A hatalom korrumpál, mondják. De mi van azokkal, akik már eleve korruptak, romlottak és velejéig amorálisak? Frank Underwood öltönyös politikai mészárosként vágott véres utat magának Washingtonban, hogy beülhessen az ovális irodába: sosem voltak erkölcsi aggályai, fenntartásai, ideológiái, csak ment előre, csalt, átvert, hazudott, rombolt, gyilkolt – még szó szerint is, a saját két kezével. Végül elérte a célját, ő lett az Egyesült Államok elnöke. Mit tehet ekkora hatalom egy ilyen emberrel? Korrumpálni már nem tudja. Elpusztítani viszont igen. És ott csap le rá, ahol a legjobban fáj.
A House of Cards harmadik évadát ott kezdjük, hogy Frank a világ legbefolyásosabb embere – de ez nem jelenti azt, hogy csak úgy hátradőlhet. Hiába kényszerítette lemondásra elődjét, másfél éve van a következő választásokig, és mindenki csupán „beugró” elnökként tekint rá. Pártja már most közli vele, hogy nem őt fogják indítani és támogatni 2016-ban. Márpedig Frank nem azért küzdte magát a csúcsra, hogy 18 hónap után leváltsák, és történelemkönyvi lábjegyzetként végezze. Előbb gyújtaná fel az egész világot. Egy radikális, az illegalitás határán egyensúlyozó munkahelyteremtő programmal igyekszik bizonyítani a rátermettségét, közben azonban kezelnie kell egy egyre robbanékonyabb közel-keleti helyzetet, egy paranoiás, autokrata orosz elnököt (Petrov Putyin egy nem különösebben leplezett alteregója), és főleg, saját felesége, Claire ambícióit is.
A House of Cards sajátos vonzereje mindig is abban rejlett, ahogy kvázi-közvetlen betekintést engedett egy „demokrata” zsarnok elméjébe. Egészen intim közelségből figyelhettük, ahogy Frank iszonyatos tort ül a korrupt hatalmasságok hazugságokkal, árulásokkal, hátba döfésekkel, zsarolásokkal, megvesztegetésekkel, a kéz kezet mos, az erősebb kutya baszik és a cél szentesíti az eszközt elvével definiált világán (kicsiben ezt már láttuk az HBO klasszikus krimisorozatában, a Drótban), amelyben nincs olyan, hogy tisztesség és becsület, a közjó érdekének szolgálata pedig olyasféle mítosz, mint a jeti. A főhős bőrébe bújt zseniális Kevin Spacey a negyedik falat áttörve, bizalmas félmosolyokkal és huncut kacsintásokkal szólt ki a nézőhöz, és tette azt cinkostársává – bármilyen ocsmányságot követett is el, vele tartottunk. Legalábbis eddig.
A harmadik évadban Frank távolodik tőlünk. Egyre ritkább a negyedik fal lebontása, és bár ez magyarázható volna a bevett és elkoptatott formula fokozatos, kényszerű elhagyásával is, valójában tematikailag, dramaturgiailag tökéletesen szolgálja a hatalom csúcsára jutott ember teljes elmagányosodását. Frank jobb keze, a második évad végének eseményeiből lassan felépülgető Douglas Stamper (Michael Kelly) egyfajta végpontja annak az érzelmi devolúciónak, amelyen a főnöke átmegy: nincs az életében semmi és senki, csak a munka és az üresség, utolsó lehetőségét a megváltásra, a többé és jobbá válásra saját kezűleg semmisíti meg – belekerült egy olyan körforgásba, amelyből már nem szállhat ki teljes értékű, érző emberként. Testvérének feleséggel és gyerekekkel kiteljesített élete olyasmi a számára, mint valami furcsa, érthetetlen álom: tudja, hogy illene vágynia valami hasonlóra, gyengébb pillanataiban talán érti is, hogy miért, de semmiféle kapcsolódási pontja nincs a normalitással. Frank legalább maga mellett tudhatja Claire-t. Legalábbis egyelőre.
Már kezdettől fogva ott vannak az évad fő, gyomorba vágó konfliktusának jelei, de a sorozat jó pár epizód erejéig félrevezet, és látszólag az orosz elnököt, Petrovot teszi meg fő antagonistának. Franknek immár nem saját pártjának embereit kell fegyelmeznie, fenyegetnie, nem határon belüli politikai ellenfeleit kell összetörnie, hanem egy másik nagyhatalom vezetőjével kell megmérkőznie: Petrov azonban nem csak agresszív és arrogáns, hanem intelligens és manipulatív is – akárcsak Frank maga. A két titáni egó harcát az egyezmények, szerződések, félrevezetések, sértések és erőfitogtatások egyszerre monumentális és szánalmasan pitiáner csataterén vívják. Azon, ahol nemzetek sorsa dőlhet el öntelt, nagy hatalmú zsarnokok faszméricskélésével.
De mindez még semmi. A harmadik évad főszálát ugyanis Frank és Claire már korán elhintett, de csak a vége felé kiburjánzó konfliktusa jelenti. Ha valaha volt bármi kísérlete az íróknak arra, hogy humanizálják Frank karakterét, azt a feleségén keresztül tették. Szeretettel és megértéssel teli viszonyuk korábban megingathatatlannak, sérthetetlennek tűnt, olyannak, ami még hazugságokat és megcsalásokat is karcolások nélkül él túl. De ennek oka mindig is nyilvánvaló volt: Frank és Claire kegyetlen ragadozók, törtetők, akik tudják magukról és egymásról, hogy elsősorban a karrierjük számít nekik, teljes egészében arra épülő kapcsolatuk, házasságuk így legfeljebb csak második lehet a hatalom utáni mohó hajszájuk mögött. Ez engedélyez nekik szinte példátlan őszinteséget és elfogadást egymás irányában, és így képesek együtt, lehengerlő közös erővel szembeszállni akár az egész külvilággal. Ők a politikai elit öltönyös-estélyis-mosolygós Bonnie és Clyde-ja.
Most úgy tűnik, elérték a céljukat – valójában azonban nem, csak Frank érte el a célját. Claire, aki ugyanolyan okos, ambiciózus, kemény és megingathatatlan, mint a férje (Robin Wright is abszolút egyenrangú partnere Spacey-nek), nem találja a helyét az ország „első számú” feleségeként, kevés neki, hogy jól mutat Frank mellett, és segít neki népszerűbbé válni a női szavazók körében. Többet akar, pozíciója pedig akaratlanul is Frank céljaitól, alkuitól, a hatalma megőrzésére tett erőfeszítéseitől válik függővé. Abba, ami egykor egy tökéletes, harmonikus egység volt, aljasul belopakodik az alá-fölérendeltség, és ezt már nem viseli el a két karakter szövetsége. A kártyavár meginog.
A House of Cards valahol itt válik gonosz humorú, cinikus és szatirikus politikai őrületpanoptikumból igazán kőkemény, gátlástalan drámává, miközben természetesen megtartja magas, nívós színvonalát, mind tartalmilag, mind kiállásilag (képi világa továbbra is profi, hűvös és elegáns). A finálé letaglózó erejű, és bár nem tudjuk (legfeljebb sejtjük), mit hoz a negyedik évad, egyvalami biztos: ha ezekből az elképesztően erős, hatalmas és éles eszű, egykor közös célokért mocskos, brutális harcokat vívó emberekből ellenségek válnak, teljesen elpusztítják majd egymást – és örülhetünk, ha nem viszik magukkal a fél világot.