Amennyiben még nem olvastad a Wayward Pinest, és szándékodban áll megtenni ezt (erősen ajánlott), az alábbi cikket csak felelősséged teljes tudatában abszolváld.
Ethan Burke egykori különleges ügynök mára megismerte Wayward Pines rettenetes titkát, de senkivel sem áll módjában megosztani azt: élete maga a szürreális, képmutató pokol. Saját házában, gyönyörű feleségével rejtett kamera előtt kell szeretkeznie, egyetlen őszinte szót sem válthat az asszonnyal, fia pedig lassan végleg elhidegül tőle. A város teljhatalmú, megalomániás, pszichopata ura, David Pilcher folyamatos ellenőrzés alatt tartja a férfit, Burke pedig szüntelenül azon munkálkodik, miként tudná kijátszani a diktátort, és felszabadítani a félrevezetett, irányított, méltatlan áléletet tengető lakókat.
Blake Chrouch továbbra sem kíván a zseniális látnok képében tetszelegni: rendkívül tehetséges, laza, csavaros agyú mesterember ő, kisujjában van a cselekményvezetés minden fortélya, olvasóját könnyedén játssza ki és döbbenti meg, elsősorban pedig remekül elszórakoztatja. Nem próbál különösebb újdonságokkal szolgálni az emberi természet árnyoldalairól, a diktatúrák alattomos módszereiről, jövő-víziója sem túlságosan eredeti, és a thriller-horror műfaját sem reformálja meg.
Egyszerűen "csak" tökéletes hatásfokon műveli szakmáját, világában élvezet elveszni, irigylésre méltó, ösztönös természetességgel építgeti sztoriját a minden várakozásunkat felülmúlóan feszült, lehengerlően pörgős fináléig. Itt jegyezném meg, hogy hálával tartozunk a kiadónak, amiért ilyen szokatlanul gyors tempóban (havonta) jelenteti meg a trilógia darabjait, az A pokol kapujában ugyanis olyan vigyorogtatóan szemét, olvasóját a végletekig felhergelő lezárással bír, aminek befogadása után legszívesebben azonnal felmarkolnád a folytatást.
Az alapszituáció eleve garantálja a folyamatos paranoiát, minden lakó gyanakodva, szó szerinti létbizonytalanságban méregeti a másikat, miközben arcukon kényszeredett vigyorral az időjárásról vagy a nemlétező városbéli eseményekről diskurálnak. Burke magára maradottsága talán még kínzóbb, mint az előzményben volt. Elveszettsége, tudatlansága helyét mostanra átvette a szörnyű igazság birtoklásának elviselhetetlen súlya, tehetetlen helyzete ellen csak magára számíthat, sőt: a városlakókat is kizárólag ő mentheti meg. Crouch okosan felhasználja a szituáció által nyújtott lehetőségek bőséges tárházát: akad itt a diktatúra ellen szervezkedő, lázadó csoportosulás, kétségbeesetten menekülni próbáló, bukásra ítélt városlakó, egy remekül elhelyezett és taktikusan bontogatott szálon keresztül pedig a Wayward Pineson kívüli, apokaliptikus világot is megismerhetjük.
Burke és Pilcher között bármikor kirobbanni kész, elfojtott agresszió vibrál, szüntelenül fürkészni kénytelenek a másik rejtett szándékait, miközben lojalitást, működőképes, mindkettejük számára kölcsönösen előnyös partneri viszonyt imitálnak. Pam, Pilcher korábban nővérként, majd kegyetlen végrehajtóként megismert asszisztense kiváló pszichopata-figura, taszító, félelmetes, de (vagy inkább: épp ezért) figyelmünkre okkal számító elmebeteg. A végjátékban az író ismét felhasználja a "búcsú" iszonyatos rítusát, ám a jelenet a maga oktalan és kérlelhetetlen kegyetlenségével újra felkavaróan horrorisztikus és ellenállhatatlanul hatásos - még úgy is, hogy ilyen, kollektív, ünnepként prezentált mészárlással sem itt találkozunk először.
Sajnos nem hallgathatom el, hogy Makai Péter Kristóf fordítása az élményt kellemetlenül befolyásoló, zavaróan gyenge munka, annak ellenére, hogy az eredeti szöveg gyanúm szerint nem igényelhetett különösebb truvájokat.
Az A pokol kapujában azonban még így is kiváló, éjsötét szórakozás, a műfajokat virtuóz módon mixelő és variáló, sodró lendületű könyv. Lezárása alapján címe cseppet sem túloz: valóban a pokol kapui tárultak fel itt. Türelmetlenül várom, miféle borzalmak lesnek ránk az elkövetkezőkben.
