A sosem létezett filmekről szóló cikksorozatunk második része a horrorok és a thrillerek műfajában turkál könyékig: vámpíros, sorozatgyilkosos, földönkívülis és egyéb művek, amelyeket még magzatkorukban mészároltak le brutálisan. A cikk előző része (sci-fik) itt található.
99 Days
Párizsban játszódó horror/thriller egy férfiról, akit megharap egy vámpír, és 99 napja van a teljes alakulásig. Jöhet a véres versenyfutás az idővel – vagyis jöhetett volna. A forgatókönyvet még a ’90-es évek első felében írta a Tarantino-közeli Roger Avery (Ponyvaregény, Beowulf), és egy darabig úgy volt, hogy Russell Mulcahy (Hegylakó) irányításával valósul meg. Miután ez nem jött össze, maga Avery akarta megrendezni, és még Tarantino és Lawrence Bender is beszállt producernek – egy ponton Guillermo del Toro állítólag valósággal könyörgött Averynek, hogy adja neki a filmet (amikor nem adta, del Toro a Penge 2.-ben használta fel az erre szánt ötletei egy részét).
Idővel azonban Hollywood meghaladta a 99 Dayst: ez is olyan bőrszerkós, cool, „modern” vámpírfilm akart lenni, mint a Penge és az Underworld, de azok bemutatása után ennek már odalett az invenciózussága. És ez azért kár, mert Avery szerint az ő filmje az említett stílusvilág ellenére jóval klasszikusabb és gótikusabb hangvételű lett volna, mint az említettek, amelyekben a vagánykodás sok mindent kiölt a zsánerből, amit nem kellett volna.
BioShock
A titkos és lepusztult víz alatti városba, Rapture-ba tévedő idegen története 2007 egyik legnagyobb és legünnepeltebb játéksikere volt, és a Universal gyorsan le is csapott az adaptációs jogokra. Úgy volt, hogy a forgatókönyvet John Logan (Gladiator, Skyfall) írja, a rendezői székbe pedig Gore Verbinski ül, de a 2010-es bemutatóhoz időzített forgatás folyamatosan csúszott a stúdió költségvetési aggodalmai miatt, és Verbinski végül kénytelen volt kiszállni a már előkészületi fázisban lévő Rango javára. Producerként azért maradt, Juan Carlos Fresnadillo direktor (28 héttel később) személyében pedig a stúdió gyorsan meg is találta az utódját.
Szóval úgy tűnt, hogy a kis bökkenő ellenére minden rendben, csakhogy: Verbinskiék ijesztő, „kőkeményen R-es” túlélőhorrorként akarták megcsinálni a filmet, márpedig egy ilyenre senki sem volt hajlandó eltapsolni 200 milliót – a költségvetésből cserébe Verbinskiék nem akartak engedni, mert Rapture látványvilágát képtelenségnek tűnt kihozni a kompromisszumként felajánlott 80 millából. A Universal felsóhajtott, széttárta a kezét, és hagyta, hogy a jogok visszaszálljanak a játékfejlesztő céghez - az egészből ezek a koncepciós rajzok maradtak csak. PS: mostanság több ilyen cég (élükön a Ubisofttal) követi a Marvel példáját, és maguk viszik filmre a játékaikat – ha ez beválik, talán előbb-utóbb a 2K Games is megpróbálkozik a BioShockkal (de az már nem Verbinskiék filmje lesz).
Carnivore
A Carnivore volt a Wachowski-testvérek első forgatókönyve, és bár sosem készült belőle film, a Warnernél elég pozitív fogadtatásra talált ahhoz, hogy megjegyezzék a nevüket. Így kaptak később megbízást a Stallone-féle Bérgyilkosok szkirptjének megírására, majd lehetőséget az első teljesen saját filmjük, a Fülledtség leforgatására – aztán 1999-ben jött A mátrix, és a tesók azóta nem csináltak filmet.
A Carnivore egyfajta sötét, szürreális, modern rémmese: egy John nevű, szakácsnak készülő hobó egy hajléktalanszállóba kerül, ahol nagy meglepetésére igen finom ételt szolgálnak fel – ami azt illeti, túlságosan is finomat. És túlságosan addiktívat. És az emésztés mintha nem várt mellékhatásokkal is járna. Idővel persze kiderül, hogy a kajába bizony gazdag emberek húsát darálják bele (Harry Harrison üdvözletét küldi). Nincs pontos információ róla, hogy a Warner miért dobta a projektet (főleg, hogy egy ideig úgy volt, felkérik hozzá rendezőnek George A. Romerót), de akik olvasták a forgatókönyvet, azok szerint túl furcsa és túl bizarr egy nagy, hollywoodi stúdió ízlésének. Vagyis… igen, túl jól hangzott ahhoz, hogy megvalósuljon.
Freddy vs. Jason vs. Ash
Miután Sam Raimi eladta a lelkét Cthulhu nagyúrnak, és hülyére kereste magát a Pókember-filmekkel, felhívta őt a New Line Cinema, hogy hé, mi lenne, ha egymásnak eresztenék Ash-t, Freddyt és Jasont. A Jeff Katz írta sztori egyszerre szolgált folytatásként A sötétség serégéhez meg a 2003-as Freddy vs. Jasonhoz, és a három címbeli karakter a Necronomiconért vívott harcban esett benne egymásnak. Raimi azonban nem volt oda az ötletért, hogy így folytatódjon az Evil Dead-franchise, és Bruce Campbellnek sem tetszett, hogy Ash csak egy újabb csavar legyen a kivéreztetett és elbutított Freddy- és Jason-szériában.
A forgatókönyvből végül egy hatrészes képregény készült 2007-ben, ami aztán két év múlva egy folytatást is kapott The Nightmare Warriors címen. Robert Englund egyébként megértette Raimi és Campbell fenntartásait, és a maga részéről úgy képzelte el a filmet, hogy Ash végső győzelmet arat: a poszteren áll egyik hóna alatt Jason, a másik alatt Freddy fejével, egy „Megóvja a világot a folytatásoktól!” felirattal. (Azért ezt a posztert kurvára megcsinálhatná valaki.)
Geek Love
Henry Selick (Karácsonyi lidércnyomás) és Tim Burton elég hamar felfigyeltek Katherine Dunn 1989-es Geek Love című könyvére – nem is csoda, a sztori alapján mintha Dunn egyenesen direkt azért írta volna meg, hogy Burton filmet csináljon belőle. A regény egy vándorcirkusz-családról szól, amelyben apu és anyu mindenféle drogokkal és sugárzással csinál szörnyszülötteket saját gyerekeiből a show érdekében – meg csak úgy szórakozásból.
Burton és Selick annak idején animációs filmként képzelték el az adaptációt, és a lehető leghűbben akarták követni az eredetit – a végeredmény Selicket idézve „hardcore” lett volna. Eleinte a finanszírozás bizonyult problémásnak (Hollywoodban nehezen írnak alá horrorisztikus családtörténethez szüleik által eltorzított gyerekekről), aztán Burton bizonytalansága és egyéb projektjei miatt csúszott a dolog, most meg már évek óta nincs szó róla. De valószínűleg jobb is ez így. A ’80-as, ’90-es évek Burtonje biztosan fantasztikus filmet tudott volna csinálni ebből az alapanyagból, de a mai? Na, ne vicceljünk.
The Haunting of Toby Jugg
Dennis Wheatley, a híres, brit horroríró (The Devil Rides Out) könyve egy kerekesszékbe kényszerült pilótáról szól, aki a II. világháborúban részt vett Németország bombázásában, és most egy walesi kastélyban szenved egy sátánista kultusz manifesztációitól és egy rettenetes rémalaktól. Gyorsan hozzá kell tenni, hogy a démoni megszállás, az őrület illetve a „valóság vagy hallucináció” témája körül forgó pszichológiai horror akkoriban (1948) még messze nem volt olyan elcsépelt, mint manapság.
A Hammer a ’60-as évek elején kaparintotta meg a könyv jogait (akkor, amikor a The Devil Rides Outra is lecsapott), és a félisten Richard Mathesont kérte fel, hogy adaptálja azt a szélesvászonra. Még poszter is készült a filmhez, de az – sok egyéb akkori Hammer-projekthez hasonlóan – végül sosem valósult meg. Nagy kár, mert a The Haunting of Toby Jugg egy remek alapanyaggal, egy remek íróval és egy ereje teljében lévő horrorfilmes stúdióval akár igazi klasszikus is lehetett volna.
Inferno
Henri-Georges Clouzot (A félelem bére, Ördöngösök) a ’60-as évek első felében kezdett bele ebbe az impresszionistának leírt horror/thrillerbe, ami megtorpanó karrierjének volt hívatott új lendületet adni (a francia újhullám sokak szemében antikvitást csinált az egyébként híres rendezőből). Az Inferno egy hoteltulajdonosnak a felesége (Romy Schneider) miatt érzett, idővel teljes őrületbe hajló féltékenységének krónikája: Clouzot fekete-fehérben és színesben egyaránt forgatott (a színvilág a főszereplő tébolyának fokozatai szerint változott volna, a finálé pedig invenciózus világítási trükkökkel hívatott érzékeltetni a személyiségek és érzelmek forgatagát és összeomlását), és állítólag több órányi anyag került dobozba, mire három hét után lelőtték a forgatást.
Kivételesen nem pénzügyi gondok álltak a háttérben (sőt, a Columbia lényegében korlátlan költségvetést biztosított a projekthez): a stábnak meggyűlt a baja a hatóságokkal, a rekkenő júliusi hőséggel, Clouzot gyakori döntésképtelenségével – aztán a főszereplő, Serge Reggiani megbetegedett, és kiszállt, a rendezőt pedig csaknem végzetes szívrohammal szállították kórházba. Finito.
PS: Clouzot forgatókönyvét végül átírta Claude Chabrol, és 1994-ben leforgatta a saját verzióját (L’Enfer/A pokol), különösebben nagy visszhang nélkül.
Kaleidoscope
Miután megnézte Antonioni Nagyítását és Vörös sivatagját, Alfred Hitchcock úgy érezte, hogy évtizedekkel elmaradt a filmes technológia fejlődése mögött. Hogy felzárkózzon, előállt egy sztorival egy New Yorkban vadászó meleg, torz külsejű, nekrofil sorozatgyilkosról, kitalált hozzá több száz invenciózus kameraállást, és le is forgatott egy egyórányi színes tesztanyagot. A film nem került volna sok pénzbe, viszont messze Hitchcock leginkább explicit munkája lett volna, mind erőszakábrázolásában, mind szexualitásában (ez már a fennmaradt képekből is látszik), ráadásul maga a gyilkos lett volna a főszereplője.
Tekintettel a projekt „hardcore” jellegére, mindenki azt tanácsolta a rendezőnek, hogy felejtse el, mert tönkreteszi majd a hírnevét, a gondos, elegáns, visszafogott eszközökkel élő suspense-re épített brandjét. Hitchcock azonban szart az ilyesmire, és esze ágában sem volt lemondani a Kaleidoscope-ról, annak ellenére, hogy a forgatókönyv is kissé nehezen állt össze (több írót is elfogyasztott). A Universal fejesei végül úgy döntöttek, hogy a sztori túl erőszakos, túl szexuális (sőt, egyes források szerint az egészet undorítónak találták), túl radikális, és nem susmogtak tovább Hitchcock fülébe, hogy ezt talán nem kéne, hanem csak simán kinyírták a filmet. (A rendező a projekt pár ötletét végül továbbvitte az 1972-es Tébolyba.)
A vörös halál álarca (The Masque of the Red Death)
Bár a kútba esett filmterveknek kétségkívül Orson Welles volt a királya, Akira Kurosawa is belefogott jó néhány projektbe, amelyekből aztán nem lett semmi (ld. The Lifted Spear, ami azon triviális oknál fogva hiúsult meg, hogy a háború alatt készült volna, és egyszerűen nem állt rendelkezésre elég ló a grandiózus fináléhoz). Ezek közül messze a The Masque of the Red Death a legérdekesebb.
Kurosawa a ’70-es évek közepén, a Derszu Uzala után írt forgatókönyvet Edgar Allan Poe híres novellájából (bő egy évtizeddel azután, hogy Roger Corman forgatott belőle egy adaptációt Angliában), de akkoriban úgy általában véve igen nehezére esett finanszírozást találni a projektjeihez. Végül inkább George Lucas segítségével csinálta meg az Árnyéklovast, a Poe-adaptáció pedig megvalósítatlan maradt. Kár, mert érdekes lett volna látni Kurosawát a horror területén: akadnak félelmetes jelenetei (pl. a Véres trónban), amik alapján lefogadom, hogy ebben a műfajban is maradandót alkotott volna.
Night Skies
A Steven Spielberg fejéből kipattant Night Skies afféle Szalmakutyák lett volna, csak földönkívüliekkel a helyi csőcselék helyett. A sztori szerint öt idegen érkezik egy amerikai farmra, és kísérletképpen öldökölni kezdik az ottani állatokat – ám egyikük közben összebarátkozik a farmon élő család kisfiával. A forgatókönyvet John Sayles írta (Piranha), Spielberg pedig Tobe Hoopert (A texasi láncfűrészes mészárlás) szemelte ki rendezőnek.
A film a koncepció alapján egyfajta bizarr kombinációja lett volna egy tipikusan spielberges feel good sci-finek és egy félelmetes földönkívülis horrornak. Spielberg végül úgy döntött, hogy inkább csak a sztori előbbi aspektusát öleli keblére, és megcsinálta az E.T.-t, amihez láthatóan bőven felhasznált a Night Skiesból néhány sztori- és design-elemet. Azért kíváncsi vagyok, mi lett volna ebből, ha megvalósul – én szinte borítékolhatóan jobban szerettem volna, mint az E.T.-t. (A képeken Rick Baker maszkmester tervezett földönkívülijei, nem sokkal azelőttről, hogy a projektet elkaszálták.)
Torso
Brian Michael Bendis manapság a Marvel sztárírója, de karrierjét díjakat besöprő, független képregényesként kezdte. 1998-as minisorozata, a Torso az 1934 és 1938 között, Clevelandben megesett „torzó gyilkosságok” történetét meséli el – a máig megoldatlan ügyben az az Eliot Ness nyomozott, akinek segítségével az adóhatóság pár évvel korábban hűvösre vágta Al Caponét.
A jogokat még 2006 elején, a nagy képregényes őrület előtt szerezte meg a Paramount, és úgy volt, hogy az adaptáció David Fincher rendezésében, Ehren Kruger forgatókönyvéből valósul meg, Matt Damon (Ness), Casey Affleck és Rachel McAdams főszereplésével (de pletykáltak még Gary Oldmanről és Jake Gyllenhaalról is). Fincher viszont teljesen fekete-fehérben képzelte el a filmet (hűen az eredetihez), amire meg a stúdió persze azt mondta, hogy „Fuck no!”. Súlyosbító körülmény volt, hogy Fincher hasonló témájú, 2007-es Zodiákusa befürdött a pénztáraknál, és hogy a rendező 2008-ban összekapott a Paramounttal a Benjamin Button forgatása alatt – a stúdió 2009-ben végül hagyta visszaszállni a jogokat Bendishez. (PS: tavalyelőtt felröppentek a hírek, hogy a projekt újra él David Lowery rendező – Ain’t Them Bodies Saints – irányítása alatt, de azóta erről is teljes a kuss.)
The Van Helsing Chronicles
A soha meg nem valósult filmek elvitathatatlanul nagy előnye az, hogy csak a potenciáljuk létezik – könnyű elképzelni, milyen fantasztikusak lehettek volna, ha elkészülnek. A The Van Helsing Chronicles kicsit azért kilóg ebből a sorból, mert eleve a, hogy is mondjam, vitatható értékekkel bíró, 1992-es Dracula spin-offjaként próbált kevés sikerrel kicsírázni (azért hozzáteszem, Coppola filmjének szerkesztőségünkben is akadnak hívei).
Ami pozitívum, hogy a stúdió nem Van Helsing holmi fiatal verzióját állította volna csatasorba a vámpírok ellen, hanem magát Sir Anthony Hopkinst – a minta pedig elvileg a Peter Cushing-féle Van Helsing lett volna, a Hammer klasszikusaiból. És ez így már egészen izgalmasan hangzik. Egy ideig úgy volt, hogy maga Coppola is részt vesz a projektben – akár rendezőként, akár producerként –, az azonban egyre csak csúszott és csúszott, míg végül az egyébként is elfoglalt Hopkins megunta a tökölést, és kiszállt. A stúdió erre kikukázta az egészet, és inkább megcsinálta a 2004-es Van Helsinget Hugh Jackmannel (elnézést, hogy felemlegettem).