animekritika

Attack on Titan, utolsó évad: A nem is annyira utolsó évad inkább még ne is legyen az!

Véget ér az utóbbi idők egyik leghíresebb animesorozata. Várjatok, mégsem - de így a jó, mert elnéznénk belőle még hatvan epizódot!

Blood of Zeus - Görög saláta jenki módra

Indul a görög aludni. Dehogyis, most ébredt, és ereje teljében van! Görög mitológiai mix egy amerikai anime képében, Zeusz ajánlásával.

Japan Sinks 2020 – Anime útmutató 2020-hoz és a közelgő évekhez

A Japan Sinks 2020 gigantikus katasztrófán keresztül mesél arról, hogy sosem szabad feladni.

Attack on Titan: 3. évad - A türelem rózsát terem

Titáni kérdés: kiderül végre, hogy mi a csuda van a pincében??? Tudd meg most!

Parasyte: The Maxim - Én a parazitákkal vagyok

Mit tesz egy középiskolás fiú, akinek önálló életre kel a jobb karja? Természetesen testrabló szörnyekre vadászik.

Saga of Tanya the Evil - Háborúzni gyerekjáték

Tízévesen saját zászlóaljat vezetni? Tanya megmutatja, hogyan kell! (Némi isteni segítséggel persze.)

Katanagatari - Kardvadászat ínyenceknek

Extravagáns kísérlet a szamurájos animék újfajta megközelítésére.

Tekkonkinkreet - A testet öltött taoizmus

Egy örökzöld történet a jinről és a jangról, japán kezekből, de egy amerikai által tolmácsolva. Furcsaságai ne zavarjanak meg, csak hagyd, hogy elbűvöljön.

Sword of the Stranger - Szamurájból sosem elég

Egy szívet melengető történet arról, mit jelent gazdátlan szamurájnak lenni a hadakozó fejedelemségek korában.

Jin-Roh: The Wolf Brigade - Farkasbőrben minden kicsit más

"És miért olyan nagyok a szemeid?" kérdezte Piroska a farkastól. "Hogy jobban lássam a Farkasbrigád című animét! Nem tudod, mi az?! Akkor most jól figyelj!"

From Up On Poppy Hill

Vendégbloggerünk (de azért reméljük, hogy rendszeresen visszanéz majd hozzánk), Farkas Dávid palettánkon hiánypótló írása a 2011-es év egyik legsikeresebb animéjéről.

Goro Miyazaki néhány évvel ezelőtt a Földtenger varázslója című filmjével enyhén szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Más stúdióknál ilyenért ha fejvesztés nem is jár, de az illető jó időre búcsút mondhatott volna az egyéni rendezésnek. Ő viszont kapott egy második esélyt, hogy bebizonyíthassa rátermettségét, és azt, hogy nem csak apja árnyékában képes élni és alkotni. Legújabb filmjét, a 2011-es From Up On Poppy Hill-t elnézve úgy tűnik, élt is a lehetőséggel.

Ahogy a Földtenger varázslója, úgy a From Up On Poppy Hill is adaptáció, egy rövid, a nyolcvanas évek elején futott shoujo manga feldolgozása. Az eredeti történeten elvégzett jótékony változtatások, finomítások után a végeredmény egy igazán jó japán ifjúsági film lett, ami a fiataloknak szóló mozik szinte minden fontosabb toposzát tartalmazza: iskolás diákok a főhősök, a hatvanas évek Japánjában játszódik, amikor a közelgő Olimpia miatt minden könnyűnek és örökkévalónak tűnt, de van még itt bimbózó szerelem, egy igazán Nagy Küldetés, valamint rengeteg viszontagság is. Ráadásul ezek a film során visszavonhatatlanul is egymásba fonódnak.

Ebbe a korántsem idilli képbe toppan bele aztán Shun, a sármos diáktárs, aki nem mellesleg az öreg klubház megmaradásáért folytatott mozgalom egyik vezéralakja. Ahogy az lenni szokott, a legtöbb lány oda van érte, vagányságával pedig könnyen kitűnik a tömegből. Ők ketten aztán a már említett Nagy Küldetés apropóján összefognak, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, gyorsan szerelem szövődik közöttük. Egyszerű történet, de a remek fordulatoknak, no meg zenéknek hála egy pillanatig sem válik öncélúvá, unalmassá. Érdekes egyébként, ahogy Goro Miyazaki az ehhez hasonló történetekből ismerős felállást a feje tetejére állítja. Itt a jóravaló lány él csonka családban, ő van magára utalva, miközben a menő "hadvezér" Shun szerető családja körében nevelkedik, és biztos háttérrel rendelkezik. Mivel azonban ez eredetileg egy lányoknak szóló, romantikus történet, a készítők szerencsére gyorsan visszafordították a helyzetet, a szerepek a helyükre billentek, és ha nem is tökéletes, de tökéletlenségében szimpatikus kapcsolat alakulgat kettejük között.

A film készítése egyébként legalább olyan fordulatosra sikeredett, mint maga a történet. A forgatás amúgy is feszített tempóban zajlott, a tavaly márciusi japán földrengés azonban majdnem teljesen ellehetetlenítette a munka befejezését. Japánban káosz volt, mindenki inkább a bajba jutott embereken akart segíteni, sem mint animációs filmekkel foglalkozni. Egy, március végén tartott konferencián például, ahol először mutatták be hivatalosan is a készülő filmet, Toshio Suzuki, a producer elmondásai alapján még csak a film felével voltak készen, pedig a korábbi ígéretek a július 16-ai bemutatót célozták meg. Hayao Miyazaki és kompániája aztán felülkerekedve az országban tomboló összevisszaságon, minden erejüket bevetve, éjt nappallá téve befejezték a filmet, annak ellenére, hogy a gyakori áramingadozások miatt több adat is elveszett a Ghibli számítógépeiről.

Lupin III: The Castle of Cagliostro (Cagliostro kastélya)

Gulandro után újabb Geekz-olvasónak támadt kedve vendégbloggerkedni. Fdave Miyazaki Mester egy kevésbé ismert korai remekét veszi górcső alá, plusz Arséne Lupin japánosításának történetét foglalja össze. (Ha más is vendégbloggerkedne: geekz@index.hu.)

Bizonyára sokan ismeritek a híres francia tolvaj, Arséne Lupin történeteit, de legalábbis hallottatok már róla. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz rengeteg formában lehet a nevével találkozni a mai napig, elég csak a szinte folyton műsoron lévő tévésorozatokra, vagy a kissé balul elsült mozifilmre gondolni. Az meg aztán tényleg dicséretes, ha valaki az eredeti, Maurice Leblanc által írt könyvekre vetemedik.

Azonban van egy itthon sajnos eddig mellőzött, a világ többi részén elég nagy kultusznak örvendő unokája is a nagy Arséne Lupinnek, aki esetlegességével és humorával garantáltan jó pár éven keresztül fog még szórakoztatni boldog-boldogtalant. Ő nem más, mint Lupin the Third, megszámlálhatatlanul sok anime illetve manga főszereplője.

A fiktív Lupin kalandjai 1967. augusztus 10-én kezdődtek. Ekkor jelent meg első ízben az Action Manga Weekly nevű magazinban, az író-rajzoló posztot pedig egy bizonyos Monkey Punch vállalta magára. A Monkey Punch álnév Kazuhiko Katōt rejtette, aki 1937. májusában született, és azóta Lupin kalandjain kívül számtalan figurát ötlött ki és öntött mangaformába. A rendkívül termékeny mangaka azonban számtalan sikere és tényleg értékes munkája mellett egyértelműen a gátlástalan tolvajjal vált ismertté, neve azóta is imába foglaltatik minden egyes elvakult rajongónál.

Az első mangasorozat 1972-ig futott (190 sztori), de nem kellett várni sokat a következő szériára sem. Ez utóbbi 1977-ben indult, és 184 sztorit foglalt magába. A rajzolt változat mellett elég gyorsan kijöttek az animált verzióval, ami először tévésorozatok, majd mozifilmek és TV-specialok formájában került képernyőre. Mindezek száma mára már a végtelenhez konvergál, kevesen vannak azok, akik tényleg észben képesek tartani a hosszú sorozatok és mondjuk a specialok eseményeit, bár az is igaz, hogy német tévéadókon szinte rendszeresen feltűnik valamelyik film, így nekik lényegesen könnyebb memorizálni a látottakat.

Fontos viszont Monkey Punch névválasztása. A kezdésnél egyáltalán nem törődött a jogokkal, állítólag nem is foglalkozott a Maurice Leblanc-örökösökkel, igaz, nem is zaklatták őt. A dolog akkor lett érdekes, mikor az egész brand, kinőve addigi korlátait, Japánon kívül is terjeszkedni kezdett. Itt már szemet szúrt az illetékeseknek, plágium és hasonlók vádja fogalmazódott meg a rajzoló ellen. Így történhetett, hogy az amerikai keresztségben nem egyszer a The Wolf, vagy a Rupan nevet kapták a filmek. Előbbi a Lupin egy kicsit ferdített fordítása, míg utóbbi a Lupin japán kiejtéséből eredeztethető. Ma már nem kell efféle ferdefordításokra hagyatkozniuk a Japánon kívüli terjesztőknek, ugyanis az említett jogok lejártak, így szabadon használható bárhol a Lupin III név.

A főhős maga, mondhatni, szembeköpte nagyszülői örökségét, és ahelyett, hogy folytatta volna a megkezdett hagyományokat, és személyében újabb „tolvajok Sherlock Holmes-a” vált volna belőle, őt egyedül a nők és a pénz mozgatta és mozgatja meg. A tipikusan rajzfilmes megoldások nagy örömmel rendelődnek alá ezen tulajdonságoknak, és valljuk be, nekünk is jobban esik egy gátlástalan figura kalandjait bámulni. Egy jólszituált, öltönyös úriember helyett egy esetlen, vicces, ám sármos és céltudatos főhőst kapunk, aki a kalandok során egyfajta James Bond-paródiává is válik.

A mangában és az animékben Lupin III mellett jószerivel állandó fő- és mellékszereplők húzzák a talpalávalót. Baráti és segítői körébe tartozik Jigen, a mindig kalapot viselő, Lupin egyfajta érettebb és megfontoltabb énjét eljátszó bandita, illetve Goemon, a nagyszerű kardforgató, aki a legendás japán bűnöző, Ishikawa Goemon leszármazottja. A kötelező femme fatale szerep Fujikóra jut, és mint mindig, kell egy állandó ellenfél, aki a gegek hatalmas részéért lesz a felelős: belép a képbe Zenigata, a flúgos rendőrfőnök is. Ők négyen alkotják általában a gerincet, rajtuk kívüli szereplők csak az adott filmben tűnnek fel.

A hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön hát a címben már beígért Cagliostro kastélya. Miyazaki Hayao neve az itthon is kiadott dévédé-sorozat óta talán még ismertebbé vált kis hazánkban, azonban azt kevesen tudják, hogy mielőtt megalapították volna a Studio Ghiblit, Miyazaki elég sokat dolgozott a Lupin III sorozatokban. Az első tévésorozatban társrendezőként, a másodikban pedig két rész erejéig rendezőként vett részt. Egyik első komolyabb munkája viszont a Castle of Cagliostro volt, ami 1979-ben került a japán mozikba.

Az egészestés mozifilm egy képzeletbeli európai államban játszódik, Cagliostróban, ahova egy balul elsült monacói bankrablást követően csöppen a két főhős, Jigen és Lupin. Európai kisautójukban többször is egy lány segítségére sietnek, akinek a nyomában fegyveresek loholnak, ő maga pedig menyasszonyi ruhát visel. A látószög tágítása után szépen lassan adagolódnak az információk magáról az országról, és címben szereplő csodálatos kastélyról is.

A készítők megpróbáltak egy nagyon is hihető, és lendületes kalandmozit keríteni, ehhez pedig rengeteg helyről kellett addig elcsépelt közhelyeket kölcsönvenniük, hogy azokat kipofozva és felhasználva hatalmas vigyorral és elégedettséggel merjenek a közönség szemébe nézni. Miyazaki precizitása már itt is megmutatkozik, a felhasznált elemek megfelelő tempóban való beillesztése, vagy egyszerű megmutatása nagyfokú szakértelmet igényelt. Ezeknek megfelelően kapunk egy túszkiszabadítós filmet, amit egy kis pénzhamisítással is megspékeltek az alkotók. A várható sémára épülget a történet, de mindezt anélkül teszi, hogy unalmassá vagy középszerűvé válna.

A hercegnőt, ahogy a mesében meg van írva, a gonosz és csúf grófhoz akarják feleségül adni, neki pedig, természetesen, egyáltalán nem fűlik ehhez a foga. Az ő drámája mellett második szálként ügyesen megírva jön a képbe a kastély sokáig halogatott, rejtett titka, ami, miután Lupin felfedezi, elég nagy galibát okoz.

Lupin és Jigen kettőse már az elején mosolyt fakaszt annál a bizonyos autós üldözős jelenetnél, előbbi viszont szokásához hűen a film végéig megőrzi humorát. A bajból általában hajszál híján megmenekülő főhős poénjai jól megírtak, csak egy-két erőltetett akad. Amint a nő közelébe jut, Lupin megbolondul, és bár korábbi manga-, illetve későbbi animeváltozatokban szexuális túlfűtöttsége jobban kidomborodik, visszafogottan, de már itt is megjelenik. Ez a visszafogottság talán kicsit zavaró lehet, de mivel tudjuk milyen Miyazaki mester stílusa, ez tökéletesen elnézhető, sőt  igazából a történet szempontjából elhanyagolható. Az önmagában is brillírozó Lupin akkor lendül azonban csak igazán formába, amikor bekerül a képbe a rendőrség, vele pedig az ütődött Zenigata kapitány. Kettejük találkozása érdekes csemege, a tolvaj átverős poénjai pedig nagyszerű töltelékei a mozinak.

Dramaturgiai szempontból sem találni hibát a Cagliostro kastélyában: ha lenne tankönyv, ami sorra veszi egy bűnügyi vígjátékba kötelezően beillesztendő sztorielemeket, fogásokat, ez az anime lenne annak iskolapéldája. Bár tényleg semmi újat nem hoz, az addig a filmművészetben használt paneleket mesteri fokon illeszti magába, és ennek tetejében még a "szereposztás" is tökéletes.
 
A pénzhamisítás és a hercegkisasszony szála a történet vége felé összeolvad, hogy egy akciódús fináléba torkolljon a film. Természetesen kiegészül a szereplőgárda a most kicsit keveset szereplő Fujikóval, illetve egy epizódszerep erejéig Goemon is tiszteleté teszi. Zenigatának a pénzhamisítást leleplező, tévékamerába előadott álmeglepettsége viszont egy utolsó döfés a rekeszizmok közé: rájövünk, hogy Lupin mellett tényleg ő a legnagyobb arc, mégha néha ezt elég rendesen képes is álcázni.

A külcsín fontos elem egy rajzolt filmnél, ám a készítők semmit sem bíztak a véletlenre. Számtalan vonás utal a későbbi Miyazaki stílusra, ezek közül a legszembetűnőbb a bajszos, segítőkész szolga külleme, ami akár egyből illeszthető lenne egy újkeletű Miyazaki moziba. Ugyanígy a Karl nevű kutya, akinek egyetlen közeli beállítása van, de azalatt van időnk elmerengeni: a Mester már akkor is Mester volt.

A Castle of Cagliostro tehát egy nagyszerű példája az igényes bűnügyi vígjátéknak, emellett pedig méltán vált az egyik leghíresebb Lupin III mozifilmmé. Bár az összes többinek sem kell szégyenkeznie, ebben a moziban tényleg minden megvan, amit egy tapasztalt, vagy épp mit sem sejtő néző kívánhat, és még nem is feltétlenül kell ismernie a szereplőket, előzményeket.
A Lupin III köré időközben épült brand világméretűvé duzzadt, a megszámlalhatatlan tárgy és csecsebecse mellett a legfontosabbak szerencsére a filmek és a mangasorozatok maradtak. Talán csak idő kérdése egy magyarországi dvd-premier.

Golgo 13 : Queen Bee

Kedvenc hidegvérű és rideg modorú japán bérgyilkosunk Duke Togo alias Golgo 13 visszatért! Méghozzá 15 évvel a remekbeszabott első egészestés animefeldolgozás, a The Professional után, ám ezúttal már csak egy, az egy órát sem meghaladó OVA ( = egyből videón kiadott anime) formájában. A rendező ugyanaz, a stáb nagyrészt ugyanaz, a színvonal viszont már sajnos egyáltalán nem ugyanaz.

Osamu Dezaki rendező és Mataichiro Yamamoto producer egyaránt lelkes rajongói Takao Saito mangájának és hősének, így a The Professional után szerettek volna egy anime-sorozatot is készíteni a tv számára, de ez végül különböző okok miatt mégsem jött létre. (A sorozat, ha nem is általuk, de azóta szerencsére megvalósult.) Az idő meg csak telt, és végül másfél animált Golgo nélküli évtized után újra elérkezett a lehetőség, hogy a dús szemöldökű mesterlövész új megbízást kapjon. 

A Demokrata Párt jelöltjét Robert Hardy-t halálosan megfenyegeti egy Queen Bee (Méhkirálynő) álnevű terroristanő, aki egy drogkereskedéssel foglalkozó Dél-Amerikai gerillacsoport vezetője. Az elnökjelölt titkára felbéreli Golgo 13-at, hogy végezzen a fenyegetést jelentő nővel, de Duke előtte megpróbálja kinyomozni, hogy miért is akarja ez a vörös hajú amazon ennyire elszántan a politikus halálát. Amit talál, az egy zavaros családi és politikai ügy, ám ez mit sem számít, hiszen jól tudjuk, ha Golgo 13 elvállal egy megbízást, akkor azt mindenáron végre is hajtja!

Bár a Queen Bee rövidebb, a története elsőre mégis jóval komplexebbnek tűnik, mint az előző filmé volt. A sztori kissé döcögősen indul be, eleinte ugyanis még nem teljesen egyértelmű, hogy ki is ez a Méhkirálynő és mit is akar, majd a film félidejében fény derül az igazságra, aminek ismertetését most természetesen mellőzném. Innentől aztán szerencsére már gördülékenyebbé válik az egész. Golgo követi a prédáját a Dél-Amerikai dzsungelbe, de hiába hívják őket „megbízóknak”, ha egyszer nem bíznak az elsőszámú bérgyilkosban, ezért aztán mást is küldenek a nő után. A felállás így a következő: gerillák a ködben, egy elmebeteg veterán vezette halálkommandó a nyomukban, Golgo meg tulajdonképpen mindegyikük nyomában. Izmos főhősünk aztán John Rambót megszégyenítő dzsungelharcban leszámol a kíméletlen konkurenciával, ám a Méhkirálynő esetében másképpen jár el, és az átalakított M16-osa helyett inkább azt a fegyverét használja, amit a nadrágjában hord. A film végére aztán alaposan összekuszálódnak a szálak, kiderül a kegyetlen igazság, meghal, akinek meg kell halnia és az is, akinek nem feltétlenül kellett volna. Persze így aztán már az sem nagy titok, hogy Golgo ezúttal is teljesíti a megbízást.

A Golgo széria fő vonzereje maga Duke Togo, ám a Queen Bee készítése során a kedves alkotók mintha elfeledkeztek volna erről. Hősünket ugyanis szégyenletes módon a háttérbe szorították, olyannyira, hogy az amúgy sem túl bőbeszédű gyilkológépünk az ötvenvalahány percnyi játékidő alatt talán ha 5 mondatot ejt, és azok is többnyire tőmondatok vagy egyszerű helyeslések. De ez még csak hagyján, mert fizikai jelenléte is a minimálisra csökkent, mindez a terrorista nő javára. Az OVA-t így aztán nyugodtan hívhatnák Queen Bee: Golgo 13-nak is.

Az animáció az a hagyományos, klasszikus fajta (itt-ott egy kis komputerrel rásegítve), ami a kornak és a célnak tökéletesen megfelel. Osamu Dezaki a The Professional-höz hasonlóan ezúttal is rengetegszer alkalmazza a saját védjegyének számító technikát, az úgynevezett "Postcard Memories” megoldást, ami tulajdonképpen festményszerűvé váló, kimerevített képeket takar. Érdekes és tetszetős megoldás, közvetve egy kissé talán vissza is idézi a képregények világát. A film végére sűrített akciószekvenciák a film csúcspontjai, a remekül animált harcok igazi 80-as évekbeli dzsungelháborús film hangulatát idézhetik fel bennünk, bár a kapkodós vágások, és a kicsit talán túlzásba is vitt sebesség-imitálás lehet, hogy néhány embernél epilepsziát okozhat, szóval az arra hajlamosak a biztonság kedvéért tartsanak a közelben szájpecket.

Normál esetben sosem hagyná el a számat az a három szó, hogy „túl sok szex”, de a Queen Bee esetében a készítők mondhatni kissé átestek a ló alfelére. Golgo-tól persze elvárható, hogy legalább egyszer megdöngesse a női áldozatát, de ez esetben az alig hatvan percre eső, funkció nélküli szexjelenetek száma itt már zavaróan sok. (És ugye a Méhkirálynő neve sem véletlenül az, ami.) Ezeket a rajzolt malackodásokat inkább macsós Golgo pillanatokkal kellett volna helyettesíteni.

Próbálom elfogult rajongói szememmel nézni és értékelni ezt a második Golgo 13 animét, de sajnos még így sem lesz jobb a közepesnél. Golgo-ból túl kevés, klisékből és tucat-karakterekből meg túl sok akad, és talán az egész egy kicsit kevésbé stílusosra is sikerült, mint a remek első darab. Szerencsére a jelenleg is futó 50 részes széria az eddigi epizódok alapján lassan akár már meg is érintheti a Tökéletességet, olyannyira közel van hozzá, bár annak meg még messze a vége. Mindettől függetlenül a Queen Bee a rajongóknak még így is kötelező!

ANILOGUE - Evangelion 1.0: You Are (Not) Alone

Nehéz helyzetben vagyok, amikor az Evangelion 1.0: You Are (Not) Alone-ról kell írnom, méghozzá több szempontból is. Egyrészt komoly közös múltunk van (vigyázat, személyes vallomás következik!): a Neon Genesis Evangelion az első animék között volt, amiket évekkel ezelőtt megnéztem (a Ghost In The Shell-lel, az Akirával és a Cowboy Beboppal együtt – mindnek nagy része volt abban, hogy anime-rajongó lettem). Ennek megfelelően hosszú ideig trónolt a toplistám élén, különféle netes avatárjaim pedig kizárólag Shinji-t ábrázoló képek közül kerültek ki. Aztán, sok töprengés és elemezgetés után végül lassanként egy rossz sejtés kerített hatalmába: Hideaki Anno (a sorozat legfőbb írója), akármilyen jó munkát is végzett, nem véletlenül ködösít olyan sokat. A rengeteg feltett kérdésre azért nem válaszol, mert nincs válasz.

A másik nehézséget a legendássá vált sorozat vadhajtásai, a későbbi egészestés film-változatok jelentik. Mi szükség van a történetet újra elmesélő, összefoglaló Death & Rebirth-re? Az End Of Evangelion jogossága még érthető, elvégre az eredeti széria egyébként is sok vitát kavart, váratlan és az addigi eseményektől totálisan, már-már érdektelenül elforduló befejezése helyett egy másik alternatív végjátékot mutatott be. De az új, négy részesre tervezett, Rebuild Of Evangelion filmeknek megint mi értelme van? Üzletileg persze világos a döntés, ugyanazért még egyszer be lehet kasszírozni egy csomó pénzt – már meg is jelent egy, az eredetinél még egy századdal debilebb című rendezői, extrás változat (Evangelion: 1.01 You Are (Not) Alone: Limited Design Edition) – de nem szégyenteljes dolog így megcsúfolni egy klasszikust? (A Ghost In The Shell készülő, „feljavított” változatáról inkább most ne is beszéljünk...)

Az Evangelion alapötlete, lecsupaszítva és pőrén szemlélve, nagyon egyszerű: különféle lelki problémákkal küszködő gyerekek gigászi harci robotokat vezetnek szintén hatalmas méretű és különlegesen erős szörnyetegek ellen. Csak éppen, a nagymama vasárnapi leveséhez hasonlóan, amilyen egyszerű a recept, annyira figyelmes, aprólékos, profi az elkészítés és a tálalás. A szereplők tizenéves életkora nyilván a célcsoportnak megfelelően lett belőve, de később azért kapunk rá egy (meglehetősen gyenge) indoklást is. (Igazán nem lényeg, semmilyen sci-fi vagy fantasztikus történet nem működik bizonyos mértékű rendelkezésre álló befogadói fantázia nélkül.) Az ember legkaotikusabb, legkiszolgáltatottabb életkorában vergődő kamaszkorú szereplők lelki világa azonban olyan aprólékosan van feltérképezve és kanalanként adagolva megmutatva, szélsőségekbe eső paráktól a finoman ábrázolt szexuális ébredésig, hogy az még a hozzám hasonló szkeptikusokat is el tudja varázsolni (sokadszorra is).

Hideaki Anno a klasszikus, drámai elemeket tartalmazó alkotásokban különösen népszerű fogás szerint többféle, néhány egymástól szögesen eltérő tulajdonsággal és mindükben közös bizonyítási vággyal rendelkező karaktereket mozgat egy alaposan kitalált, de jónéhány kérdést nagyvonalúan átugró, tehát egyszerre valóságos és stilizált (mesei) háttér előtt. Shinji a főszereplő és egyben a kézenfekvő azonosulási pont, ő apja szülei nélkül nevelkedett, mígnem apja magához nem hívatja. Ő a Földre érkező, angyaloknak nevezett, pusztító erejű lények elleni harc vezetője (a szervezet neve NERV), fiát pedig érzelmi zsarolás és jó emberismeretről tanúságot tevő kiszámított lépésekkel veszi rá a harcra. Akit azonban fojtogat a főhős töketlenkedése (a sorozatban kicsit hosszabbak ezek a részek, a filmmé gyúrás közben szerencsére inkább ezeket vágták, mint az akciót), annak még mindig ott van Shinji két (jóval férfiasabb) haverja vagy éppen a harcias vörös cica, Asuka. Rei, a kék hajú Joker kártya, kissé szociopata beütésű a viselkedése, mintha hiányozna a személyisége – erre legalább kapunk magyarázatot.

Az Evangeliont, még ha csöppet azért méltatlan is a párhuzam, a Twin Peaks-hez tudnám hasonlítani annyiban, hogy a klasszikus szappanoperai fordulatokat (otthagyások, visszatérések, szerelmi tépelődés, gonoszak és jók szerepcseréi stb) olyan titokzatosan, ügyes arányérzékkel és érdekes ruhában szerepelteti, hogy a néző egyáltalán nem érzi magát átverve.

Az aprólékosan felépített és némi (konyha)filozofálgatással kevert drámai töltet mellett a széria másik ütőkártyája a mechák és az angyalok zseniális koncepciója és kidolgozottsága. Az előbbiek (Evangelion a becsületes nevük és nem is teljesen robotok, de psszt!) ember-gép interfész jellemzői, fegyverei és irányítási mechanizmusa és a NERV bázis felépítése mind a sci-fi tudományos oldalához közelebb fekvő remek ötletek. Ügyes az is, hogy az absztrakt, szokatlan formák és az antropomorf arányok és testrészek keverésével mindkét oldalon harcoló órási „lényekre” sikerült valami megfoghatatlanul ijesztőt, borzongatót keverni, és ez az Evák berserk módjánál különösen jól érvényesül.

Az Evangelion mélyelemzésébe két okból sem szeretnék belemenni: egyrészt tartom, hogy úgy el van maszatolva minden (és olyan kevés nyomot kapunk), hogy ha a készítők tudták is, miről beszél, nézőként túl sok követ kell odahordani, hogy bármit fel lehessen építeni belőle. (A net tele van freudiánus olvasatokkal, amire én csak annyit tudok mondani, hogy Freud okos ember volt, de ez esetben az egó-szuperegó-id főszereplő-megfeleltetést még mindig erőltetettnek érzem: a szivar nem mindig fasz. (Félreértés ne essék, ettől még ugyanúgy szeretem ezt a Hideaki Anno által teremtett, dühöngő szörnyekkel teli furcsa, pusztuló világot...)

A másik ok pedig az, hogy még csak az első darabjánál tartunk a Rebuild Of Evangelion című négyrészes filmsorozatnak, és máris előkerültek olyan szereplők és témák, amik csak az eredeti sorozat legvégén, így tehát van rá esély, hogy a Shinji tehetetlenségét és szorongásait hangsúlyozó jelenetek erőteljes megvágásával végre gatyába rázzák és kerek lezárással fejezik be a történetet. Ez és a számítógéppel feltupírozott, mégis az eredeti látványvilágba simuló akciójelenetek, ha nem is indokolják, de feledtetik a sorozat újramelegítésének mégiscsak leginkább üzletileg indokolható döntését.

Golgo 13 - The Professional (1983)

Neve: Duke Togo.
Hivatása: Profi bérgyilkos, mesterlövész
Kora: Ismeretlen
Születési helye: Ismeretlen
Fegyverzete: Átalakított, távcsövel felszerelt M-16
Kódneve: Golgo 13

A Golgo 13 a Lone Wolf And Cub mellett, a japán popkultúra másik nagy klasszikusa. Takao Saito seinen mangája 1969 óta jelenik meg folyamatosan a Big Comic magazin lapjain, a kötetek számát tekintve pedig már valahol úgy a 150-ik környékén jár, ezzel a Golgo 13 az egyike a leghosszabb ideje futó felnőtt mangasorozatoknak. (A különféle válogatásokat és a telefonkönyveket megszégyenítő vastagságú gyűjteményes kiadásokat is beleértve, a G13 napjainkra már több, mint 200 millió eladott példányszámot tudhat magáénak!) A népszerű sorozat pályafutása természetesen nem állt meg az olcsó papíron, hanem betört egyéb médiumokra is. A franchise eddigi termése: két élőszereplős mozifilm (1973-ban Ken Takakura, 1977-ben Sonny Chiba főszereplésével), egy egész-estés és egy 60 perces anime, egy jelenleg is futó 50 részesre tervezett animesorozat, valamint három videojáték.

A Golgo 13 világát egyértelműen a hidegháborús hangulat ihlette, mint ahogyan az is elég nyilvánvaló, hogy Duke Togo alakja amolyan japán válasz akar lenni James Bond-ra, bár a piperkőc brit kollégával szemben Duke nem egy kém, hanem egy hidegvérű, szótlan bérgyilkos. Számára nincs teljesíthetetlen megbízás, ha kell, akár egy ország elnökét is hajlandó és képes likvidálni, mindezt politikai és morális kételyek nélkül. Ha Golgo-t felbérelik ellened, máris halott vagy! Ugyanakkor James Bond-hoz hasonlóan ő is legalább olyan gyakran használja a másik „fegyverét” is. Nincs az a femina, ki ellen tudna állni neki, ám ő nem flörtöl, nem udvarol, mégis nők százai hullanak a lába elé és közé, nem ritkán még maga a célszemély is. Mese nincs: James Bond egy pöcs Duke Togo-hoz képest!

Az első anime 1983-ban készült és nem csak tisztes korának köszönheti, hogy az egyik legnagyobb animeklasszikusként emlegetik a mai napig. Érdekes technikai megoldások, tökéletesen eltalált hangulat, kiváló zene, valamint tömény akció és gátlástalan macsóság, pont úgy ahogy kell.

Leonard Dawson, a hatalmas Dawson olajkonszern elnöke visszavonulni készül, ezért fiára Robert-re hagyja a vállalat vezetését. A ceremónia közepette hirtelen egy golyó süvít át a légtéren, majd pedig rögtön ezután Robert koponyáján. A gyászoló apa bosszút esküszik, és hatalmának valamint pénzének felhasználásával hajtóvadászatot indít fia gyilkosa, azaz Golgo 13 után. Az FBI, a CIA, de még a Pentagon is a hírhedt bérgyilkos nyomába ered, nem is beszélve az emberfeletti képességekkel rendelkező kígyóemberről Snake-ről, valamint a Gold és Silver névre hallgató bizarr zsoldos párosról. Duke azonban ezzel mit sem törődve folytatja a megbízások teljesítését. Szicíliában kell megkeresnie és múlt időbe tennie egy Dr. Z. nevű maffiafőnököt, akiről azonban senki sem tudja, hogy néz ki. Duke a lánya felől próbálja megközelíteni ezt a titokzatos idegent.

Szex és erőszak. Ezzel el is mondtam mindent. A Golgo 13 - The Professional nem akar világot megváltani, nem penget érzelmi húrokat, és nem is akar több lenni, mint ami: rajzolt és animált szórakozás, főleg férfiaknak. Bár túl sok G13 mangát nem olvastam, de az rögtön feltűnt, hogy maga a sztori itt is erősen ponyvajellegű, némi noir-os beütéssel, és itt-ott erős túlzásokkal. Adva van a „badass” főhős, akinek nincsenek gyengéi, folyton hűvös és szenvtelen, és bár akadnak segítői is, még az ő haláluk sem különösebben érintik meg őt. Kétségkívül egydimenziós figura, aki szinte mást sem csinál, csak öl és kefél, de hát pont ezért kedveljük. A másik oldalon ott a fiáért bosszút kiáltó nagy hatalmú olajmágnás, akinek megvan hozzá a hatalma, hogy minden létező fegyveres szervezetet fia gyilkosának nyakára küldjön, és aki még a saját lányait is hajlandó felhasználni a cél érdekében. A bosszúvágy elvette az eszét, és még azzal sem törődik, amire pont saját lánya hívja fel a figyelmét, hogy Golgo csak egy bérgyilkos, de vajon ki volt a megbízó? Duke Togo rutinosan vágja ki magát a nehéz, sőt lehetetlennek tűnő helyzetekből, majd a következő pillanatban már ő van előnyben. Megállíthatatlan, két lábon járó halálos fegyver, aki számára nincs ellenfél.
 

Mivel az anime 83-ban készült, az animáció még kissé régimódi és darabos, ugyanakkor nagyon emlékeztet a mangára. Osamu Dezaki rendező (Black Jack) és alkotói stábja nagy hangsúlyt fektetett a stílusosságra és a megfelelő hangulatra. A ponyva effektus kiemelésére gyakorta használnak osztott, illetve sokszorozott képet, hatásos közeliket és a bullet time-ra emlékeztető lassított felvételeket, vagy éppen a manga világát felidéző kimerevített és sebességvonalakkal kissé eltorzított állóképeket. Az olyan jelenetek pedig, mint amikor egy autós üldözés során Golgo napszemüvegén, illetve autójának szélvédőjén visszatükröződnek a város neonfényei (mindez a kiváló kortárs zenével párosítva), igazi 80’s hangulatot árasztanak magukból. A Golgo 13 - The Professional egyike a legelső olyan anime-knek, amiben 3d-s számítógépes animációt is alkalmaztak. (Ez a dolog az anime-k esetében még több mint 10 évvel később is elég újszerű dolognak számított.) Ez esetben még nem kevert CGI-ról beszélünk, a helikopteres jelenetben ugyanis mind a helikopterek, mind pedig a város 100%-osan számítógép által generált (lásd az utolsó képet). Ez a pár másodperc amúgy mai szemmel nézve talán már egy kissé megmosolyogtató, de a maga korában bizonyára padlóra ejtette a nézők bizonyos hányadának állát. Ami pedig a szexet illeti, a filmben számos erotikus közjátékkal találkozhatunk, de ezek egyike sem lépi át a közönségesség és az öncélúság határát, azonban az erőszakos jelenetekkel együttvéve, mindenképpen indokolt a korhatárbesorolás.

Bár a karakter jelentősége nyilván nagyobb Japánban, mint nyugaton (ahol a mangából még mindig csak nagyon kevés jelent meg), a Golgo 13 világméretű sikerének záloga valószínűleg ugyanaz lehet, ami miatt például az önismétlő James Bond filmek is még mindig eladhatóak tudnak lenni így több, mint 40 év és huszonvalahány epizód után. Ez pedig mindössze két szó: szex és erőszak.

Filmkritika: TEKKONKINKREET (Japán, 2007) ***

A film az Anilogue Fesztivál programjának keretében került levetítésre.

Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket.

A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával.