Sergio Sollima neve nem valami gyakran szokott elhangzani, ha a spagettiwestern tekintélyes és befolyásos rendezőiről esik szó. Hogyne, a zsáner megszállottai nagyon is számon tartják, de a szélesebb közönség látóteréből az évek, évtizedek során sajnos kikerült, ami valószínűleg leginkább annak tudható be, hogy mindenestül három westernt forgatott gyors egymásutánban még anno az aranykorban, 1966 és '67 között, aztán átnyergelt poliziescókra (nem tette rosszul amúgy). Pedig az a három film bizony a műfaj legjobbjai közé tartozik. Olyannyira, hogy közülük az első, a Számadás (La resi dei conti, gringóknak The Big Gundown) konkrétan - és nem csak időrendileg - a Jó, a Rossz és a Csúf nyakában liheg. Igen.
John Corbett (Lee Van Cleef) fejvadászként nem hivatalos törvényszolgaként hajtja fel Texas rosszarcú söpredékét, természetesen mindig a fairplay jegyében. Rögtön a kultikus kezdőjelenetben nagy lezseren megszánja három tölténnyel az elcsípett bankrablókat, akik azon nyavalyognak, hogy elfogyott a muníciójuk. Aztán persze még hárommal. Megteheti, hiszen ő Van Cleef, és mint mindig, most is látszólagos egykedvűséggel, acélosan összeszűkült tekintettel ránt bárkinél gyorsabban pisztolyt, meglepni egyszerűen nem lehet. És akkor már a nézőt sem, gondolnánk kissé fásultan. Vagy mégis?
Corbett nem egy maradéktalanul tipikus vadnyugati fogdmeg, ugyanis a helyi társadalmi elit - arisztokraták, mágnások, aranyifjak, trófeafeleségek - urambátyámozós köreiben is ugyanolyan hűvös fesztelenséggel mozog, mint a kaktuszok lepte, könyörtelen sivatagban. Sőt, megbecsült tagja e dekadens köröknek; néhány befolyásosabb játékos egyenesen a szenátusba szeretné beprotezsálni, már ha hajlandónak mutatkozna pár jó szót szólni egy leendő, milliókkal kecsegtető vasútvonal ügyében. Ja, valamint lenne itt ez a pedofil erőszaktevő és gyerekgyilkos, ugyan édes Corbettem, eredjél már utána, hát úgyis ez a munkád, ejnye na! Édes Corbett pedig utána ered, és megkezdődik a Texastól Mexikóig zajló hajsza és macska-egér játék közte, és a hírhedt Cuchillo "The Knife" Sanchez (Tomas Milian) között (aki sejthetően nem a boszorkányos csilipaprika-szeletelő képességének köszönheti becenevét).
Ennyiből talán már kiolvasható, hogy bár a Számadás messze nem veti meg a műfaji kliséket (mégis, melyik spagettiwestern teszi?), azért mindent elkövet, hogy merőben atipikus elemekkel dúsítsa és a maga hasznára fordítsa azokat - a java meg csak ezután jön. Mert hiába Van Cleef a protagonista, ha egyszer alig hoz többet, mint amit ezerszer láthattunk már tőle (persze azt a szokásos stílussal és eleganciával teszi, könyörgöm, Lee Van Cleefről beszélünk). A műsorszám fő sztárja azonban a gonosztevő Cuchillo, aki, ahogy apránként szaporodnak a jelenetei, szépen kisajátítja a filmet, és még olyan meglepetéssel is szolgál, ami az italókban igazán ritka: összetett, gondosan megírt, folyamatosan fejlődő és pofátlanul jól eljátszott jellemmel.
Tomas Milian, talán élete szerepében, óriási elánnal és érzékenységgel veti magát bele fejbúbig a figura kínálta lehetőségekbe. Cuchillo ijesztő, manipulatív, kiszámíthatatlan, de mellette karizmatikus és helyenként kifejezetten vicces is. Milian arcán, játékán szinte látni, ahogy a karakter fejben folyamatosan pörög, kavar, számolgat, és bizony többnyire be is jönnek az elképzelései. Mi, nézők sem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármikor megjósolhassuk, mi lesz a következő húzása, és végig öröm látni, hogy egy-egy csávából milyen trükkel vágja ki magát, mindenkit - igen, magát a tévedhetetlen Van Cleefet is - megvezetve. Ehhez jön még a stukker helyett használt, szellemes gimmicknek bizonyuló kése, a szűkszavú pisztolyhősök világában kifejezetten üdítően ható szószátyársága, no meg az, hogy szüntelenül új, az addigi összképet egy nüánsznyival árnyaló apróságokat tudunk meg róla és tráráá: kész a zsáner egyik legeredetibb, legemlékezetesebb gazembere, aki talán csak Tucóhoz fogható (nem lehetett véletlen az eredeti tagline sem, hogyaszongya "Mr. Ugly comes to town!" - mondanom sem kell, a filmben az égvilágon senkit nem hívnak így).
A karakter és Milian alakítása önmagukban elegendőek lennének, hogy elvigyék a hátukon a produkciót, de Sollimának volt még bőven a tarsolyában, akart, szeretett és tudott is jó mozit csinálni, így aztán hülye lett volna itt megállni. Ha csak gyártási szempontból vizsgáljuk, a Számadás pimaszul pofás és részletesen kimunkált film, már-már a spagettiwesternek ékszeres ládikója. A táj, az aprólékos díszletek (sok közülük állítólag mindmáig áll valahol Spanyolországban), a jelmezek másodpercek alatt elröpítenek ebbe a sosem volt vadnyugati világba, az operatőri munkát tanítani kellene (úristen, azok a svenkek és vágatlan jelenetek - hangozzon is itt el az ezekért felelős mester, Carlo Carlini neve, megérdemli), no meg hát az elmaradhatatlan Morricone, akit hiába megy közhelyszámba megemlíteni, ha az itteni teljesítményének egyszerűen bérelt helye van az életművét rangsoroló Top 10-ben.
De még mindig van tovább, ez a film ugyanis egy irgalmatlan ötletparádé: remek mellékszereplők tömkelege (élükön Von Schulenberg báróval, a cvikkeres osztrák mesterlövésszel, valamint Smith & Wesson testvérrel, a fürge, ravaszujjú szerzetessel), feszült, zaklatott, kurva látványos akciójelenetek (a finálé hajtóvadászata. A FINÁLÉ HAJTÓVADÁSZATA!) és az egészet belengő, finom és szarkasztikus humor (SPOILER: kedvencem, mikor a pedofil gyilkos következő áldozatának ígérkező 13 éves kislányról a megmenekülése után tárgyilagos hangnemben kiderül, hogy amúgy a mormon szekta vezetőjének a négyes számú felesége. SPOILER OFF).
A koktélcseresznye a tetején pedig a Sollima egyik vesszőparipájának számító, de csöppet sem tolakodóan elővezetett, a felsőbb rétegeket illető társadalomkritika, ami didaktikusság nélkül egyszerre van jelen a tényleges történetben, a két főszereplő kölcsönkapcsolatában, és a Texast a Benito Juarez utáni Mexikóval lopva szembe- és párhuzamba állító, nagyobb lélegzetvételű háttérben. Ha van hibája (nincs), akkor talán az, hogy sok motívuma esetlegesnek tűnhet, de nagyívű műfaji tablóként még így is páratlanul jól működik. És ja, lehetne, kellene még többet és mást is írni róla, de azzal a potenciális spoilerek ingoványos talajára tévednék, a film felfedezésének örömét pedig senkitől sem szeretném elvenni. Aki még nem látta, az kénytelen lesz bemondásra elhinni, hogy tényleg ennyire jó.
Na, és ez az a film, amiről megveszekedett rajongókon kívül alig hallott valaki, ami vagy bekerül a legjobb spagettis válogatások közé, vagy nem, és ami 2013 legvégéig, a Grindhouse Releasing DVD/Blu Ray-kiadásáig jóformán beszerezhetetlen volt (ha keresnétek, két változat létezik, értelemszerűen mindenképpen a közel negyed órával hosszabb, 106 perces megfejtés az igazi) - de hát a westernen nevelkedett nagyérdemű úgyis tudja, hogy nincs igazság ezen a poros, sivár földön, csak amit magadnak harcolsz ki. Ha kicsit is szereted a műfajt, nem hagyod ki ezt a filmet. Ha nem is pont Leone remekei mellett a helye, de egész biztosan valahol a közvetlen közelükben.