What We Do in the Shadows - Attól, hogy vámpír vagy, a szemetet még le kell vinned

- The last time I saw her she impaled me and called me an arsehole.

Fogalmam sincs, véletlen egybeesés-e, avagy kialakulófélben levő tendencia, mindenesetre örömteli tény, hogy rövid időn belül a második üdítően friss, eredeti és sziporkázó új-zélandi horrorvígjátékról számolhatunk be. A Houseboundról nemrég nagy könnyelműen azt írtam, hogy simán az elmúlt évek legjobbja a műfajban, amiért ezennel ostobának nevezem magam, és alázatosan bocsánatot kérek. Nem mintha változott volna az erényeivel kapcsolatos véleményem, csak éppen annyi történt, hogy a szintén 2014-es What We Do in the Shadows könnyed fölénnyel pöcköli le a dobogóról. Ez márpedig kurva jó, hiszen egy nagyon erős film mellé kaptunk egy közel hibátlant is. Igen, jól olvastátok, hibátlant - nem csalás, nem ámítás, erősen lelkendező, elfogult írás következik, és még büszke is vagyok rá.

WWD3

Horrort parodizálni a műfaj jól meghatározott, merev kliséi miatt borzasztó könnyű, de az eredmények éppen a magas labdák lecsapása miatt általában éppen olyan laposak és semmitmondóak, mint maga a gúny tárgya. A vámpírzsáner a maga megrögzült toposzaival végképp könnyű célpont, és ennek fényében kicsit érthetetlen, mennyire megúszta a viccelődést - agyalok, de Polanski Vámpírok bálján kívül hirtelen nem ugrik be említésre méltó példa, az meg ugye lassan a matuzsálemi kor felé tart. Ez már csak azért is furcsa, mert a vámpír, mint popkulturális figura az elmúlt bő két évtizedben nagy mértékben popularizálódott, rémalakból menő ikonná vált - a folyamat valahol Anne Rice regényeivel kezdődött, kitermelte a hihetetlenül népszerű Vampire: The Masquerade szerepjátékot, és nemrég olyan, abszolút mainstream cuccokban tetőződött, mint a True Blood, a Twilight-franchise, a Hotel Transylvania vagy az Éjsötét árnyék.

Az említett népszerűséggel együtt járt (netán egyenesen oka volt) az az utoljára valamikor a '80-as évek közepén eredetinek számító megközelítés, miszerint a vámpírt lehet ám úgymond realistán is ábrázolni. A vérszívóknak érzelmeik, környezetükre adott reakcióik, horribile dictu sivár hétköznapjaik vannak - Claudia nappal átlopózik aludni Louis koporsójába, Barnabas Collins nem igazán bír mit kezdeni a modern kor vívmányaival, Edward szerelmes, a Byzantium Eleanorja írószakkörre jár, és és és. A misztikumtól, az idegenségtől tehát sikerült megfosztani Drakula szerelemgyerekeit, egyvalamitől azonban nem: az alakot általában körüllengő görcsös pátosztól. Pedig ha már hétköznapi, esendő lényekként tekintünk rájuk, akkor az elviekben implikálja a mindannyiunk életében jelenlévő kicsinyes, banális mozzanatokat is - na, itt jön képbe a What We Do in the Shadows, hogy végre megadja a műfajnak, ami már járt: egy kiadós, ám messze nem rosszindulatú körberöhögést.

WWD4

A röhögést márpedig kéretik szó szerint venni. Tudom, hogy a humor első sorban ízlés és vérmérséklet kérdése, így kicsit feszengve is írom le, de egyszerűen az a helyzet, hogy ez a film az elejétől a stáblista utáni jelenetig vonyítva borulós. Mindezt ráadásul úgy éri el, hogy tálalásában rendkívül száraz és keresetlen, bár azt ugye legkésőbb Ricky Gervais óta tudjuk, hogy a mockumentary kiváló poénforrás tud lenni, ha jól csinálják. A minimális sztori szerint négy, enyhén diszfunkcionális lakóközösségben élő wellingtoni vámpír mindennapjait kíséri végig egy (feszületekkel felvértezett) filmes stáb, és mikor fapofával előadva olyanokról van szó, hogy éppen ki a soros a véres edények elmosogatásában, akkor szimplán elkerülhetetlenül kódolva van a komikum.

Innentől végtelenül lehetne idézni, a poénáradat tényleg folyamatos - pár haverommal párhuzamosan néztük, a megtekintést követő éjszaka és az azutáni nap konkrétan az elképesztőbbnél elképesztőbb gegek felemlegetésével telt. Van itt minden, kezdve az említett mosogatáskérdéstől egészen olyan nyalánkságokig, mint az emberalakban nyeretlen és politikailag hiperkorrekt bölcsészekként megjelenő, helyi vérfarkasokkal ("We're werewolves, not swearwolves") való kisstílű összeszólalkozás a diszkó után, a frissen felfedezett Skype-on örök életért könyörgő egykori szolga, vagy a tükörproblematika (mivel antihőseink nem látják magukat, hétvégi bulizás előtt kénytelenek lerajzolni egymást, ami adott esetben terepszínű katonai nadrág plusz bársonyzakó kombóhoz vezet). Nem szoktam ilyet írni, de most egyszerűen nem tehetek másként: a film minden egyes perce arany, és ha van vígjáték, ami megérdemli az instant kultusz jelzőt, akkor ez az.

WWD5

Persze az alapötlet, a jól kitalált szituációk és az áldokumentum megfelelő kivitelezés nélkül nem sokat érnének, de hála az égnek a What We Do... ezen a téren is remekel. A szereplőket telibe kapták - egyszerre szerethető karakterek és a bevett vámpírklisék értő karikatúrái: ott van a Nosferatu-jellegű, néma Petyr (aki 8000 éves, tehát érthető, ha nem vesz részt a közösségi gyűléseken), Viago, az érzékeny lelkületű, XVIII. századi selyemfiú, Deacon, a csapat vadóca (egykori náci), valamint a teljes Gary Oldman-pompában feszítő Drakula-klón, Vladislav, aki a szememben mostantól a "legnagyobb arc vámpír" cím birtokosa (később aztán csatlakozik az enyhén Alekosz-szerű Nick, az újdonsült és roppant amatőr vámpír, akit a csapat többi tagja pöcsnek tart). Ha ez nem lenne elég, a konkrét vámpíreffektek, ha nem is túl hatásvadászok vagy tolakodóak, de kivitelezésükben akár egy visszafogottabb, A-kategóriás filmnek is javára válnának ("Batfight!"), és még csak nem is spórolnak velük. Semmi nincs hát, hogy  kizökkentsen, vagy gátolja az élvezetet.

Sztori, mondanivaló, tartalom? Ugyan már. Oké, idővel bejön a képbe a már imént említett új vámpír, a fiúk aztán még egy halandóval is összehaverkodnak (a méla Stu szintén emlékezetes szereplő), akad némi kósza felhang a másság magányosságáról, de aki ilyesmit akarna számon kérni a filmen, az rossz helyen keresgél. A What We Do... attól jó, hoppá, kurva jó, hogy fog egy fennkölt, szent tehénnek számító témát, majd a legabszurdabb végletekig ragozza, és megmutatja, voltaképpen mennyire banális - és mennyire banálisak vagyunk mi, hogy bármikor is komolyan vettük.

WWD2

Így aztán a fentinél részletesebb elemzésnek sem látom különösebb értelmét, de még csak módját sem - fölösleges, erőltetett szócséplés lenne, szóval vegyétek úgy, hogy ez most nem kritika, hanem ajánló. Ajánlani márpedig tiszta szívből és nyomatékosan merem, és ha pontoznánk a blogon, akkor bizony egy kövér 10-est kapna.

Zárom soraimat, már csak annyi maradt, hogy a hipnotizőr Deaconhöz hasonlóan, delejező kézmozdulat kíséretében azt mondjam: "Leültök megnézni. Most."

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;