Desrix: A Die Hard-filmek első három része méltán nevezhető az akciófilmek egyik Mérhetetlen Vénjének (Tessék? Hogy ilyen címmel van negyedik és ötödik rész? Igen, tudom. Sajnos...). Nincs mit szépíteni rajta, ez van, olyan, mint a gravitáció, reggel-este odaszögez ahová kell, és nem kérdezi, akarod-e. De egyébként meg úgyis akarnád. Hiszen ott van benne mindaz, amit férfiként, vagy férfias nőként álmainkban újra meg újra átélünk, hogy szétrúgjuk, üssük, lőjük, robbantsuk egy egész toronyra, repülőtérre és végül egy városra való terrorista valagát. Egyedül, szorult helyzetben, egy olyan alak képében, aki igenis sokkal hétköznapibb, sokkal közelebb áll hozzánk, mint a rambók, vagy modern megfelelőik, a szuperhősök.
McClane-nek emberfeletti kitartásán kívül nincs más különleges képessége (oké, zsaruként kapott kiképzést), és ez a kitartás is olyan ismerős lehet bárki "kisembernek"... a szarból szarba keveredés megelégelése, a folytonos, másnaposan basztatottság által keltett düh kimérten laza elszabadulása. Reményt ad, hogy helló, van kiút, használd a gógyidat! Így aztán gyerkőc és felnőtt vígan izgulhatta végig Bruce Willis Brúszvillisszé avanzsálását, ahogy korábban Jackie Chan Dzsekicsenként dúlta fel az iskolaudvart, minden áldott nagyszünetben, drága tanítónőink tiltása ellenére. Olcsón odaadtuk az életünket, nem is sejtettük, mennyire - hogy végül a Die Hard ekkora szeletet tudhat magáénak abban, hogy ki mekkora filmbuzi lett.
Elmeboy: Hajítsanak ki felőlem a Nakatomi torony ablakán, de szerintem olyanok, hogy Die hard-filmek egyszerűen nincsenek. Persze, akad egy ilyen nevű frencsájz, úgy hallottam, van már ötödik része is, no de tisztességes ember a McDonald's és a hamburger közé sem feltétlenül von egyenlőségjelet. Ami viszont tagadhatatlanul létezik, az két sírni valóan remekbe szabott John McTiernan rendezés, amik történetesen hasonló dramaturgiát követnek, valamint osztoznak címükben és főszereplőjükben -minden más csak torzkép, halovány árnyék, csalfa délibáb.
Ezt egyébként a szememben az is alátámasztani látszik, hogy a legutolsó bejegyzéstől eltekintve köztudottan egyik rész sem McClane-kalandként íródott eredetileg, és hát bizony McTiernan volt az, aki eleinte az erősen B-filmes alapötlethez hajlandó és képes volt úgy hozzányúlni, hogy abból egy akkoriban merőben új hangvételű, azóta pedig rengetegszer (részben pont a sorozat által) agyonmásolt és félreértett alapvetés süljön ki. Jellemző, hogy igazi minőséget aztán már csak a szintén McTiernan jegyezte harmadik felvonás képviselt, és ezt kéretik nem sznobizmusnak vagy elfogultságnak venni, mert amúgy az általam nem túl nagy becsben tartott Renny Harlin hozzájárulásán, de még akár a negyediken is tudok valamelyest szórakozni, csak hát az a bizonyos íz meg bűz (ami egy átizzadt, vérfoltos trikóból árad)...
Sok egyebet nem tudok, nem is nagyon akarok hozzátenni. Egyrészt redundáns lenne, mert megteszik helyettem a többiek, ahogy előttük is megtették már számtalanszor (nagyon helyesen, jegyzem meg), másrészt önmagában sokatmondónak tartom, hogy ennyire kifilézett már a téma: középszerű, jelentéktelen cuccról nem beszél ennyit az ember. Pláne nem nézi újra és újra néhány évente, még azután is, hogy fejből tudja az egészet, és tán már McClane-nél is gyorsabban tudná előrántani a tarkójára szigszalagozott stukkert.
Forgács W. András: Tisztelt kollégák, önök tévednek. Mindenben. Ugyanis a Die Hard nem akciófilm. Piha, mecsoda lealacsonyító feltételezés ez: hiszen a Die Hard valójában a leggyönyörűbb romantikus dráma, amelyet kiizzadt magából az "álomgyárnak" titulált szórakoztatóipari-kombinát a Nagy Vízen túl. Mit romantikus: egzisztencialista. Hiszen adott John McClane-ünk, aki a tradicionális családmodellben nevelkedett, régivilágbeli férfi - ahol a nő helye otthon, gyereket nevelve, főzve meg miegymás -, akinek nehezére esik elfogadnia, hogy felesége, Holly a nyolcvanas évek emancipált nője, és mint olyan, saját karriert, egzisztenciát akar - és nem csak akarja, de meg is valósítja magának.
A Die Hard csodálatos metaforája ennek a konfliktusnak, amely megannyi családban lezajlott/lezajlik, ugyanakkor van benne egy adag osztálykülönbözőség is - Holly egészen nyilvánvalóan középosztálybeli, művelt, tanult nő, míg McClane tenyeres-talpas, kékgalléros zsaru. És ott van Hans Gruber, aki ugye a történet szerint német, mint az utolsó megnyert háború ellenfelei. Akik értelemszerűen MP-5-ös géppisztolyokat használnak, amelyek német gyártmányúak! És tegyük hozzá Alexander Godunov (aki oroszul játszik németet!) Steyr AUG gépkarabélyát, ami osztrák! És a cég, ahol Holly dolgozik, az meg japán! Megannyi szimbolika, megannyi apró, finom utalás, csak azért, hogy John McClane és Holly McClane (née Gennaro) egzisztencialista drámája a végére egymás elfogadásában csúcsosodjék ki - a karóra lecsatolása fontos pont! Tehát pusztán levéháesezni ezt a kiváló, többrétegű alkotást több mint bűn; szakmai hiba.
Nemes András: Én naiv hülye, gondoltam, a cikk előtt lazán belenézek a filmbe, hiába fújom kívülről, az emlékeket azért illik némiképp felfrissíteni, ha már ilyen megkerülhetetlen klasszikusról ír az ember - aztán persze, hogy lazán végigment, és persze, hogy ezredszer is végigvigyorogtam az egészet. A Die Hard esetében nem opció a "belenézés", ezt a filmet nem csak nem illik, nem is lehet otthagyni, az első másodperctől beszippant, a székbe szögez, és kurvára feldob - mondanám, hogy a Die Hard egy tudatállapot, egy életérzés, de attól tartok, McClane azonnal lekeverne egy bazi nagy tockost, ha nekiállnék itt fellengzősködni.
Maradjunk annyiban, hogy a hibátlanul felépített, a feszültséget az egyetlen helyszín ellenére folyamatosan fokozni képes szkript, az ultratökös dumák, a mesterien levezényelt akciók, és az egyszerű, de emlékezetes és ötletes karakterek olyan filmet eredményeznek, amihez hasonló élmény csak nagyon ritkán adatik az életben. Willis itt még könnyedén képes elhitetni, hogy minden, ami McClane-t végtelenül jó arccá teszi, belőle, személyes karizmájából táplálkozik, nem szerepet játszik, ő egyszerűen ilyen - ez az, amit kibaszott kevesen tudnak, és ez az, amit mára ő is tökéletesen elfelejtett: manapság inkább Bruce Willist próbálja játszani, és sajnos egyre kevésbé jön össze neki. Tulajdonképpen nem is baj ez, szállított épp elég ikonikus karaktert (Helló, Joe Hallenbeck), a Die Hard-trilógiának pedig mindhárom része örök kedvenc marad, a későbbi sajnálatos események ellenére is.
Rusznyák Csaba: El kellett telnie egy kis időnek, de végül rájöttünk, hogy az egész VHS Paradise rovatnak nincs semmi értelme, ha pont a Die Hard marad ki belőle. Most komolyan, mondjon valaki ennél nagyobb, jelentősebb vagy akár: jobb akciómozit a ’80-as évekből. John McTiernan – Istenem, ha ez a fickó ma élné a fénykorát (elvileg egyébként bő tíz év után ismét filmez, csak a franc tudja, mi lesz belőle, az utolsó legalább értékelhető munkáját lassan 20 éve tette le az asztalra), a fél internettársadalom megállás nélkül az ő faszát szopná.
Első Die Hardja lazán van olyan tökös, kemény, férfias, dinamikus és látványos, mint öt Stallone- és Schwarzenegger-opus együttvéve, csak közben Bruce Willis ráadásul összezúzta a hadseregkaszáló izomhősök legyőzhetetlenségének illúzióját, és megajándékozta az akcióműfajt a rossz helyen és rossz időben lévő, gyarló (értsd: nem golyóálló), vérestrikós, de mindenki szerencséjére kurvára makacs kisember alakjával.
Valószínűleg már klisészámba megy annak a jelenetnek a felemlegetése, amelyben John „yippie kay yay, motherfucker” McClane szétvágott lábbal kúszik ki az üvegcserepek közül, de hiába: akcióhős még sosem volt annyira sebezhető. És amíg Arnold csak annyira reagálta le egy ellensége kinyírását, amennyire az ember a távirányító „off” gombjának megnyomása után reagál a tévé kikapcsolására, Willis ujjongott az örömtől, amiért sikerült nem megdöglenie. Ennek jelentőségét (már a gránátot szaró Stalonnékhoz képest) gyerekfejjel még nem fogtam fel teljesen, de már akkor éreztem, hogy ez más. Szimpatikus volt, na.
PS: Ha már Die Hard, azért üzennék a legutóbbi (két) film készítőinek is (igen, Bruce, neked is). Stílszerűen: yippie kay yay, motherfuckers!