1980. Két madridi nyomozó, a régi rendszert megvetéssel kezelő, fiatal Pedro és a Franco-érában kétes érdemeket szerző Juan azt a feladatot kapja, hogy utazzon vidékre, és derítse fel egy, a vadregényes spanyol lápvidéken áldozatokat szedő sorozatgyilkos kilétét. Megérkezésük után röviddel rájönnek, hogy a helyi hatóságoktól semmiféle segítséget nem várhatnak, sőt, a saját életük is veszélyben forog.
Alberto Roriguez, akinek előző munkáját, a 2012-es Groupo 7-t a Spanyol Filmakadémia Goya-díjjal tüntette ki, a La isla mínimával (angol címén Marshland) olyan műfaji egyveleget rottyantott össze, amely formailag és tartalmilag nemcsak hogy megállja a helyét, de céltudatos vizuális és narratív koherenciájának köszönhetően az utóbbi évek európai krimijei között párját ritkítja. Érdekes, hogy hangulatával és képeiben mennyire hasonlít Cary Fukunaga True Detective című tévésorozatára – csakhogy a La isla mínima forgatása egy évvel azelőtt kezdődött, hogy a True Detective-ből akár csak egy kockát is leforgattak volna.
Persze az igazat megvallva Rodrigueznek Fukunagánál joval kevésbé metafizikusak az igényei, így lesz az andalúz Guadalquivir-deltában gyereklányokat halálra kínzó gyilkos és a reája vadászó zsarupáros történetéből – trúdetektív-parafrázis helyett -, a rendszerkritikus brit Red Riding-trilógia (szintén tévésorozat) spanyol változata: egy fiatal demokrácia látlelete, amelynek vérkeringését, Franco halála után öt évvel még mindig a diktatúra által hátrahagyott szemét fertezi.
A lápvidéken mintha megállt volna az idő: a nyár forróságának szinte elviselhetetlen súlya úgy nehezedik az agyakra, ahogy az elmúlt évtizedek bűneinek emléke a lelkiismeretekre. Egy ilyen közegben egy sorozatgyilkos miatt csak azért rezzennek össze, mert úgy illik, és azért beszélnek róla, mert amit magával hoz, az újdonság – de amit tesz, az csak a régi szar, újracsomagolva.
A két madridi detektívnek, a két betolakodónak az őslakosok ellenállnak, vastag a hallgatás andalúz fala, elsősorban a fasizmusból visszamaradt hatóság tesz nekik keresztbe - csakhogy a falusiak nem számítanak arra, mennyire profik és mennyire kitartóak ezek a városi fiúk. Az egyiket a hideg idealizmusa hajtja, a másikat a keserű tapasztalata, meg még valami más is, ami ezzel összefügg, és idővel kikezdi társa törékeny humanizmusát.
A La isla mínima történetének kimértsége, és a nyomozómunka bemutatásának hidegfejű precizitása egyes jelenetekben szó szerint szétrobban: vagy úgy, hogy lélegzetelállító, madártávlatból készült képek fröccsentik a szemünkbe a lápvidék borzasztó gyönyörűségét, amelyben az ember igazából csak kivehetetlen piszokpötty, vagy úgy, hogy a jó öreg ultravájolensz repeszti szét a nyugalmat, és hozza felszínre, ami eleve állandóan, ott lent, bugyog: hogy a verőfényes napsütés és a táj nyugalma ellenére gyilkosok élnek itt, jelenleg is aktívak és nyugdíjasok egyaránt. Mint minden egykori diktatúrában. Ez az oka annak, hogy bár megoldják az ügyet, a történet végén a lezáratlanság érzésének tátongó űrje Pedrót elkezdi szép lassan beszippantani.