(Spoilermentes.) Pontosítás következik: a két korábbi évadról szóló cikkemben azt találtam írni, hogy "a Banshee nem elsősorban a néző meglepésében, inkább maradéktalan kielégítésében érdekelt". A harmadik szezon ismeretében annyit tennék csak hozzá: a Banshee, bár továbbra is maradéktalanul kielégíti nézőjét, újra és újra képes döbbenetes meglepetéseket okozni.
A széria (akár egy epizódon belül többször is) részvéttelenül kirugdal a székedből, a nyakadra térdel, leüvölti a fejed és összezúzza a szíved - elképesztő mennyiségű adrenalin, állatias brutalitás és nyers, nézőjét is energiával feltöltő erő pulzál benne. Tulajdonképpen újra és újra azt kapod, amire számítasz: felhőtlen szórakozást az explicit szex és erőszak legőrültebb városában, a Banshee azonban esetenként ennél sokkal többet is nyújt - pedig ez nem feladata, és főleg nem elsődleges célja.
A mindenki által Lucas Hoodként ismert seriff (Antony Star) ugyan továbbra is képtelen megszabadulni múltja sötét árnyaitól, de gyönyörű kolléganője, Siobhan Kelly (Trieste Kelly Dunn) oldalán végre viszonylagos békére lelt. Carrie (Ivana Milicevic) és Gordon Hopewell (Rus Blackwell) házassága menthetetlenül összeomlott, csak bizalmatlanság és harag maradt közöttük. Kai Proctort (Ulrich Thomsen) halálos beteg édesanyja iránti féltése, a megváltás esélyének hamis ígérete, és a gonosz állandó kísértése gyötrik. A végleg bekattant, indián izomkolosszus, Chayton Littlestone (Geno Segers) visszatér a városba, hogy kegyetlen bosszút álljon saját és ősei sérelmeiért - kábé mindenkin, aki csak szembe jön vele.
Alapfelállásunk nagyjából ennyi - engedjétek meg, hogy eltekintsek a rengeteg, egymásba fonódó történetszál és karakter ismertetésétől - innen pedig a tökéletesen felvezetett finálé felé haladva egy olyan súlyos, megrázó tragédiákkal már-már az elviselhetetlenségig telezsúfolt, vérmocskos dráma tornádójának tomboló centrumában találjuk magunkat, hogy a tíz epizód megtekintése után sajgó csontokkal, agyrázkódással, vérízű, de szélesen vigyorgó szájjal, kábán meredünk magunk elé a székünkben. És halkan hálát rebegünk.
A minden eddiginél látványosabb robbanások, a remekül komponált tűz-és közelharcok, a kiválóan eltalált, tökös egysorosok, és a már említett, folyamatosan ránk zúduló energiatömeg mellett megrázkódtatásaink a karakterek tanítani való kidolgozottságának okán válnak teljessé: mind régi ismerőseink, mind pedig az új arcok motivációi és problémái mélyen átélhetők, izgalmasak és eredetiek, ráadásul - elképesztő számuk ellenére - a szkript mindenkinek juttat egy nagyjelenetet. Ultrapörgős, totálisan akcióközpontú széria esetében nem feltétlenül kellene előfordulnia, hogy könnyeket ejtsek egy (addig nem is igazán szimpatikus) mellékszereplőért, de be kell vallanom, itt megtörtént: az írók nem válogatnak az eszközökben, hogy minél elementárisabb élményt nyújtsanak.
A Banshee a maga - persze kissé... khm... extrém - módján olyan egyszerű, de fontos társadalmi üzeneteket is kommunikál, mint a tolerancia, a másik mindenkori elfogadásának fontossága, vagy a női egyenjogúság hirdetése - az utóbbi évek legvagányabb, legdögösebb amazonjait ennek az amúgy minden ízében maszkulin sorozatnak köszönhetjük. Itt senkit nem érdekel, hogy nézel ki, lehetsz női ruhában parádézó ázsiai férfi, az sem jelent gondot, ha testfelületeid nagy része történetesen náci jelképekkel van teletetoválva: csak az számít, amit teszel, vagy amire legalább törekszel. Tetteid jutalmára persze ne is számíts, az élet bármikor kibaszhat veled, egyetlen esélyed a győzelemre az, ha minden knockout után felállsz, és teljes erődből odacsapsz.
Ezen a helyen a családi konfliktusokat is különös eszközökkel kezelik: a lányát betöréses lopás közben tetten érő édesapa türelmesen kioktatja gyermekét, legközelebb mit kéne másképp csinálnia, hogy ne bukjon le, az elhidegült párt pedig egy pofátlan tinibanda közös, mély egyetértésben történő lezúzása vezeti a fergeteges békülő-szexhez. Igen, tudom, az erőszak nem lehet megoldás, satöbbi - az alapüzenet azonban teljesen vállalható, és megszívlelendő: néha nem árt bemocskolni a kezed, ha helyre akarod hozni az elcseszett dolgaidat.
A képi világ szemet gyönyörködtető, a fényképezés és az effektek csúcskategóriásak, a jelenetek hol álomszerűen lebegősek, hol pedig lehengerlően dinamikusak. Komoly feladat kiemelni egyetlen egyet a számtalan csúcspont közül, ha mégis választanom kéne, Chayton és Hood végső ütközetére tenném le a voksomat: érzésem szerint AZT a jelenetet még nagyon sokáig fogjuk helyeslő bólogatás, és elégedett csettintések kíséretében emlegetni.
A Banshee továbbra is megbízható mentsvára a mozis kínálat korhatárosra fazonírozott, feszültség- és egyéniségmentes, lanyha izmozásaitól megcsömörlött akciómániásoknak, csupán egyetlen gondom van vele: a további események fordulatait okosan sejtető, kínzóan eltalált, nézőgyötrő lezárás után fogalmam sincs, a következő évadig hogy fogom kibírni nélküle.