Hogy kerül a Piroska és a farkas egy alternatív történelmi Japán politikai összeesküvésének kellős közepébe? Játszi könnyedséggel: a Jin-Roh című egész estés animében egyszerre jelenik meg a mindenki által ismert rémmese átvitt értelemben és konkrétan is - méghozzá egy olyan elegánsan és remek érzékkel vezetett történet keretében, hogy még az is bátran belekóstolhat, aki egyébiránt utálja a japánok animációit.
Szokás a Jin-Roht második világháborús animének titulálni, ami egyébként éppenséggel nem a tévedés kategóriája, mivel hangulatát és időbeli pozicionálását tekintve ahhoz áll a legközelebb, ám mielőtt valaki az eddigieket olvasva a csendes-óceáni hadszíntér bevetéseit vizionálná magában, sietve le kell szögeznem, hogy lelkileg egyfajta belső hidegháborús környezetre érdemes felkészülni. Az se baj, ha ez nem sikerül, mert a film felütése ragyogóan feloldja a hol, mikor és miért jelentette örökbecsű rejtélyeket, méghozzá dicséretesen stílusosan: korabeli (értsd: II. világháború utáni) fekete-fehér és szépiás fényképek animésített hibridjei vezetik végig a nézőt nem csak az újjáépítés, de a társadalmi forrongások lázában égő Tokió utcáin.
Mivel a történet szerint a rendőrség nem képes a tüntetők egyre duzzadó tömegeit megrendszabályozni, a katonaságot meg durva lenne bevetni, a kormány létrehoz egy különleges rendőrséget, a Capital Police-t, illetve azon belül egy speciális elitegységet, a Kerberos Panzer Copst. A legmodernebb haditechnikával felfegyverzett Kerberos sebészi pontosságú, de elhivatott mészároshoz hű bevetései mind egy célt szolgálnak: eliminálni a tüntetéseket lázongássá hevítő kormányellenes terroristákat, akik csak simán Szekta néven futnak. Hathatós ténykedésük leggyakoribb helyszíne a városi csatornarendszer, amin keresztül a lázadók gyorsan és észrevétlenül hozzák-viszik különleges molotov-koktéljaikat és gyújtóbombáikat.
A két rendőri erő természetesen jobban fúj egymásra, mint a Szektásokra, és hiába a Kerberos kimagasló teljesítménye, magasabb körökben már elkezdték ásni a Capital Police sírját. Egyesek szerint azonban létezik a Kerberoson belül egy Wolf Brigade nevű csapat, ami saját szakállára dolgozva igyekszik elhárítani minden, a feloszlatására irányuló próbálkozást. Csakhogy ez mind mendemonda, kiszivárgott félinformáció, tehát biztosat senki nem tud, a Farkasbrigád meg hülye lenne leleplezni magát. Adott hát egy robbanásig feszült helyzet, ahol minden résztvevő egyszerre két torkot is szorongat, ennek pedig mi, nézők, csak örülhetünk, mert egy remekbeszabott politikai-kémthrillert kapunk 102 percében.
A film történetét Mamoru Oshiinak köszönhetjük, többek között ő rendezte a Ghost in the Shellt is, a rendezői székben pedig ugyancsak hasonló nagyágyú foglal helyet: Hiroyuki Okiura (rendezőként a Record of the Lodoss War, animátorként az Akira, a Metropolis, a Paprika, a Ghost in the Shell, és a Cowboy Bebop – The Movie fűződik a nevéhez). Az anime a Production I.G. boszorkánykonyháján főtt készre, úgyhogy minőségileg nem lehet rá panasz - ez egyébként is fontos szempont volt, mert a Jin-Roh a Kerberos-sagaként ismert népszerű mangasorozat tulajdonképpeni spin-offja (léteznek belőle élőszereplős filmek is).
A Jin-Roh főszereplője Fuse Kazuki, a Kerberos egyik tagja, aki legutóbbi bevetésén alaposan elbaltázza a dolgokat: a csatornában összefut egy piros kabátot viselő kislánnyal, aki egy gyanús külsejű táskát cipel, Kazuki pedig a parancs ellenére sem húzza meg a ravaszt, csupán annyit kérdez tőle, hogy miért? A lányka válasz gyanánt arcán dacos kifejezéssel élesíti a bombát, majd millió apró cafatra robbantja magát. Kazukit egy társa, illetve testpáncélja menti meg a biztos haláltól, hezitálása azonban vizsgálatot von maga után, aminek eredményeképp a fiatalember mehet vissza a balettbe ugrálni (ebben az esetben a kiképzőakadémiára futkosni). Ráadásul az eset rossz fényt vet az eléggé megtépázott hírű egységre, ezért Kazukit alapos megfigyelés alá helyezik.
A kérdésre, hogy miért nem lőtt, ő maga sem tud felelni. Sziklaszilárd katonahite megrendül, marcangolni kezdi magát. Bűntudata a lány sírjáig űzi őt, ahol megismerkedik annak nővérével, Amemiya Keijel, és előbb csak a gyász, később már a másik iránti érdeklődés is összeköti őket. Kei szintén piros kabátot hord, egy alkalommal pedig német nyelvű mesekönyvet ajándékoz a férfinak: a Piroska és a farkas egy eredeti, rémségesebb változatát. A könyv központi szimbólum, egyfajta vezérmotívum, ami az emberi oldalát éppen megismerő Kazuki, és az új életet kezdeni akaró Kei találkozása mögötti vészterhes igazságot, illetve a végzetszerű jövőt jelképezi.
Mondanom sem kell, a Piroska és a farkas eme verziójában szó sincs vadászról, ahogy könnyed feloldásról sem, kizárólag a kegyetlen tanmesei valóságot kapjuk. A mesére rímelve a Jin-Roh története sem ringatja a nézőt a happy end eljövetelének hamis ábrándjába: Kazuki és Kei találkozásai ugyan esetlenül tapogatózóak, ám egyszersmind lappangó feszültségtől telítettek – mindketten azt az ideált nyújtják a másik számára, ami homlokegyenest az ellenkezője valódi mivoltuknak.
A kellemesen visszafogott, már-már túl hétköznapinak tűnő romantikus szálba könyörtelenül és eltéphetetlenül kapaszkodik – mondhatni gabalyodik – bele az ország rendfenntartásáért vívott hatalmi párbaj fonala. A különböző szervezetek emberei mind saját fennhatóságukat kihasználva, vagy épp átlépve igyekeznek ellenfelüket egy olyan labirintusba terelni, amiben saját maguk is elveszve bolyonganak.
A Jin-Roh remekül példázza az elnyomó rendszerek azon sajátosságát, ami a kisemberek sakkfigurákként való fel- és elhasználására irányul, ahogyan azt is, hogy az egyén miképp reagál erre, próbálja-e a eltépni az őt marionett-bábuként rángató madzagot (legyen szó akár egy bürokratikus szervezetről, akár egy farkasfalkát mintázó csoportról). Teszi ezt úgy, hogy közben nem pusztán tiszteleg a kémfilmek és a politikai thrillerek legjava előtt, de maga is egy lesz azok közül. Hab a tortán, hogy a ki kivel focizik alapvetést pofátlanul profin színezi ki az egyén és a rendszer közti szakadék jelentette morális dilemmákkal, erkölcsi kérdőjelekkel, illetve a fentebb említett romantikus töltettel – utóbbi nélkül a befejezés katarzisa csupán üres héj maradna.
A Piroska és a farkas képviselte párhuzam azonban nem merül ki a Kazuki és Kei közt szövődő kapcsolatban. A farkas mint alárendelt falkatag, illetve mint a túlélésért bármire képes vadállat, több alkalommal előkerül; hol sokat sejtető, de elbizonytalanító álomképek, hol az adott helyzethez hozzáköthető környezet formájában. Ahogyan a mesében, a farkas itt is emberbőrbe bújik, hogy ne fedezzék fel, hogy kicselezze a neki csapdát állító vadászt, és hogy végül ő maga csalja vesztébe üldözőjét (a Jin-Roh jelentése: emberfarkas).
A farkasnak mindenben alá kell vetnie magát, ha a falkája biztonságáról van szó – még akkor is, ha ő történetesen egy érzésekkel bíró ember, egy olyan valaki, aki rálel a személyes boldogságához vezető ezüstfonálra. Melyik bizonyul erősebbnek? A hűség, vagy az elvágyódás? A csoporthoz való tartozás biztonsága, vagy a boldogsággal kecsegtető bizonytalanság?
A nehéz, fajsúlyos témákat az ahhoz illő komor, urbánusan rideg képi világ szolgálja ki, egy centivel se lépve át a túlhangsúlyozó vizualitás határvonalát. A Jin-Roh komoly, drámai hangneme megköveteli a valósághoz való igazodást, így ez a sötét tónusú reális rajzstílus nem csak hitelességgel ruházza fel a művet, de egyszersmind könnyen átélhetővé teszi sajátos hangulatát. Az animáció is alázatos falkatag: teszi, amit tennie kell, méghozzá nagyon jól. Csendesen meghúzódik, amikor a tengerbe ömlő folyó felett révedünk a távolba, és robbanásszerűen kitör, amikor a félelmetes testpáncélba bújt katonák szó szerint cafatokra lövik áldozataikat.
Ami az anime világának koherenciáját illeti, sehol egy hirtelen ötlettől vezérelt, csak a kúlság-faktor miatt belegyömöszölt, kilógó lóláb, minden szelete a valósághű megjelenítés zászlaja alatt menetel, legyen szó a haditechnika alkalmazásáról (a testpáncél nem fed mindenhol), a korabeli gépjárművekről vagy az öltözködési stílusokról - mind gyönyörűen simul bele a kerek egészbe. A zene szintén remekül passzol az anime feszült-szomorkás alaphangulatához, tökéletes társa a képi világnak: egyszer visszafogott, másszor impulzív, a vége főcím alatti szám pedig szívbemarkolóan szép. A zeneszerző egy bizonyos Hajime Mizoguchi, aki egy ideig Yoko Kanno férjének mondhatta magát.
A Jin-Roh összhatását tekintve nem lehet kétségünk afelől, hogy a felnőttek számára készült animék mintapéldájával állunk szemben - az 1998-as gyártási év dacára, hiszen a technológia azóta sokat fejlődött, ám egy teljes értékű alkotáshoz az még vajmi kevés. Ahhoz kell legalább egy csipetnyi abból, ami maga a Jin-Roh.
