ahol már a legcsekélyebb megingás is elég a kolosszális bukáshoz.
Az utolsó évad nyitányát csak a legkergébb derűlátással lehetett kedvező jelként értelmezni: mintha az 5. évad első epizódját óhajtották volna megidézni, csak hát magamagának komikus másolatába hajlott ez a merőben értelmetlen overkill. Okkal lehetett aggódni, hogy a nagy tenni akarásban stupid szadizmusba, műmacsó magamutogatásba fullad a széria, de a szezon főkonfliktusának kibontásával visszataláltak a helyes útra, majd Bobby elrablásával ismét komoly tétje, mázsás súlya lett a dolgoknak.
Pokol és purgatórium, megváltás és kárhozat; az utolsó évadban mindenki megkapta a maga nagyjelenetét. Sokkoló volt Bobby tortúrája és halála: a kenderszakállú motoros, a páholy nagy öregje, az egyetlen szerethető figura az MC mártírjává lett. Juice, akivel mindet összevetve alaposan kikúrt a sors, a végső pillanatban felülemelkedett saját gyengeségén, és méltósággal vállalta fel az elkerülhetetlent. Wayne Unser, aki egyedüliként vette a bátorságot, hogy szembesítse a páholy elnökét az általa elkövetett hibákkal („Oh, if you gave a shit about Tara, maybe you'd spend a little less time being a thug and little more time being a dad.”), különösen rohadék körülmények között távozott; többé-kevésbé becsületes ember volt, idegen szövet, tehát vesznie kellett. Gemma Teller, a sorozat főintrikusa, az eredendő bűn nagyasszonya, kit ezeregy alkalommal átkoztak el a rajongók, ha kegyelmet nem is kapott, de a könyörületes halál megadatott neki – saját fia által.
Jackson Teller nem volt felkészülve a nagy feladatra. Taktikusként rendre megbukott, hatékony kármentés helyett folyamatosan mélyítette a káoszt, minden egyes döntése száz újabb bajt eredményezett. Megvilágosító erejű veszteségek sorozata kellett ahhoz, hogy belássa ifjan elhalt apja bölcsességét, miszerint oly nagy becsben tartott klubja csupán zűrös és kétségbeesett lúzerek gyülevész hada, ragadós métely, mely romlásba dönt mindenkit, akit balszerencséje a közelébe sodor. Legyen bár elszánt és képességekben gazdag ember, lóba a szart visszalapátolni nem tudhatta; a becsülete rég kitelt, de annyi büszkeség még akadt benne, hogy saját kezűleg kívánta rendezni a nyitott ügyeket, biztosítva a klub jövőjét és az elnöki cím szakszerű átörökítését, másfelől garantálva, hogy mindenki, akinek tevőleges része volt a kondérnyi forró szar megkavarásában, a lehető legteljesebb mértékben rábasszon.
Feleségét elvesztette, legjobb barátainak java erőszakos halált halt, szava zacskó fingot sem ért már; egyéb vigasza sem maradt, mint hűs sírköveket babusgatni a temetőben. A kérlelhetetlen kaszás azonban nem kívülről, hanem körön belülről érkezett, saját testvérei mondták ki rá, ha kényszerből is, komor tekintettel az ítéletet: „Jax Teller meets Mr. Mayhem”.
Megingások is akadtak, időnként ki-kihagyott egy ütemet a nyomatékban gazdag vékettes. Kurt Sutter igyekezett méltósággal elbúcsúztatni a veterán karaktereket, mely törekvés kínos mellékhatásaként a kelleténél némileg több szentimentális buziskodás történt, sűrű ölelkezés meg serény ájlávjú-tesókámozás zajlott. Időközben a sorozat atyja vagy teljes mértékben átvette, vagy részben/egészben leadta a zenei szerkesztés nemes feladatát, de érzésem szerint komoly változás történhetett a 6. évad környékén. A dolgok megváltoztak, és nem éppen előnyükre; a korábbi, jó ízléssel összerakott anyagok helyett bizony be-becsúsztak ordas közhelyek. Ehhez képest az utolsó epizód zárójelenetében tapasztalt, erősen kifogásolható CGI-munka technikai probléma csupán, feledhető botlás, amiért bőséggel kárpótolt a Twin Peaks Tuskó Ladyjét idéző hajléktalan nő jelenete („It’s time”).
A visszatérő epizodistákat korábban is biztos kézzel (Dave Navarro, Henry Rollins, Sonny Barger) toborzó Sutter idén is nagyot gurított, mikor a börtön megkérdőjelezhetetlen királyaként pöffeszkedő, sejtjei legmélyéig szadista neonáci köcsög szerepére Marilyn Mansont kérte fel. Ám a horror pillanatain túl megindítóan emberi jelenetek is akadtak: egészen elképesztő volt Tig feltárulkozása a 10. epizód végén, a teljesen elállatiasodott, sötét tekintetű motherfucker és a transznemű Venus kölcsönös szerelmi vallomása. Legyen itt leírva a nagyjátékfilmek világában örök mellékszerepekre kárhoztatott Kim Coates és a hasonlóképpen mellőzött Walton Goggins neve, akik a piszkosul erős színészgárdából is képesek voltak kiragyogni a hivatkozott néhány perc erejéig.
A rangfosztott, exkommunikált elnök szép, westernhez méltó finálét kapott. Ahogy az 580-as úton rongyol lefelé az öreg Panheaddel, nyomában egykori rangjához igazodó számú, hozzávetőlegesen negyven-ötven zsarumadárral, a hatósági megkülönböztető jelzések kerge fénye hosszú snittben ragyogja be a repedezett burkolatú interstate roadot, a bukott angyal laza stílben megy elébe tragikus végzetének, hogy annak szükségszerű bekövetkeztével megtört szívekben élhessen tovább, most és mindörökké.
„They call them cold-blooded killers;
They say they are heartless and mean;
But I say this with pride,
That I once knew Clyde
When he was honest and upright and clean.”
Bonnie Parker: The Story of Bonnie and Clyde