Azzal remélem mindenki tisztában van, hogy előbb-utóbb beüt a zombi-apokalipszis, úgyhogy nem árt felkészülni rá. Mivel előre senki nem tudja, melyik csapatba kerül majd, nagyvonalúan számoljunk azzal az eshetőséggel, hogy mindenki túléli az össznépi bezombulást (plusz ez a morálnak is jót tesz, aztán persze lesznek meglepetések – igaz, akkor már úgyis mindegy). Oké, de hogy kezdjünk neki? A szomszéd tuti feldob a rendőröknél, ha azt látja, hogy éppen a sufniból találomra felkapott szerszámmal végzünk önvédelmi gyakorlatot egyik másnapos kinézetű haverunkon, arról nem is beszélve, hogy a szögesdrót sem olcsó manapság. Úgyhogy maradjunk csak szépen a négy fal között - az ellen úgy se tudunk tenni, ha egy műhold épp a házunkra zuhan, mégis elmondhatjuk, mi megtettünk mindent, hiszen épp a zombiáradat bekövetkeztének esetére gyűjtöttük az ikszpét.
Mondjuk úgy, hogy a Dead of Winterrel szimuláljuk, mit és hogyan kellene tennünk, ha ellenszert szeretnénk találni, vagy elegendő élelmet felhalmozni, esetleg a környéket megtisztítani! Mert amikor fejjel előre zúgsz a zombik nyüzsgő tömegébe, és pont a tulajdon haverod adta a kezdőlökést, már mit sem ér a fejszelóbálás. Ha kipróbálnád, milyen a The Walking Dead szereplőinek bőrébe bújni, akkor mindenképpen adj egy esélyt a Plaid Hat Games legújabb játékának, a Dead of Winternek.
A címként kellemes szójátékot viselő társas az utóbbi hónapokban nem kevés mémnek vált célpontjává: történt ugyanis, hogy azon szerencsés egyedek, akik éltek a játékra leadott előrendeléssel, jóval hamarabb kézhez kapták a pofás dobozt, mint akik inkább megvárták, hogy a boltok polcaira kerüljön. Mivel e két esemény közt jelentős időbeli eltérés mutatkozott, a türelmetlen várakozást utóbbi gémerek részéről már az is indokolttá tette, hogy előbbi gémerek milyen pozitív véleménnyel voltak a Dead of Winterről. Aztán persze ahogy lenni szokott, a felfokozott hype miatt nem mindenki zárta szívébe ezt a gyöngyszemet.
Egyet szögezzünk le: a Dead of Winter nem a zombikról szól. Ők pusztán a hátteret szolgáltatják a kevés megmaradt túlélőt irányító játékosok ténykedéséhez, ami viszont már a zombi-filmekből megismert forgatókönyvet követi le, méghozzá orvosi precizitással és The Walking Dead-hangulattal. A Plaid Hat Gamesnél úgy vélték, nem kell ezt túlbonyolítani, ezért a Dead of Winter markáns eurogame-jellemzőket tudhat magáénak, és ezzel az égadta világon semmi gond nincs, sőt! A szabályok első olvasásra könnyen megjegyezhetők, szó sincs a játékmenetet bonyolító, kivétel-alapú rendszerről, az akciók pedig remekül passzolnak a témához.
Amely a témát a külcsín is szépen érzékelteti: a grafikai stílus telitalálat, a tél közepén zombiktól nyüzsgő kisváros és a bármelyik pillanatban egymás torkának ugró túlélők hangulata egyszerre vérsötét és színes. A tartozékokra sem lehet panasz, a túlcsicsázás helyett az egyszerű dizájn az egyeduralkodó mind a jelzők, mind a kártyák tekintetében, a túlélőket és a zombikat reprezentáló kartonbábuk pedig nem csak mennyiségüket, de kidolgozottságukat, ötletességüket nézve is a nem kevés cuccot tartalmazó doboz legmutatósabb darabjai közt vannak.
A játékmenet, mint említettem, könnyedén elsajátítható. Egy körben sorra kerül minden játékos, elvégzi az általa hasznosnak vélt tennivalóit, majd a kör végén kontrázik egyet a játék. A Jellegét tekintve a Dead of Winter fél-kooperatív: a játékosok közösen küzdenek egy cél eléréséért, miközben tudják jól, mindenkinek megvannak a saját alantas igényei, esetleg ellentétes érdekei, netán konkrétan áruló bújik meg a soraik közt, aki titokban a többiek zombieledellé válásán munkálkodik. A játék elején véletlenszerűen húzott kártyák mondják meg, hogy a nagy közös cél mellett mire kell még törekednünk, illetve ha árulóvá váltunk, akkor hogyan tehetjük tönkre a csapatot. Természetesen ezeket a lapokat végig titokban kell tartani, ettől válik igazán izgalmassá az egész.
Játékosként az idő nagy részében túlélők kis csapatát fogjuk irányítani, akik mind nevesítettek, saját képességük és történetszeletük van, viszont a zombizsáner alaptézise értelmében hullani fognak, mint a legyek. Cselekedeteink a zombigyakástól kezdve a kolónia védelmének kiépítésén át a kisváros érdeklődésre számot tartó épületeinek fosztogatásán túl kiterjednek olyan dolgokra is, mint a menedékünk tisztán tartása, a körönként érkező krízis leküzdése (mint a Battlestar Galacticaban), illetve esetenként a nem szimpatikus egyedek kiszavazása. A krízis olyan eseményeket takar, amelyek elkerülése érdekében értékes erőforrásokat szükséges beáldoznunk, vagy ennek elmulasztása esetén kellemetlen utóhatásokat vagyunk kénytelenek elszenvedni: zombihorda felbukkanása, éhezés, járvány, jégvihar, reménytelenség, fosztogatók és hasonlók.
Minél több túlélőt gyűjt be egy játékos a saját kis klikkjébe, annál több lehetősége lesz akciózni, bár ekkor értelemszerűen gyorsabban fogy a kaja, amiből így többet kell gyűjteni, akkor viszont a zombiharapás esélye nő - szóval nem könnyű az élet Kolóniafalván. A keresgélés során az adott külső helyszín (kórház, rendőrőrs, vegyesbolt, könyvtár, benzinkút és iskola) egyedi paklijából húzunk, általában egyet, bizonyos túlélők többet, aztán reménykedünk, hogy arra leltünk, ami kell, mert jelenlétünk odavonzza a járkálókat. A harc és a mozgás is rémegyszerű, nincs ameritrashekre jellemező taktikai küzdelem, egyszerűen dobunk egy speciális 12-oldalú dobótesttel, és vagy ügyesek voltunk, vagy nem voltunk annyira ügyesek és lesebződtünk, vagy bénák voltunk és bezombultunk. Utóbbi veszélyes móka, mert adjuk is rögtön tovább a T-vírust a társainknak, ilyenkor borul minden, mint a dominó.
A Dead of Winter egyik legérdekesebb része a Keresztutak kártyák (Crossroads). Az aktív játékostól jobbra ülő személy annak köre elején felhúzza a Crossroads-pakli felső lapját, és titokban bevizsgálja, milyen körülmény megvalósulása kapcsán (mozgás, keresés, bizonyos túlélő megléte, stb.) nyomhatja meg a pause gombot, és olvashatja fel a lapon szereplő minisztorit. Nyilván nem mindenki körében kapcsol be a kártya, de amikor igen, az általában súlyos döntéseket von maga után. Ezen a ponton aztán brillírozik a játék, a több, mint 80 Keresztutak-kártya változatos és eszméletlen jó ötleteket vonultat fel, és szinte filmszerűvé válik tőle az élmény. Túl sok lett a túlélő? Dobjuk ki az általunk legaljának tartottakat az élőhalottak közé, vagy vállaljuk be, hogy össze kell húzni a nadrágszíjat? Kockáztassuk meg, hogy átvágunk a csatornákon a kórházba, esetleg a befagyott tavon átkelve rövidítsünk? Merjünk-e szólni az iskolában bujkáló fertőzött kisgyerekekről, akiknek így aláírjuk a halálos ítéletét? Nem minden kártya enged választási lehetőséget, és nem is mind káros hatású, de nem kevés esetben az egész csapat szavazni kényszerül, a többség dönt alapon.
Ilyenkor számít, mennyire tudja magát beleélni az ember a szituációba. Döntésébe beleszólnak az egyéni célok is, amelyek elérése nélkül az adott játékos nem nyerhet, még akkor sem, ha a közös cél egyébként teljesül. Közben figyelni kell a többiekre, vajon mutatják-e árulás nyomait, ez pedig egy újabb réteget képez a képzeletbeli mázon. A Dead of Winter igazából ezeknek köszönhetően lesz több puszta szabályok és színes kartonfecnik tömkelegénél, ezektől, no és maguktól a játékosok személyiségétől emelkedik ki a játék az átlagból, és mutatkozik meg a dobozba zárt szellem. A közös élménybe ki-ki hozzáállásától függően tesz bele valami egyedit, amitől az valóban különleges lesz, és később egy sör mellett felemlegethetjük a történteket – a jó játékoknak ez az egyik ismérve.
Akinek ez kevésbé számít, annak a Dead of Winter nem tud majd feltárulni, sem kibontakozni; könnyen megmaradhat a bábutologatás, erőforrás-kezelés és kockázatmenedzsment szintjén. Sajnos ez múlhat olykor a kártyákon is, ha a véletlen úgy hozza, ezt nem lehet kivédeni. Ronthatja az élményt a játék szadizmusa is, ha áruló társul hozzá: ugyan száműzhetjük a kolónia gyanús egyedét, de mivel a társas alapja eleve a játékosok szívatása, egy körültekintő belső ellenség igencsak tarolhat az utolsó körben. A nehézségre viszont nem lehet panasz, a különböző küldetés-kártyák által remekül finomhangolhatjuk mind a nehézségi fokot, mind a játékidőt.
Számomra rengeteg pozitívum szól a Dead of Winter mellett. A téma önmagában lerágott csont, de a megvalósítása, mind a vizualitás és a mechanizmus szintjén, megérdemel tőlem egy hatalmas piros pontot. Üdvözlöm a viszonylagosan könnyed szabályokat, az absztrakt elemeket, amik nem vonják el a figyelmet a lényegtől: az emberről. Mert ahogy a The Walking Deadben, itt sem a zombikon van a fő hangsúly, hanem magán az emberen, ezen a néha szeretni való, néha kiállhatatlan akarat- és érdekgombócon, aki, ha nem vigyázunk, még összehoz valamikor egy apokalipszist.
