Miután a II. világháborút követő horrorfilmvákuumot két gyönyörű filmkölökkel töltötte ki (The Curse of Frankenstein (1957), Dracula (1958)), a Hammer Stúdió producerei nagyon szeretni kezdték Terence Fishert, és újabb (pop)mitológikus szörny felélesztésével bízták meg. Kapóra jött, hogy a Hammer tervezett, inkvizícióról szóló nagyeposza brokátba fulladt: ha már a keresztény kínzókommandók kalandjairól nem csinálunk filmet, legalább a farkasember-sztorit helyezzük át Spanyolországba, így a díszletek nem mennek veszendőbe!
A forgatókönyv alapját Guy Endore A párizsi vérfarkas című gótikus regénye szolgáltatta - ha már euro-multikult, hát legyen a lehető legzavarosabb! Hammerék Párizsból tizennyolcadik századi spanyol vidéket csináltak, a francia hősökből katalánt. Ollé. Külön érdekesség, hogy a Universal 1935-ös Werewolf of Londonjának is már ez a regény adta az irodalmi alapját, mindenesetre Fisher az amerikaiaknál jóval szöveghűbb maradt.
Bemutatója előtt a film nagyon kemény cenzori ellenállásba ütközött, bár erre persze a Hammer számított: a The Curse of Frankenstein és a Dracula eleve egy-egy célzott rúgás volt a filmekkel szemben támasztott nyárspolgári elvárások térdkalácsára, és a The Curse of the Werewolf az explicitás szempontjából náluk is tovább megy. Fisher és operatőre, Arthur Grant a Dracula technicolor tombolásánál itt jóval visszafogottabb színpalettával dolgozik. Persze a Frankenstein komorságához nem térnek vissza, a pszeudo-mediterrán helyszín ezt nem teszi lehetővé. Ettől függetlenül a The Curse of the Werewolf low budget Hispániája a napbarnított mizéria földje, ahol a ráncos arcok leginkább csak a vicsorgást ismerik. Napsütés keveredik a szomorúsággal, verőfény a szadizmussal, ahol szerető gesztusokra, bátortalan jóindulatra csak a legnaivabbak adják a fejüket
A film első 20 perce egy koldus meghurcolásának és állati szintre való degradálásának története, akit a szadista Siniestro márki ártatlanul tömlöcbe vetet. A koldusról mindenki megfeledkezik, évtizedeket tölt el magánzárkájában anélkül, hogy bárkivel egy szót is váltana. Egyedül a foglár néma kislánya jár le hozzá, ő eteti. A lány az évek során gyönyörű nővé serdül, és amikor visszautasítja a márki durva közeledését, a nemesember őt is a koldus mellé záratja, aki ekkorra már szinte semmiféle emberi vonással nem rendelkezik.
Egy amerikai film ezen a ponton a koldusból előrántaná a lány könyörületével kapcsolatos emlékeket, és a megszánás ugyancsak könyörületet szülne. Csakhogy ez nem amerikai film, és Fisher másfajta történetet akar elmesélni. A koldusroncs megerőszakolja a fiatal nőt, akinek később, bár szörnyű megpróbáltatások árán, de sikerül megszöknie a tömlöcből.
Kilenc hónap múlva egy fiúnak ad életet, a koldus fiának. Az anya belehal a szülésbe. A fiút, Leont egy jómódú kereskedő neveli fel, és már tinédzserkorában jelét adja annak, hogy a természetében van valami fékezhetetlen. A gyilkolásösztöne az évek múlásával pedig egyre csak nő, végül előtör belőle az állat...
A The Curse of the Werewolf összekötő kapocs a Universal szörnyfilmjeinek toposzai és egy liberálisabb világnézet pluralistább történetmesélési célkitűzései között. Míg a Universal farkasemberfilmjei egy nemesember kálváriáját taglalták, addig a Hammer-produckió a téma osztályharcot felvállaló interpretációja. Leon szülei páriák, ő maga erőszakban fogant. Bár nevelőapja egy jómódú kereskedő lesz, természetének magját, a proletár származást és a felsőbb rétegek iránti gyűlöletét nem képes sokáig rejtegetni. Nem is akarja igazán.
És ami a lényeg, a rendező, Fisher sem akarja, mert a The Curse of the Werewolf az ő példabeszéde, sőt kétségbeesett ordítása egy perverz és velejéig rohadt rendszerről, amelyben akinek pénze van, az a csórókkal mindent megtehet. Magát a farkasember átkát is az uralkodó osztály kegyetlensége hívja életre, szadizmus szadizmust szül, és végül a pszichikailag feldolgozhatatlan rettenetnek fizikálisan kell manifesztálódnia.
Miután elköltözik nevelőapja házából, Leonnak (a zseniális, döbbenetesen fiatal Oliver Reed alakítja) csak a munkás élet ígérete lebeg a szeme előtt, amely talán segít majd elfedni a világ elől valódi lényét. Nevelőapja, aki a srácot szívből szereti, megpróbálja meggyőzni a továbbtanulás fontosságáról, de Leon visszautasítja a törődést, csak és kizárólag a saját útját hajlandó járni. Így lesz a Hammer első és egyben sajnos utolsó farkasemberes filmjéből az osztálykülönbségekre tett műfaji reklexió mellett öntörvényű, gyakran szomorú és végig hidegfejű tanulmány arról, hogyan próbálunk fiatalkori félelmeinkkel és hozott vagy szerzett neurózisainkkal megharcolni. És amikor Leon átváltozik, teljessé válik a metafora.