A Sundance műfaji filmes felhozatala évről-évre egyre erősebb – tavaly pl. ott debütált a The Babadook, a The Guest, a Dead Snow: Red vs. Dead és a What We Do in the Shadows, márpedig ez kapásból egy elég színes és illusztris felhozatal. Szerencsére idén is hasonló volt a helyzet: a hétvégén véget ért fesztiválon bemutattak középkori boszorkányhorrort, posztapokaliptikus szerelmi thrillert,’80-as évek-stílusú B-őrületet és szürreális westernmesét. Összeszedtünk a műfaji kínálatból tízet, amik nem csak érdekesnek tűnnek, de általában a kritikai fogadtatásuk is elég jó volt. (Egyelőre természetesen egyik esetében sincs szó hazai premierről.)
Cop Car
Kevin Bacon egy meglehetősen mocskos, redneck kisvárosi seriffet játszik, akinek rendőrautóját elköti két tízéves – és a pokol természetesen elszabadul. A Cop Cart élvezetes és erőszakos B-akcióthrillernek mondják, és rendületlenül dicsérik Bacon alakítását is. Egy konkrét idézetet is idebiggyesztek az egyik kritikából, mert ez már akkor is totál gatyanedvesítő, ha csak félig igaz: „Mintha Sam Peckinpah rendezett volna egy Amblin-filmet Jim Thompson forgatókönyvéből.”
Hellions
Bruce McDonald (Pontypool) új horrorának kissé kétesebb a megítélése, mint a legtöbb itt szereplő filmé, de akik szerették, azok egy vizuálisan lenyűgöző, szürreális lázálomként írták le, egyfajta őrült Halloween-moziként (volt, akit egyenesen Lucio Fulcira emlékeztetett a stílusa), amely a felnőtté válás, a teenage angst és az anyaság témáit oltja borzalmakba. A Hellions egy 17 éves lányról szól, aki megtudja, hogy terhes, és nem sokkal ezután gonosz gyerek-démonok kezdik terrorizálni. Ja, és benne van Robert Patrick is.
The Hallow (The Woods)
A The Hallow annak a Colin Hardynak az első filmje, aki az új A holló-adaptációt fogja rendezni – szóval ajánlom, hogy jó legyen. Állítólag egyébként az: az Írországban játszód szörnyhorror, amelyben egy malomházba költöző családnak a közeli erődben élő démoni teremtményekkel kell megküzdenie, a kritikusok szerint kicsit nehezen indul be, de utána egy egyre brutálisabb, félelmetesebb, intenzívebb, és vizuálisan is lenyűgöző gyöngyszemmé válik.
Knock-Knock
Ugyan egyáltalán nem szeretem Eli Roth filmjeit, de hátha majd ez (vagy az egy éve csúszó, egész jó fogadtatásra talált Green Inferno) változtat a dolgon: Keanu Reeves (egyesek szerint durván félrecastingolták) egy boldog házasságban élő fickó, akinek életét egyik napról a másikra felforgatja két hívatlanul beállító, alattomos és gyönyörű femme fatale. A szintén vegyes fogadtatású Knock-Knock elvileg egy sötét humorú horrorkomédia, ami (legalábbis a pozitívabb vélemények szerint) hangvételében inkább a Furcsa játékra, mint Roth tipikus gorefestjeire rímel.
Slow West
A Slow Westben egy 16 éves fiú vág át a vadnyugaton egy rejtélyes utazó (Michael Fassbender) társaságában, hogy megtalálja a nőt, akit szeret. John Maclean elsőfilmje a kritikák szerint egy furcsa és rendkívül egyedi műfaji elegy: a klasszikus westerneket egyfajta abszurd és meseszerű köntösbe öltöztető történet a felnőtté válásról szól, sötét humorral, letaglózó vizualitással, váratlan erőszakkitörésekkel és szürrealizmussal.
The Stanford Prison Experiment
A film azt a bizonyos híres pszichológiai kísérletet dolgozza fel, amelyben huszonnégy egyetemi diáknak kiosztották a rab- és börtönőrszerepeket, és megnézték, hogy mit kezdenek egymással egy kéthetes börtönszimuláció során (sok-sok ronda, brutális dolgot). A témából már több film is készült (a leghíresebb – és valószínűleg a legjobb – Oliver Hirschbiegel 2001-es feldolgozása), mindenesetre a Billy Crudup, Ezra Miller, Olivia Thirlby és Tye Sheridan főszerelésével forgatott új verzióért mindenki szinte egyöntetűen lelkesedett: tanulságosnak, drámainak és fizikailag-lelkileg brutálisnak mondják.
Turbo Kid
Ennek az első ránézésre is teljesen elszállt, őrületesen erőszakos-vérfröcsögős posztapokaliptikus viccőrületnek a múltkor már közzétettük a trailerét – de nem lehet megunni. A jelek szerint valaki úgy érezte, hogy rá kell vernie pár tucat kört a „80-as évek B-filmjei” tematikában a Sundance-en tavaly debütált The Guestre – és sikerült neki. Meglepő módon a Turbo Kidet nem csak a nerdbloggerek éltették, hanem az olyan neves oldalak is, mint a Variety vagy a The Hollywood Reporter. Szóval lehet, hogy az általában szarul elsülő neo-exploitationök közt ez az a ritka darab, ami tényleg betalál.
The Witch
A Cannes-ban tavaly már debütált It Follows mellett kétségkívül ez volt a Sundance idei horrorszenzációja. A sztori 1630-ban játszódik, amikor egy sűrű, sötét és baljós vadon mellett élő, hitbuzgó család tagjai egymás ellen fordulnak újszülött gyermekük rejtélyes eltűnése után – és ezzel meginvitálják házukba az igazi gonoszt is. A The Witch a hírek szerint egy lassú folyású, ám idővel mind nyomasztóbb és félelmetesebb horror, amely a műfaji elemeken túl a hitről és az emberi természetről szóló, kőkemény drámaként is helytáll.
Z for Zachariah
Craig Zobel sci-fijében egy globális katasztrófa már eltörölte a civilizációt, amikor kibontakozik előttünk három túlélő története: egy nőé (Margot Robbie) és két férfié (Chiwetel Ejiofor, Chris Pine) – és nem, ebből a szerelmi háromszöget és konfliktusok sorát sejtető felállásból tényleg nem sül ki semmi jó. A Z for Zachariah-t főleg karaktervezérelt drámaként dicsérik, amelyben a vágy és a paranoia széttépi az emberi kapcsolatokat. A felállás egyébként kissé a The World, the Flesh and the Devilre és a The Quiet Earth-re emlékeztet.
The Nightmare
Rodney Ascher, a The ABCs of Death 2 egyik szegmense, és Room 237 című Ragyogás-doksi rendezőjének új műve kissé kilóg a sorból, ugyanis egy dokumentumfilmről van szó. A fogadtatása ugyan bőven nem egyöntetűen pozitív, ez azonban valószínűleg abból ered, hogy a kritikák szerint komoly, a témáját alaposan körüljáró doksiként nem működik – viszont sajátos horror/dokumentumfilm-hibridként igen. A The Nightmare alkotói alvási bénulásban (sleep paralysis) szenvedő embereket szólaltatnak meg, akiknek rettegéseit és hallucinációit aztán filmjelenetek formájában idézik meg – és ezek állítólag baromi félelmetesek.
