Biztosan mindenki eljátszott már életében legalább egyszer a gondolattal: vajon milyen lehet patkánynak lenni? Nem? Pedig számtalan vonzó tulajdonsággal bírnak ezek a méltatlanul lenézett teremtmények: igazi túlélők, ellenállnak a betegségeknek, mindent összeehetnek és nem lesz semmi bajuk – csak hogy párat megemlítsek. Még így sem? Sebaj, China Miéville első regényének főhőse, Saul Garamond is így volt ezzel, míg egy szép napon ráébredt, patkánynak lenni határozottan kúlság.
De ne szaladjunk ennyire előre. Kezdjük ott, hogy a new weird fenegyerekének tartott China Miéville 1998-ban megjelent első regénye az Agave kiadónak köszönhetően tavaly ősszel végre-valahára a magyar olvasók számára is elérhetővé vált. A sort még az Ulpius kezdte olyan 10 évvel ezelőtt, és magányos hírmondóként a Perdido pályaudvar, végállomásra esett a választás, hogy törje az utat Miéville írásai előtt. Bizonyos szempontból jó döntés volt, mert a Perdido akkoriban kétségkívül a nagybetűs Miéville-stílus kvintesszenciájának számított, barokkos terjengősség ide vagy oda – csakhogy Miéville is fejlődik, csiszolódik, próbálgatja magát. Gondolnánk, akkor az első könyve a Hollókirállyal vetekedhet kimunkáltságában, ám nagyobbat nem is tévedhetnénk.
A Patkánykirályban még nyoma sincs a különböző szálak kaotikus szerteágazásának, néhány mellékvágánytól eltekintve a történet nagy részében a főszereplő, Saul Garamond hányattatásait követjük figyelemmel. Saul egy átlagos londoni huszonéves, aki egyedül él apjával, nehezen köteleződik el (talán épp a csonka család mintája miatt) és kedvenc kikapcsolódása a haverokkal lógás az akkori divat szerinti drum’n’bass állandó kíséretében. A történet kezdetén egyik reggel arra ébred, hogy rettentő hideg van a lakásban, mert éjszaka valaki kitörte az ablakot – a kedves édesapja testével. Saulra máris rátörnek a rendőrök, és mivel sejtik, hogy apu nem önszántából döntött az ötödik emelet és a kiskert közti távolság sajátos megtétele mellett, bilincsbe verik és beszállítják az őrsre.
Kivételes módon csak egyetlen illető hiszi el, hogy nem Saul gyilkolta meg az apját: mit ad Isten, maga a Patkánykirály látogatja meg kétségbeesett főhősünket. Patkány képességeit kihasználva megszökteti Sault, majd mivel szerencsétlen kölyköt még biztos nem érte elég sokkhatás, rögvest beavatja a családi titokba: ők ketten rokonok. Saul ereiben félig patkányvér csörgedez, és jobban teszi, ha vissza se néz, irány a rideg valóságot és a mítikus-misztikus világot elválasztó mágikus fátylon át a csatornák labirintusa.
A történet nyilván nem a Karate Kölyök gaimani feldolgozását tűzi ki célul: az emberi szem számára láthatatlan másik Londonban az állatok urai a bennszülöttek, illetve a hozzájuk remekül és töklogikusan passzoló nemezisük. Pazarul eltalált és ötletesen megfestett főellenséget kapunk, aki nem mellesleg kapocsként is funkcionál a sztori főbb szálai között. Egyrészről halálos veszélyforrás, így motivációs tényező Saul és a Patkánykirály figurái számára, másrészről pedig jellegéből fakadóan a mű szerves részévé teszi a zenét, mint újabb főszereplőt.
Miéville lírai gondolatfüzérekkel átszőtt, az emberi érzetekkel megszemélyesített és a mágikus realista közegben életre keltett „Dolgaira” látunk remekbeszabott példát: ahogyan a Perdidóban és a Krakenben - vagy akár már itt - a háttérben örökkévaló szemlélőként meghúzódó entitás, a város, itt úgy kap természetfeletti státuszt a zene, azon belül is a drum’n’bass és a jungle. A Perdidóban az elkalandozó, költői képekkel teletűzdelt életrefestés monstre méreteket öltő gigalomániája a Patkánykirály esetében még jóval visszafogottabb, olvasói szemmel kezelhetőbb arányokkal rendelkezik, nem akasztja meg a folyamatosságot – ellenben nem is színezi vibrálóan üdévé.
De erre egyébként sincs szükség: a Patkánykirály a csatornák mocskát hozza fel az utcaszintre, az egész regényt áthatja a koszban és szemétben fetrengés atmoszférája. A low-end életérzés pedig tárt karokkal fogadja vissza-visszatérő vacsoravendégét, a horrort. A csak minimálisan megdöccenő sztori így hatékonyan képes nulláról felhozni a feszültséget, és habár soha nem járatja csúcsra, a záró képsorok őrülete és apokaliptikus kavalkádja illően koronázza meg a Patkánykirályt (szó szerint). És ha már koronázás: a könyvről lerí, hogy Miéville első nagyszínpados alkotása, mert több ponton találkozunk az író saját politikai nézeteivel, ízlésével. Bajnak nem baj, eltekintve attól, mennyire sül el jól az adott vallomás: egy jungle-szám szavakkal való megszólaltatása (win), vagy fityiszmutatás a brit monarchiának a záró jelenetben (fail).
A Patkánykirály Miéville eddigi leginkább konzumbarát alkotása, ami magyar nyelven napvilágot látott. A túlcizelláltság mágikus zónáját még messziről kerüli, és habár a tőle megszokott fantáziadús és egyedi ötlet-tűzijáték egyelőre csak szárnyait bontogatja, megérdemelten kap helyet a Miéville-teremtmények panoptikumában.
