Egy disztopikus young adult sci-fi trilógia középső darabját jöttem dicsérni. Tudom, borzalmasan hangzik. Magam sem vagyok biztos benne, hogy mivel van jobban tele a tököm, az elnyomó jövőbeli rendszer ellen fellázadó tinédzser kiválasztott témájával (a „kiválasztott” szóra már eleve tikkelni kezd a szemem), vagy azzal, hogy manapság senki sem képes három könyvnél kevesebben gondolkodni (hogy aztán később a háromból is legalább négy filmet csináljanak). De azért maradjatok velem, mert érdemes. Pierce Brown tavaly megjelent Vörös lázadását nem véletlenül emelték a vállukra a kritikusok.
A színekre osztott Társadalom piramisának legalsó kasztja, a Mars mélyén bányászó vörösök egyike, Darrow rájön, hogy egész népe hazugságban él: nem az emberiség jövőjén munkálkodnak nemes önfeláldozással, hanem puszta rabszolgamunkát végeznek, a felsőbb kasztok az ő vérükön és verejtékükön élősködnek. Forradalmi hevületű felesége, Eo kivégzése után a fiú elfogadja az Arész Fiai nevű szabadságharcos szervezet segítségét, és kívülről-belülről Arannyá formálják őt: a legfelsőbb, leghatalmasabb, irtózatos erejű kaszt egyik tagjává válik, hogy belülről bomlassza szét a Társadalmat.
A Vörös lázadás cselekményének nagy részét az Aranyak elit iskolájában való helytállás tette ki: Darrow és társai az Éhezők viadalára (avagy a Battle Royale-ra) és a Végjátékra emlékeztető körülmények közt háborúztak egymással a Társadalom hatalmasainak figyelő tekintete előtt, hogy kiderüljön, kik lesznek generációjuk legjobb Arany harcosai. Brown könyve meglepően kegyetlen és brutális, elsősorban mégsem az akciók miatt emlékezetes: prózája őszinte és erőteljes (rendkívül üdítő ez a többnyire csak a pörgő cselekményre koncentráló, pongyolán írt YA-regények közt), karakterének belső útja, őrlődése (hőssé válik vagy szörnyeteggé?) minden túlzás nélkül megkapó.
Az Arany háborúban is megvannak ugyanezek az erények, (szerencsére) mégis teljesen más élmény - akár az űropera és a military sci-fi sajátos keverékeként is felfogható. A sztori kinyílik, és az egy szál elit iskola helyett immár az egész Naprendszer válik a bosszúra és népe felszabadítására éhező Darrow véres játszóterévé. A létező egyik legnagyobb és leghíresebb harcossá vált (a marsi Aranyak nem szaroznak, jelmondatuk: Hic sunt leones, azaz itt vannak az oroszlánok), és most arra használja újonnan szerzett státuszát és befolyását, hogy pusztító háborúkat szítson a Társadalmon belül, amely hamarosan megroppan az egymás ellen ármánnyal és flottákkal felvonuló nemesi házak összecsapásaitól.
Már a Vörös lázadás idején is sokan emlegették analógiaként a Trónok harcát, de akkor még nem értettem a dolgot – az Arany háborúnál már egyértelmű a párhuzam (még egy afféle inverz Tyrion is van: a Sakál egy hatalmas termetű, ereje helyett az intelligenciára támaszkodó, apja által megvetett karakter). Brown iszonyú tempót diktálva sorakoztatja egymás után az intrikákat, árulásokat, fordulatokat, nagyjából ötvenoldalanként történik valami, ami teljesen új irányt szab az eseményeknek. A lendületet csak Darrow állandó picsogásai törik meg – ez volt a Vörös lázadás egyetlen problémája, és sajnos afféle kötelező YA-elemként megmaradt a folytatásra is: fejezetenként többször sírdogál magában (akár egy akciójelenet kellős közepén is), hogy hiányzik neki halott szerelme, és lamentál, hogy már megint hány ember halt meg a tettei miatt. Persze világos, hogy miért, mindez fontos része a karakterének, de Brown akkor is túlzásba viszi.
Darrow vékony, éles pengén táncolva igyekszik bevégezni küldetését és megőrizni közben emberségét, noha egyre inkább úgy tűnik, hogy a kettőt képtelenség összeegyeztetni. Barátokra lel az Aranyak között, akiknek a bukásán munkálkodik, és akiket gyűlölnie és megvetnie kellene, miközben rájön, hogy az Arész Fiai sorai közt sem csak nemes szabadságharcosok vannak – a világ sokkal bonyolultabb a Jó és a Rossz ideáinál. És amíg a Társadalmat többfrontos, űrben és földön egyaránt vívott háborúk tépázzák, Darrow milliónyi hullával szegélyezett harcának talán legnagyobb tétje éppen az lesz, hogy milyen emberré válik, mire elül a por, és mi lesz szövetségeseivel, barátaival, képes-e hű és igaz lenni hozzájuk, ahogy azt érdemlik, legyenek akár vörösök, akár Aranyak.
Viszont ellentétben a Vörös lázadással, az Arany háború a fentiek ellenére is talán pont a csatái miatt a legemlékezetesebb. Az előzményben a főszereplők középkori körülmények közt vívták iskolai háborújukat, itt viszont a modern technológia minden vívmányát felhasználva rohannak egymásnak a megállíthatatlan, harca képzett és tenyésztett emberszörnyetegek és űrhajólégióik. Évek óta, és ezt leírom még egyszer, nehogy elsikkadjon, tehát évek óta nem olvastam ilyen plasztikus, brutális, intenzív akciókat. Brown már-már Robert E. Howard zsenijét idézve emeli költészetté a harcnak élő, félelmetes Aranyak és Obszidiánok szélesvászonra kívánkozó mészárlásainak energikus ábrázolását. Az egyik jelenetben a masszív harci páncélba öltöztetett főhőst kilövik űrhajójából az ellenséges űrhajó hídjára, ahová minden letarolva, húst és acélt szaggatva csapódik be. Nem akarok addig meghalni, amíg nem látom ezt filmen.
Az egész könyv ilyen kicsit, mint ez az említett jelenet: csak robog előre kőkeményen és kérlelhetetlenül, bátran lengetve a karakterkaszát, és csak az utolsó oldalon állva meg, ott hagyva olvasóját egy pofátlan cliffhangerrel, hadd várjon türelmetlenül a jövőre megjelenő trilógiazárlatra.
Eredeti cím: Golden Son, fordította: Török Krisztina
Agave, 2015, 496 oldal
