Joseph Sheridan Le Fanu ír szerző korának, a 19. század közepe-háromnegyedének Stephen Kingje volt, vagyis az akkortájt legtermékenyebb és legnépszerűbb, mondjuk úgy, horroríró. Azért csak mondjuk, mert roppant sokoldalú lévén az akkortájt divatos gótikus rémhistórián kívül számtalan másik műfajban is alkotott, továbbá mert kifejezetten riogatásra szánt történeteiben is mértékletesen elég teret hagyott a kételynek, már ami a természetfölötti elemeket illette. Persze nem mindig, mint ahogy az 1871-es Carmillában sem, ami nemes egyszerűséggel a legelső, klasszikus vámpírregény Polidori The Vampyre-je után, potom 26 évvel Stoker Drakulája előtt, nem utolsó sorban pedig annak egyik fő (értsd: helyenként konkrét részleteiben lenyúlt) ihletforrása. Nem meglepő hát, hogy idővel számos filmadaptáció készült belőle, miként az sem, hogy a Hammer is lecsapott rá - nem túl finoman.
A 19. század elején járunk, Stájerországban, fenséges hegyek árnyékában, sűrű erdők közepette, ahogy azt kell. Spielsdorf tábornok - Peter Cushing, ki más - bált tart a környékbeli arisztokrácia számára, szól a hegedű, ropják a fiatalok, élükön a házigazda szemefényével, Laurával. Aztán a csúcsponton tiszteletét teszi a titokzatos Grófnő, nemkülönben titokzatos lánya, Marcilla társaságában (a főszerepben a legendás Hammer-királynő, Ingrid Pitt mellei), akit előbbi holmi halaszthatatlan családi ügyre hivatkozva kisvártatva a jó tábornok gondjaira bíz pár hétre. Akkoriban ez feltehetőleg normális volt, a lányok meg majd nyilván jól kijönnek.
És csakugyan, Laura és a Pitt alakításában enyhén túlkorosnak tűnő Marcilla hamar egymásra találnak, kicsit tán jobban is, mint ahogy azt a szülők elképzelték, azonban messze nem szép és jó minden: Laura idővel gyengélkedni kezd, rémálmok gyötrik, a helyi orvos nem is érti, szegénynek mi baja lehet, majd...
... kezdhetjük az elejéről az egész sztorit, ezúttal Laura legkedvesebb barátnőjével, Emmával a főszerepben. Ja, meg ezúttal Marcilla helyett a fifikásan nevet változtatott Carmillával.
Le Fanu eredetijét még annak tudatában is túlzás lenne összetettnek nevezni, hogy a maga korában valószínűleg igenis eredeti és meghökkentő lehetett, ám legalább a feszültségfenntartás és a titokzatosság erényeit magáénak tudhatta. Nem így az 1970-es Hammer-változat, ami cselekményét és szereplőit tekintve ugyan maximálisan hűséges, csak éppen nagyjából azt műveli a sztorival, mint anno Oliver Stone a Született Gyilkosok Tarantino-éle forgatókönyvével: fölöslegesen és hatásgyilkosan kronológiai sorrendbe pakolja. Mielőtt valaki félreérti, nem arról van szó, hogy a Carmilla holmi agyoncsavart elbeszélés lett volna eredetileg, szimplán annyi történt, hogy az amúgy lineáris történet (persze kiszámítható) csattanóját a Vámpír szeretők (The Vampire Lovers) ostoba módon a film legelején tartja fontosnak megmutatni.
Ez márpedig sok szempontból bosszantó, és messze nem csupán az eredeti kisregény ismeretében. Ha azt zárójelbe tesszük, hogy az első fél óra egyszerre félrevezető és erősen spoileres, még mindig marad a nagyobbik gond, jelesen, hogy a film második harmada dramaturgiailag nettó azonos az elsővel, azaz tökre ráértünk volna plázázás közben még ülni a Mekiben a mozi előtt, orbitális késés esetén is ugyanazt láttuk volna - már ha a fináléban hirtelen visszatérő Cushing felvezetését nem vesszük, de azt meg ezer más módon is meg lehetett volna oldani.
A másik, hogy a történetnek igenis van (úristen, ezért mit fogok kapni) szubtextusa: Le Fanu a maga idejében nyilván csak célozgatni tudott vagy mert, a Carmilla szexuális felhangjai ugyanakkor egyértelműek. A kisregény kimondva-kimondatlanul egy fiatal, önnön nemiségére ráébredő lányról és az ezzel járó félelméről szól - erre az aspektusra éppenséggel a Hammer, azaz Roy Ward Baker rendező is rátapintott, csak éppen érzékeny szerető helyett kangörcsös tenyészbikaként. A Vámpír Szeretők a '60-as évek végén, '70-esek elején olyannyira népszerű bloodshed & bosoms alműfaj mintapéldánya, és bár álszent lenne részemről azt állítani, hogy nem értékelem mondjuk (a gyaníthatóan nem kifejezetten színészi kvalitásai miatt beválogatott) Madeline Smith idomait, az összhatást tekintve mégis kicsit eltúlzottnak és öncélúnak érzem a nagylelkű, folyamatos csöcsparádét.
Persze ha az említett adaptációs és dramaturgiai hibáktól eltekintek, ez még mindig egy klasszikus Hammer (egyébként a tematikailag lazán összefüggő Karnstein-trilógia első része - a másodikról itt írtunk), remek képi világgal és atmoszférával - sokak szerint egyenesen a stúdió egyik legutolsó, igazán jó filmje. Tényleg kár, hogy az egyébként elegáns és érzékeny forrásműnek épp a velejét adó elemeit sikerült némi olcsó hatásvadászat kedvéért ennyire otromba módon átültetni, mert egyébként minden más stimmel.