Chris Kyle, Amerika valaha élt legeredményesebb mesterlövésze 255 találattal rendelkezik, melyekből 160-at a Pentagon is elismert: egyesek ezt a hihetetlen teljesítményt hazafias hőstettként, mások esetleg hidegvérrel elkövetett tömeggyilkosságként értékelik.
Kyle nemzeti hős, sokak számára példaképként szolgáló ikon, mások szemében maga az Ördög, lelketlen mészáros, precíziós gyilkológép csupán. Hollywood élő legendája, a szűnni nem akaró lelkesedéssel, ma is aktívan alkotó Clint Eastwood legújabb filmjével rendkívül kockázatos morális aknamezőn lavíroz: a mesterlövészt emberi esendőségével, gyarlóságaival és gyengeségeivel együtt próbálja ábrázolni, a harctéri események brutalitása mellett a békés mindennapok drámáira, a társadalomba való visszailleszkedés nehézségeinek taglalására is figyelmet fordítva . A veterán sztárszínész-rendező nem téved el a kulisszák között, de nem is arat maradéktalan sikert: filmje - minden látható, pozitív törekvése ellenére - ambivalens érzeteket kelt nézőjében.
A Kyle azonos című önéletrajzán alapuló film a korai évektől kíséri figyelemmel főhőse sorsát: a gyerekkori vadászatoktól a haditengerészeti kiképzésen át a családalapításon keresztül követjük a Bradley Cooper által (kifogástalanul) alakított férfit az első bevetésig, láthatjuk harctéri sikereit, majd tanúi lehetünk, hogyan jut el a totális kiégés érzelmi poklának legmélyebb bugyrain keresztül a megnyugvás hamis ígéretéig.
Eastwood biztos kezű rendező, filmje konzekvensen felépített, jó tempójú, nézője figyelmét a családi konfliktusok bemutatásakor és az iraki missziók realista, de látványos akciójeleneteivel egyaránt birtokló, meggyőző munka, maradandó élményt azonban nem képes okozni, a hasonló témát körbejáró közelmúltbeli remeklések (Bőrnyakúak, Bombák földjén) kérdésfelvetései mellé csak kevés önálló erénnyel szolgál.
Kyle egyes nyilatkozatai finoman szólva is támadhatóak: egy iraki asszony és kisgyermeke lelövésével például az volt a legnagyobb problémája, nem fogják-e beperelni miatta, gyakran tett rassszista kijelentéseket, találataira kifejezetten büszke volt, lelkiismeretfurdalásnak jelét sem mutatta.
Eastwood bőven (oké: baromi sokat) finomít az ábrázolásán, de filmjében így is érezhető némi kritikai él, jobb pillanataiban ironikusan rámutat Kyle megdicsőülésének kisszerűségére: ez a hazája védelmére felesküdő, bajtársai életét minden lehetséges módon megóvó, vakmerő és kiemelkedően tehetséges katona bizony csak egy country- és rodeórajongó, tőrőlmetszett redneck. Baromi jól érzi magát a kocsmában egymás meztelen hátára dartsokat hajigáló bunkók között, szemellenzői mögül nem tud, nem is akar kikémlelni, élete kizárólag a parancsok maradéktalan teljesítése okán nyerhet értelmet.
Eastwood nem emel szobrot a mesterlövésznek: Kyle-t vele született fizikai adottságai mellett leginkább csekély empátiája, érzelmi intelligenciájának hiányosságai predesztinálják feladatára, humánus értékrendje kialakulatlan, áldozataira nem emberekként, pusztán célpontokként tekint. Bár a kezdetekkor mutat némi megrendülést, kétségeit monoton gyilkolásba folytja, tevékenységét szükségszerű munkának veszi, amit senki más nem tudna elvégezni helyette.
Az elhatárolódás persze értelmezhető a tudat védekező mechanizmusaként is, ilyen mennyiségű emberölés esetén egyszerűen nincs lehetőség megbánásra, főleg, hogy a lázadók esetenként kilométerekre vannak a puska csövétől - a saját vizeletének bűzében mozdulatlanul hasaló katona számára csak arctalan ellenségek a célkeresztben.
Kyle egy bizonyos pont után szimpla bosszúhadjáratot folytat, sőt, dühével bajtársai életét is veszélybe sodorja. Megtörése is ekkor tudatosul, ekkor temeti maga alá a káosz, melynek eszkalálódásában aktív részt vállalt, és csak ekkor tudja rászánni magát, hogy kilépjen az öldöklés hurrikánként pörgő örvényéből - így érti (vagy inkább: sejti) meg, hogy nincs, soha nem is volt értelme annak, amit csinált.
Az üzenet ilyen típusú olvasatait Eastwood sajnos negatívan befolyásolja azzal, hogy az iraki jeleneteket (különösen a démonizált, rivális mesterlövész utáni hajszát) akciófilmes eszközökkel prezentálja, még egy teljesen felesleges, lassított felvételen kilőtt puskagolyó is akad. A pörgős, feszült lövöldözések óhatatlanul komolytalanná, kevésbé hitelessé teszik a történéseket, ráadásul az arányokat sem mindig sikerül eltalálni: az ellenség feneketlenül gonosz és engesztelhetetlenül kegyetlen, az egyszerű, de becsületes amerikaiakra sátáni irakiak vadásznak. Eastwood patriotizmusa felülírja, ignorálja a mélyebb tartalmakat, elsikkad a dráma, a harcjelenetek (egyébként kifejezetten hatásos) vizuális megoldásai a háború kritikája helyett a csillagos-sávos lobogó lengetését sürgetik.
A film azonban még így is működik. Eastwood mestere a szakmájának, munkáját élvezet nézni, Cooper remekel, de ne legyenek kétségeink: lényegét tekintve, minden komolyabb aspektusa ellenére ez a film bizony egy szórakoztatóipari termék, Oscar-kompatibilisre fazonírozott, a súlyos morális kérdésfelvetéseket csak óvatosan, meg-megremegő szikével boncolgató, hollywoodi tömegcikk. A direktor klasszikusokká nemesedett munkái (Nincs bocsánat, Titokzatos folyó) mellé nyilván nem nyerhet felvételt, figyelmünket azonban bőven megérdemli.
(Igen, a csecsemő: az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy a netre kiszivárgott kínos jelenet nem ebben a formában került a filmbe, de sajnos ez a helyzet: ha jó előre felkészültök rá, talán nem vágja tönkre az élményt. Én szóltam.)