"Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok" - áll apai nagyapám sírján Ézsaiás klasszikusa, mely egyszerre emlékezteti az embert esendő értelmi hiányosságaira, arra, hogy vannak dolgok, amiket ha addig él is, fel nem érhet ésszel (lásd pl. halál), és próbál megnyugtatni, bölcs belenyugvásra inteni. Jó helyen van az a tudás tőlünk távol. Ő tudja, mit miért, elvégre ő a végső ok, ami célszerűséget kölcsönöz mindennek.
A természettudományok és a filozófia fejlődésével persze egyre szűkült az a metafizikai tartomány, ahova a józan paraszti ész vagy az elborult spekuláció ne furakodott volna be, mindennek az okát tudni akarjuk, azt, hogy mi volt előtte, minden atomot, minden kvarkot kettépattintunk, hogy meglássuk, az miből van, mert minden valamiből van, valamiből lett. A teológiai axiómák ma már nem megkérdőjelezhetetlen kinyilatkozások, nem kőbe vésett dörgedelmek, hanem mindössze: teológiai axiómák. Rozoga alaptételek, elavult szabályok, melyeket pár sör mellett vagy két oldalfrissítés között meg lehet rogyasztani a kauzalitás logikai barkácskészletével - egy újabb vagy egy igazibb igazság nevében.
A röpke de nem teljesen jelentéktelen rendezői munkássággal rendelkező Bill Paxton filmje, az Isten haragja (Frailty, 2001) a vallási fanatizmus és az őrület egy pedigré elegyét ábrázolja. Azt a lelkületet, amely dacol a kor materiális-ok-okozati okoskodásával és szkepticizmusával, amellyel felvértezve legszorosabb kapcsolataink amortizációja sem tántoríthat el. Amely félelmetesebb, mint a vak hit, és erősebb, mint amilyenné bármilyen emberi erkölcs tehet minket.
A két fiát, Fentont és Adamet egyedül nevelő Meiks (Bill Paxton) angyali sugallatra másodállásban démonokat kezd vadászni. Ami ijesztővé teszi az éjjeli túlórákat, az egyfelől az, hogy ezek a démonok emberi formát öltenek, vagyis az apa a környék gyanútlanul parkoló, bevásárló, haza sétáló, ajtót nyitó polgáraira csap le. Nyugdíjasra, nővérkére, férje. Ezen felül a küldetéstudat átörökítése sem hat nyugtatólag a nézőre. Meiks a beavatás finom átmeneteire túl nagy hangsúlyt nem fektetve tudatosítja fiaiban: nekik is ez lesz a feladatuk. A "démonok" megtalálása, elfogása, majd - szó szerinti - elpusztítása a legfőbb atyai örökségük, ők lesznek a később "Isten keze" néven elhíresült csonkolásos gyilkosságsorozat elkövetői.
Már, ha képesek apjukra nem őrültként tekinteni. Ha elfogadják, hogy a küldetése valódi, ha meg tudják tanulni, hogy nem érteni kell, hanem hinni benne, hinni valamiben, ami ellentmond minden addigi szabálynak és törvénynek. Ha elég erősek ahhoz, hogy az összes addig általuk elsajátított és érzékelt morálra és logikára fittyet hányjanak. Többek között erre az erőre, illetve ennek hiányában erre a gyengeségre utal a film eredeti címe, a frailty, azaz morális gyengeség. A történet előrehaladtával pedig egyre élénkebb fénytörést szenved az erkölcs általános fogalma.
Adam és Fenton eleinte csak lelki, majd testi megpróbáltatásai a felnőtt Fenton (Matthew McConaughey) visszaemlékezéseiben elevenednek meg. A játékidő túlnyomó részét kitevő flashbackek keretéül a megtört Fenton vallomása szolgál, aki elhunyt apját és öngyilkos fivérét mintegy feladva áll az Isten keze ügyben komolyabb eredmények nélkül nyomozó FBI ügynök (Powers Boothe) elé.
A látszólag csak a Közönséges bűnözők és a Sebezhetetlen narratív és tematikai elemeit ügyesen ötvöző Isten haragjának pont az a legnagyobb erénye, ahogy egy pszichológiailag hiteles thriller és egy természetfeletti horror között egyensúlyoz. Ahogy Fentonnak, a nézőnek sem ad bizonyosságot a film, a fiúnak az apjába vetett hitét, a nézőnek pedig a diszkrét-realista díszletek közé talán beszivárgó misztikum iránti fogékonyságát teszi próbára. A visszaemlékezések előrehaladtával egyre égetőbbé válik az oksági kérdés, hogy egy konzervatív és egyszerű férfi megözvegyülve kitalálhat-e magának egy ilyen feladatot, s ha igen, miért? Miért nem elég neki, ha tisztességes neveltetésben részesíti fiait? Miért akarja őket hasonló kíméletlenséggel tesztelni, ahogy Isten tette Ábrahámmal? Mi az őrület célja, s még inkább, mi az oka? Elvégre olyanja mindennek van.
Már csak az a kérdés, hogy tényleg mindennek van-e oka? Igazság-e az okság? Vagy csak egy szabály?