Sci-fi és sci-fi között is lehet óriási különbség, erre Charles Stross Accelerandója az egyik legjobb bizonyíték. A brit úriember olyan magasra teszi a lécet a manapság egyre népszerűbb szingularitás-témában, ahonnan egy jó ideig még semmi sem fogja leverni. Mert mi is az Accelerando? Egy futurológiai remekmű, egy jövősokkot okozó látomás, egy önmagát kinevető figyelmeztetés, és egy egybekapcsolódó novellákból felépülő családregény. Igen, ezek így mind egyben.
Az Accelerando tulajdonképpen nem is igazi regény, hanem az Asimov’s Scince Fiction magazinban időről időre megjelent novellák gyűjteménye, amik az írások világán belül mindig 10 év elteltével veszik fel a fonalat, és mutatják be, hogyan gyorsul egyre erőteljesebben a technológiai fejlődés, és mivé (a hogyan itt nem számít) alakul át az emberek világa. Stross hajmeresztően meredek ötletei azonban mind a valóságban gyökereznek, műve lapjairól a jövőkutatás tudományos elméletei köszönnek vissza: a Dyson-gömb (a Nap köré épített „burok”, amely maximálisan kihasználja az égitest energiáját), a komputronium (minden buta anyag okossá tehető, vagyis számítási kapacitássá alakítható), a tudatfeltöltés, a Matrjoska-agyak, az aerogél, a nanoreplikátorok, az exocortex, és megannyi tudományosan hangzó őrültség, amiről eddig fogalmunk sem volt.
Stross senkit sem kímél, lehengerlő ötletparádéja során csak úgy dobálózik a különféle technológiai szakkifejezésekkel, ezért aztán ember legyen a talpán, aki elsőre ki tud igazodni az általa elképzelt szép új világban. Már az első oldalakon az arcunkba robban a megállíthatatlanul gyorsuló fejlődés megannyi technikai vívmánya és az általuk megváltoztatott emberi társadalom. Ha kicsit is érdekel a szingularitás, úgy fogod élvezni az első három fejezetet, mint egy kisgyerek, akit először visznek el a szülei egy hipermodern vidámparkba. Viszont ha hadilábon állsz a dologgal, értetlenül és fejvakarva teszed majd vissza a polcra a könyvet, hacsak nem érzel perverz vágyat, hogy csak azértis megküzdj ezzel a technomágikus rémséggel.
Nem kell aggódni, az Accelerando nem csupasz technoblabla, van neki a gyorsulást egy központi szálra felfűző története is. A könyv emberi főszereplői a Macx-família leszármazottai. Az első rész három fejezetében az ötletgyáros-gondolatreformer Manfred Macx mindennapjaiba kapunk betekintést, aki meggyőződéséből kifolyólag elutasítja a kapitalista közgazdaságtant, és mindent megmozgat, hogy a közösség-alapú megosztás irányába lendítse a világot. Ötleteit ingyen osztogatja, pénze semmi, de nincs is rá szüksége, mert viszonzásképp bármit megkap a különböző szervezetektől. Rendkívül felgyorsult életet él, számítógép-szemüvege és személyiségéből felépülő ügynökprogramjai (amik digitális műveleteket végeznek el helyette, hogy utána az eredményt szinkronizálják a tudatával) nélkül arra sem emlékszik, hogy kicsoda ő egyáltalán.
A második etapban megismerjük a lányát, Ambert, és a nagy ugráson átesett emberiséget. A humán biomassza kirajzott az űrbe, hogy a bolygókat erőforrásként hasznosítsa: a Naphoz közelieket szétbontja és okos anyaggá alakítja, abból pedig a Nap körül épít irdatlan szuperszámítógépet, Matrjoska-agyat, amelybe az emberek feltölthetik a tudatukat, és így a saját virtuális világukban létezhetnek. A Jupiter és a Szaturnusz energiát biztosítanak az első csillagközi utazáshoz, amely egy kólásdoboz méretű számítógépből és egy fényvitorlából áll. Szó sincs hibernálásról, az utazók egy szimulált környezetben futó, virtuális másukat küldik el.
A harmadik rész már a szingularitás után játszódik, bár ebben maguk a szereplők sem biztosak. Az emberiség biológiai maradvány csupán – tudatmásolatok és testszintetizálás ide vagy oda -, puszta köröm alatti piszok a Naprendszer gigászi, mesterséges tudattá változott szuperentitása számára. Manfred unokája és a „feltámadások” miatt összekuszált rokonsága, félisteni létük dacára kiutat keresnek a mindent okos anyaggá alakító, számukra is felfoghatatlan gondolkodású Elfajzott Utódok fenyegetése elől. Ne feledkezzünk meg a családi robotmacskáról, Minekóról sem, aki folyamatos upgrade-jeinek köszönhetően ártalmatlan játékszerből apránként valami egészen szokatlanná változik, hogy végigkísérje a Macx-dinasztia kalandos útját.
És ez még mind csupán a felszín, Stross ugyanis a különös fejlődésláncolatot számos meghökkentő, de korántsem elképzelhetetlen húzással dobja fel. A történet remekül idomul az „evolúciónk” efféle továbbgondolásához: a szereplők hol előremozdítják a várva várt változást, hol pedig küzdenek annak nem látott eredményei ellen. A fejezeteket elválasztó időszakadékok minden alkalommal az újdonságok felfedezésének varázsát dobják ölünkbe, bár a folytonos in medias res indítás nem mindenkinek nyeri majd el a tetszését. Stross javára legyen mondva, a tudományos szakszövegektől eltekintve mindent megtesz, hogy maradásra bírja olvasóját, és ennek érdekében nem átall a humor eszközéhez nyúlni. Nem csak hozsannát zeng a transzhumanitásról, de egyszersmind görbe tükröt is tart elé.
Az első rész mai korhoz közeli indítása fricska Stross tizennégy évvel ezelőtti jelenének (elképesztő, hogy az első novella 2001-ben íródott, mivel olyan „modern” találmányokkal és IT-fejlesztésekkel van telezsúfolva, hogy simán elhinném, ha azt mondaná valaki, ez tavalyi iromány). Az információ-éhes társadalom a jövő bizonytalansága miatti megváltás-ideológiában hírportállá mutálódó CIA-ről, gazdáját hűségesen követő okosbőröndről, értelemre ébredő idegrendszer-szkennekről, az Európai Unió bukásáról, a legkevésbé rossznak hitt kapitalizmus széthullásáról, a kommunizmus újjáéledéséről mesél.
A technológiai és a társadalmi változások helyenkénti paródiája nélkül a mű ellökne magától, annyira erős és átélhető benne a jövősokk. Stross remek csapdát állít: szinte a mából kezdi a történetet, az internettől és az állandó online jelenléttől túlszennyezett világunkból, hogy abból kanyarodjon rá az összekapcsolódó tudathálózat mindenhatósága felé vezető információ-evolúciós szupersztrádára, amin az ember csupán egy kilométernyi szakaszt képvisel. Komolyan kell nekünk ez a szingularitás, ha a fajunk felemelkedése egyben a bukása is? Egyáltalán: elkerülhetjük-e a kitörölhetetlenül belénk kódolt istenné válni akarás következményeit? Muszáj-e ragaszkodnunk hitvány sávszélességű biológiai formánkhoz, ha végül szuperintelligenciává válhatunk?
A magyar kiadás a reszintetizált Ad Astra jóvoltából látott napvilágot, akik a szingularitás-témában törik az utat, nagyon helyesen. Korábbi kiadványaiktól eltérően a könyv minősége sokat változott, aminek még örültem is. A szürke, vékonyabb lapok újrahasznosított papírból vannak, de legalább nem olyan nehéz tőle a kötet, és normálisan szét lehet hajtani. A nyomtatás sajnos halványabb, a lektorálás is jóval hanyagabb, egy picit zavart a sok elgépelés és rossz szórend, vagy az úgy hagyott nyers fordítás.
Az Accelerando kőkemény sci-fi, a legjavából. Egy kellőképp merész és őrült látomás a jövőről, ami, ha nem is pont így történik majd meg, elgondolkodtat: már most milyen mélyre tud fúrni az emberiség, ha a természetes útról kell letérni. Egy baromi élvezetes utazás, egy lelkesítő technotúra, egy szingularitás-hullámvasút. Az Ad Astra egy műfaji ínyencfogást adott ki, ez nem vitás, várom Stross többi írását is (épp a napokban jelent meg a Mosoda-akták két része egy kötetben). Azonban mielőtt rohannál megvenni, egy figyelmeztetés: az Accelerando nem való mindenkinek, és ez nem vicc. Na, meg a robotmacska, Mineko. Az végképp nem vicc.
Eredeti cím: Accelerando, fordította: Hidy Mátyás
Ad Astra, 2014, 423 oldal
