Ahhoz, hogy zombivá váljunk, nem szükséges vudu-mágia vagy T-vírus – elég, ha napokon, heteken keresztül megvonják tőlünk az alvás áldásos állapotát. Az emberi pszichében, majd a fizikumban is bekövetkező fokozatos leépülés ijesztően áthuzalozza az agyat: a gyermeki fantáziavilág, félőrült hallucinálás és zombiszerű kiüresedés mocsarában való vergődést alvásmegvonási pszichózisnak nevezik. Adrian Barnes Álmatlanok című regényében a Föld lakosságának majdnem száz százaléka egyszer csak azon kapja magát, hogy többé nem képes álomra hajtani a fejét.
A globális méretű inszomnia eleinte szenzációt okoz, amikor azonban napról napra változatlan marad a helyzet, a világ felbolydult méhkasként reagál. A pánik a jól ismert forgatókönyv szerint hatalmasodik el, a rend előbb fellazul, majd semmissé válik, ahogy az emberek átlépik a civilizált társadalom és a totális káosz közti határvonalat. A logikus gondolkodás hiányában az újraszerveződés, meg úgy egyáltalán, az egyének káprázatokkal felhígított életvitele a falkába verődés ösztöne ellenére olyan gátakba ütközik, ami újabb és újabb adag olaj a Káosz és a Pusztulás tomboló tüzére.
Az elsőkönyves kanadai úriember sajátos hangulatú és hangvételű apokalipszis-látomását Vancouver városára fókuszálva mutatja be. Kellemes változatosság az agyonjáratott New York – Los Angeles tengely helyett, az online térképeknek hála pedig pár gombnyomás után elénk tárul bármelyik, a regényben megnevezett helyszín, így ösztökélve a kíváncsi olvasót kvázi városnézésre. Az Álmatlanok főszereplője, Paul, különc figura. Irtózik az emberektől és világuktól, így, ha teheti, inkább ki sem mozdul szerény lakásából, amit Tanya nevű barátnőjével együtt tart fenn. Figyelmét és idejét a szavaknak szenteli: kutatja, boncolgatja és babusgatja őket, etimológiai témájú könyvekben adva át a tudást a hétköznapi embereknek.
Paul foglalkozása a beköszöntő apokalipszis fényében elhanyagolható tényező kellene, hogy legyen, ennek ellenére kulcsfontosságú szerepet játszik a történet során. A postások rutinjával becsengető világméretű álmatlanság körülményei és következményei napló formában bontakoznak ki előttünk, és habár nem a klasszikus „Kedves Naplóm!” formátumot követik – gondolok itt a szoros kronológiai sorrend betartására, a párbeszédek regényes megjelenítésére -, a fejezetek mégis egy-egy nap eseményeit foglalják magukba. És mivel Paul a saját szemszögéből, a saját szavaival adja át élményeit kezdetben ignoráns szűrőjén keresztül, majd egyre humánusabban, kétszázzal száguldunk bele a nyakatekert hasonlatok, bibliai tárgyú megszemélyesítések és többszörösen átvitt értelmű gondolatiság zavarba ejtően mély szakadékába.
Ahogy az embereket egyre mélyebbre rántja az őrület örvénye, Paul, aki továbbra is képes az alvásra (sőt, álmában mindig ugyanazt az aranyfényt látja), úgy válik napról napra „emberibbé”. A regény elejére jellemző filozofikus gondolatiság, a hétköznapi élet vélt értékeinek újrakalibrálása egyszeriben prózai keretnek adja át a helyét. A sarkaiból kifordult világra adott egyéni reakciók illogikusságuk révén kiszámíthatatlan eseményekhez vezetnek, amikben Paulnak nagyobb szerepe lesz, mint gondolná. Természetesen a szavak, és készülő új könyve, a Nód miatt.
Az Álmatlanok egyik fő vonulata – amellett, hogy ezt a sajátos világvégét lépésenként mutatja be – az emberi sajátosságok kicsontozása és mustrára terítése: az elme kényszeres értelemkeresése a lehető legnagyobb, legvéglegesebb értelemvesztésben fajunk diadalát fordítja önnön paródiájává. Az ember magára hagyott felhúzhatós játékként masírozik egyik faltól a másikig, míg elkerülhetetlenül le nem jár. Az elme rendet akar, felcímkézni mindent, névvel ellátni a környezetét, ezért kétségbeesetten szüksége van szavakra – amik kialvatlanul nehezen jönnek. Szavakra, amik könyvekben vannak, például a Nód könyvében. A remény, hogy ez a csapás egyszer véget ér, minduntalan arra ösztökél Alvót és Felébredettet egyaránt, hogy fenntartsa a látszatot: ők még mindig emberek, a démonok pedig a közparkban élnek, és alvó gyermekek bőrébe bújtak.
Paul spirituális értelemben vett emberré érése mégsem alkot olyan éles kontrasztot a degeneráció különböző fokain tanyázó haldoklókkal, mint elsőre gondolnánk. Rideg, már-már érzelemmentes narrációja a környezetét ugyan festővászonként hasznosítja újra, mikor egyetemes szinten alkot véleményt a korábbi normalitás szeleteiről, azonban saját magára húzott kívülálló-szerepe miatt – noha tökéletes apokalipszis-kalauzzá avanzsálja – sokáig szürke kisegérként sodródik az árral. És hiába a tökéletes világvége, a valódi remény Paul szívében is gyökeret ver, így nem pusztán az őrülettel, de saját magával is szembenéz.
Eközben szemtanúi leszünk, milyen lehet az, amikor az embert egy egész városnyi elmeháborodottal zárják össze. Az alvásmegvonás kíméletlenül zár be mindenkit a saját fejébe, és még a legegyszerűbb inger feldolgozása is olyan mértékben sikerül félre, hogy önkéntelenül a villámcsapásban istent látni vélő előemberek jutnak eszünkbe. Barnes ezt a sok réteget érzékletesen zárja meglepően kevés szóba – az Álmatlanok ugyanis kellemesen rövid olvasmány. Vagy épp ellenkezőleg, pontosan olyan hosszú, ami ehhez a témához passzol – annak ellenére, hogy a történetnek a közepe táján még így is majdnem sikerül leülnie -, mert ezt a performanszot az érdektelenségbe katapultálná, teszem azt egy The Walking Dead-féle csapatépítő-tréning.
Ráadásul az Álmatlanokon pont nem a rendszert és a következetességet kell számon kérni, ami pedig a hangulatot és az apokaliptikus víziót illeti, abban nem szenved hiányt. A regény vége szinte kézen fogva vezeti ki az olvasót a világba való beágyazottságából, a fizikai lét színekből, szagokból, érzetekből álló kavalkádjából, ami többé már nem tekint barátjaként az emberre. A témához ennyire méltó befejezéssel ritkán találkozunk: egyszerre meghitten csendes és szívet szaggatóan fájdalmas. Ebből a hangulatból sajnos időnként mégis kizökkent a fordítás, illetve azon belül a rengeteg felesleges személyes névmás használata. Hogy ez direkt vagy figyelmetlenségből maradt benne a magyar szövegben, kérdés marad – az viszont nem, hogy a narratíva átélését erősen befolyásolja.
Adrian Barnes különös és különleges sztorija nyomot hagy az olvasóban. Nem csoda, hogy az álomgyár már lecsapott a műre, hogy filmet készítsen belőle. Az Álmatlanok egy furcsa és mégis ismerős élmény, aminek sikerül a lassan túljáratott világvége-műveket felrázni és megkeverni. Ha álmatlanság gyötör, ideális olvasmány.
