Criminal – Special Edition
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Image Comics
Aaaahh, Criminal… mennyire hiányoztál! Gyorsan tisztázzuk: a címbeli Special Edition nem azt jelenti, hogy ez egy korábbi Criminal képregény valamilyen szempontból felturbózott újrakiadása. Nem, ez egy teljesen új sztori, amellyel a briliáns Brubaker-Phillips duó annak alkalmából állt elő, hogy a korábbi Criminal-történetek jogait átvitték az Image kiadóhoz (eredetileg a Marvelnél jelentek meg, de Brubaker két éve felhagyott a szuperhősös képregényekkel, és azóta a független cuccaira koncentrál – yay!).
Szóval közel négy év után van egy új Criminalunk – sajnos nem egy új sorozat (a duó jelenleg a The Fade Outtal van elfoglalva), „csak” egy 48 oldalas one-shot, de ínséges időkben mindennek örül az ember. Ráadásul a sztori főszereplője Teeg Lawless, a Criminal képregények legjobb karakterének, Tracy Lawlessnek az apja, aki – mind tudjuk – nem egy pehelysúlyú szarházi volt. Teeg egy pénzszállító kocsi sikeres kirablása után, egy pitiáner kocsmai bunyó miatt kerül sittre harminc napra – ezt simán ki is húzná, csakhogy bent valaki vérdíjat tűzött ki a fejére. De mivel Teeg úgy öl, ahogy más levegőt vesz, a merénylőknek nincs könnyű dolguk.
Ezzel a karakterrel a Speciel Edition még a szokásos Criminalnál is kegyetlenebb, véresebb és nyersebb, és ennek tovább fokozásaként Brubaker egy Conanhoz hasonló, csak nála is sokkal brutálisabb, gyilkos barbár (Zangar the Savage) fantasy-történetét futtatja Teegével párhuzamosan – amely történetet maga Teeg olvassa a sitten egy képregény formájában. Ennek háttere egyébként az, hogy Brubaker anno hallotta, hogy a ’70-es, ’80-as években rengeteg börtönbeli előfizetője volt az olyan kiadványoknak, mint a Heavy Metal vagy a Savage Sword of Conan (ezeknek megfelelő, fekete-fehér, szitanyomás-szerű egyébként a Zangar-betétek látványvilága is).
A két sztori közti kapocs a féktelen brutalitás, az ellenségek kíméletlen és következetes, irgalom és lelkiismeretek nélküli ledarálása – ezen túl pedig a két rendkívül különböző, bizonyos pontokon mégis hasonló ponyvatípus egymás mellé állítása egész egyszerűen csak bazi szórakoztató. Teeg történte (Phillips szokásosan remek rajzaival) egyébként már önmagában is remek, a többi csak egyfajta bónusz. Ha pedig még nem ismernéd a Criminalt, akkor szólok, hogy lemaradtál a XXI. század egyik legjobb neo-noirjáról. (Rusznyák Csaba)
Ei8ht #1
Történet: Mike Johnson, Rafael Albuquerque
Rajz: Rafael Albuquerque
Image Comics
Az Ei8ht című sci-fi kaland első része a mintapéldája annak, hogyan kell az olvasót a tökénél fogva megragadni – kicsit olyan ez, mint másfél éve a Black Science startja volt. Pörgős, látványos, izgalmas és érdekes, közben azonban félig öncélúan, félig a tempó érdekében megtagad a befogadótól teljesen alapvető információkat. Így az olvasó nem csak az elsőrangú élmény, hanem a felmerülő kérdések miatt is várja a folytatást. Egyébként nem nagy rejtélyekről van ám szó – hanem pl. csak arról, hogy miféle ember is a főhős, és miért vállal el egy teljesen őrült időutazós munkát egy már első látásra is megbízhatatlan alaktól.
Az Ei8ght high conceptjének alapja a különböző (háttér)színekkel jelölt idősíkokat egymásba olvasztó hely (már ha ez a megnevezés itt helyes egyáltalán), a „Meld” – egyfajta köztes, időn túli vagy azon kívüli világ. Itt szenved hajó-, illetve időgéptörést a küldetését teljesítő főhős, hogy aztán egy titokzatos és félelmetes zsarnok ellen harcoló lázadók fogságába essen (kicsit afféle modern/időutazós Flash Gordonnak tűnik az egész).
Egyelőre nagyjából ennyit tudunk, ami persze azt jelenti, hogy az alkotók munkájának dandárja ezután jön: rá kell húzni a vagány ötletekkel megtűzdelt sci-fi vázra a miérteket, a hogyanokat, a karakterrajzokat, az összefüggéseket. A már említett Black Sicence-nek ez pl. sikerült (azóta is a jelenleg futó egyik legnagyszerűbb amerikai széria), és az Ei8httel kapcsolatban is jók a megérzéseim. A koncepció remek lehetőségeket rejt magában, a cselekmény folyását elegánsan, szépen meg-megszakító flashbackek pedig már most árulkodnak róla, hogy Johnson és Albuquerque drámai szempontból is készülnek odatenni magukat.
Az meg ugye sose árt egy képregénynek, ha Albuquerque rajzolja. Az American Vampire-rel elhíresült brazil alkotó képei stílusosak és lendületesek, egyfajta szimpatikus átmenetet képeznek a vállaltan ponyvás és a „komolyabb”, szerzőibb látvány között. A már említett okokból kifolyólag egyébként a szokásosnál is nagyobb, vagy mondjuk úgy, komplexebb, dramaturgiai szerep jut a színeknek, és ennek beépítése a képregény szövetébe már most nagyszerű. (Rusznyák Csaba)
Ivar, Timewalker #2
Történet: Fred Van Lente
Rajz: Clayton Henry
Valiant Next
Fred Van Lente a Valiant (h)őskorának újabb karakterét támasztotta fel a kívül-belül megújult kiadó régi-új sorozatában (előzőleg az Archer & Armstrong címnek adott vérfrissítést). Az időutazás mindig nagyon hálás téma, és szinte biztosak lehetünk benne, hogy a Valiant-univerzum többi karaktere is fel fog tűnni egy rövid cameo erejéig a korok között ugráló Ivar Anni-Padda kalandjaiban. Hősünk halhatatlan és két testvéréhez (Gilad, az Örökkévaló Harcos és Aram vagy más néven Armstrong) hasonlóan állandóan úton van, csak éppen ő a körülöttünk folyton nanoszekundumok alatt nyíló és záródó időkapukon (mit gondoltok hová tűnnek azok a fél zoknik, tollak és más mütyűrök?) keresztül teszi.
Ezúttal Ivar egy Neela Sethi nevű fizikusnőt akadályoz meg abban, hogy feltalálja az időgépet, mert az beláthatatlan következményekhez vezetne. Természetesen azonnal megjelennek az Ötödik Dimenzióból származó, leginkább T1000-esre hajazó orgyilkosok, és hőseinknek menekülőre kell fogniuk. A temporális kaland során előkerülnek az időutazás legégetőbb kérdései, és az egyik legfontosabb szabály demonstrálására elindulnak, hogy megöljék Hitlert.
Stephen Hawking Kronológiai Védelmi Hipotézise ugyanis olyan természeti-fizikai (és a képregényuniverzumban minden kétséget kizáróan létező) törvény, amely nem hagyja, hogy történelmileg nagy jelentőségű eseményeket megváltoztassunk: valami mindig közbejön, ami erre irányú törekvéseinket (pl. Hitler megölését) megakadályozza. Van Lente semmit sembízott a véletlenre, létező tanulmányokból és elméletekből készült fel, hogy megmagyarázza az időutazás működését.
A jó ötleteket, mint a jövőből érkező szociális hálózatukkal összeolvadt gémereket, nagyszerű rajzok támogatják meg és Clayton Henryt sem egy Nelson admirálissal vívott tengeri csata, sem egy első világháborús Bécs nem zökkenti ki a profizmusából. Ugyan a sztori még csak most kapcsolt nagyobb sebességbe, de ebben a címben bőven van potenciál. (Nagy Krisztián)
Suiciders #1
Történet és rajz: Lee Bermejo
DC/Vertigo
Lee Bermejo már kipróbálta magát rajzolóként a DC több nagyobb fajsúlyú címében is (Batman: Noel, Before Watchmen: Rorschach, Joker), de időközben úgy tűnik, ellesett pár fortélyt az egyik leggyakoribb alkotótársától, Brian Azarellótól, mert az első teljes egészében (kivétel a színezés) saját maga által kreált képregényéhez saját bevallása szerint rögtön olyan inspirációs forrásokhoz nyúlt, mint a Menekülés New Yorkból, a Mad Max és a Robotzsaru.
A dél-kaliforniai Angyalok Városát egy rettenetes földrengés döntötte romba, és a város két részre szakadt. Ha már így alakult, a kiváltságos vezető réteg kapott is az alkalmon, és egy óriási fallal egy huszárvágással elválasztották a mosdatlan tömegeket a gazdagoktól: New Angeles egy jól őrzött városerőd, Lost Angeles továbbra is romokban heverő gettójában pedig csak nyomorognak az emberek. Ebben a disztópikus noir sci-fi világban a társadalmi különbségeket fegyverekkel tartják fenn, és harminc évvel a pusztító katasztrófa után a város mindkét felének kedvenc szórakozása a Suicide Games, ahol genetikusan módosított harcosok küzdenek meg egymással életre halálra.
Ezek egyike a Saint, a jelenlegi bajnok, aki a társadalom kiváltságos rétegéből érkezett, de azt csak találgatni lehet, hogy miért választotta ezt a hivatást. Ő is azt az álláspontot képviseli, hogy a Nagy Földrengés áldás volt, ami kipurgálta a társadalomra ártalmas egyedeket. Az első szám az ő show-ját állítja szembe a másik oldallal, amint egy csempész két „bevándorlót” próbál bejuttatni a falakon kívülre. A gazdagság és csillogás (az átlag New Angeles-i legalább három esztétikai műtéten esett át) áthatolhatatlan zárványát véres és kegyetlen módszerekkel hozták létre, amint azt a gladiátorviadal és a beszökési kísérlet végeredménye könyörtelen és zsigeri módon illusztrálja.
A tizennyolc részesre tervezett sorozat második számában lép majd a színre a fal túloldaláról érkezett, a gladiátori aréna segítségével a csúcsra törő új szereplő, aki ellenpontozza a Saint karakterét, és a konfliktusuk megrázza majd a város megmerevedett társadalmi kasztrendszerét. Már a történet is nagyon ígéretes, de Bermejo itt nem áll meg: a képregény vizuális része elképesztően gyönyörű, az utóbbi évek egyik legszebb új sorozatát tisztelhetjük benne. (Nagy Krisztián)
They’re Not Like Us #3
Történet: Eric Stephenson
Rajz: Simon Gane
Image Comics
Eric Stephenson amellett, hogy az Image kiadó vezetője, 2013 egyik legjobb képregényét alkotta meg a Nowhere Mennel, ami most mindenki legnagyobb bánatára bizonytalan ideig parkolópályán áll, mert a rajzolója, Nate Bellegarde jelenleg pszichológiailag halmozottan labilis: egyszerre küzd depresszióval, figyelemhiányos hiperaktivitászavarral (ADHD) és autizmus spektrum zavarral (ASD). Mivel Stephenson nélküle nem tudja elképzelni a Nowhere Men folytatását, nagy szerencsénkre úgy döntött, hogy amíg a rajzolója összeszedi magát, ő belevág egy új sorozatba. A cím elég sokat elárul a témáról: a képregény azt járja körül, hogy mihez kezd az ember, ha őt messze az átlagemberek fölé emelő képességek birtokába jut. Ugyan ez valahol a mostanra már szinte teljesen kizsigerelt szuperhőstéma oldalhajtása, a történet mégis a nem járt utak felé veszi az irányát.
Syd tudta nélkül olyan erős telepata, hogy a mások szüntelenül körülötte örvénylő gondolai az öngyilkosságba kergetik: leveti magát egy épület tetejéről. Amikor felébred a kórházi ágyban, egy idegen ül mellette és hamarosan kiderül, hogy egy titkos társaságba akarja bevezetni, ahol hasonló, az elme erejével élő társakra lelhet. Minden klasszikus képesség képviselteti magát: pirokinézis, sebezhetetlenség, szupererő és –gyorsaság, jövőbelátás, hiperempátia és illúziókeltés.
A társaság nem vacakol, mindent elvesznek, amire csak szükségük van, házat, pénzt, festményeket és ezen nem is moralizálnak sokat: megteszik, mert megtehetik. Sydnek csak néhány kőbe vésett, de egyszerű szabályhoz kell tartania magát, amelyek mindegyike azt szolgálja, hogy ne lehessen őket sem felfedezni, sem követni. Teljesen újjá kell születnie, és új személyiséget kell öltenie, amely folyamatnak az az apróság az utolsó lépése, hogy meg kell ölnie az egész családját.
Syd természetesen teljesen elborzad új társai bevett módszereitől, de minél több időt tölt velük, annál inkább belátja, hogy viselkedésüknek nagyon is racionális okai vannak. A társadalom kivetettjei revansot vesznek, és nem nagyon finomkodnak, amikor a biztonságuk kerül veszélybe. A történet meglehetősen párbeszédorientált, nem igazán az akcióra összpontosít, hanem inkább azokra a karakterekre, akik amint lehetőséget kaptak rá, kezükbe vették az életüket és nem is hajlandóak többé elereszteni a gyeplőt.
Éppen ezért hiába játszódik San Franciscóban a cselekmény, a legtöbb oldalon kevés hátteret és sok közelit látunk a szereplőkről. Gane nagyon karakteres arcokat és alakokat rajzol, így ez egyáltalán nem probléma, sőt, ezzel leginkább egy kis költségvetésű indie film érzetét kelti. Stephenson és csapata itt is rendszeresen becsúsztat egy-egy igazán jó ötletet, kezdve a borító egyedi elrendezésével, a füzetek címét adó dalszövegrészleteken át, az utolsó oldal sztorihoz kötődő idézetig. Nem egy szokványos képregény ez, érdemes lesz követni. (Nagy Krisztián)
