Fontos közleménnyel kell kezdenem: a Candlestick forgatókönyvét cimborám és geekzes szerzőtársam, Forgács W. András írta, így pártatlansággal még véletlenül sem vagyok vádolható. De ami azt illeti, nem is bánom! Őszintén szólva akkor is elfogult lennék a filmmel kapcsolatban, ha egy ismerősömnek és egy magyar filmesnek sem lenne hozzá semmi köze, ugyanis a játékos kamaradráma-krimik különösképpen közel állnak a szívemhez.
A történet pofonegyszerűen indul egy londoni lakásban, egy bizonyos "április 11-én, csütörtökön". Jack nyomozós játékkal töltendő estét szervez ismerőseinek. Hamarosan megérkezik Frank, Jack gyermekkori cimborája (akit azonban valójában nem is kedvel különösebben), Vera, Frank felesége (akivel Frank titokban viszonyt folytat, mellyel már az első képsorokon úgy tűnik, inkább csak a büszkeségét legyezgeti, mint hogy lelkileg vagy testileg vágyik rá), valamint Burns őrnagy is, akit Jack és Frank gyermekkora óta ismer (és akit kinevetnek a háta mögött). A kisebb-nagyobb összezördülések, egyre erősebb viccek és úri angol etikettbe csomagolt oldalvágások azonban már akkor egyre baljóslatúbb hangulatot kölcsönöznek az összejövetelnek, amikor még elő sem kerül a Cluedo, hogy elkezdődjön a gyanúsítgatás: "Mustard ezredes... a gyertyatartóval... a könyvtárban!"...
Közben pedig - ki hazudik kinek és miért? Kinek mi a célja egy-egy mondattal? Milyen viszony fűzi össze a karaktereket? Ki miről tud, amiről a többiek nem? Társasági és érzelmi szinten hétköznapi életünkben is ismerősek lehetnek ezek a szociális játékok, de egyre szaporodó számú jel utal arra, hogy a tét most nagyobb, mint egy barátság vagy akár egy házasság.
A Candlestick nyíltan idéz olyan elődöket, mint a Mesterdetektív (Sleuth) vagy a - kevésbé jól sikerült - Halálcsapda (Deathtrap), leróva ezzel tiszteletét, de nem tudná letagadni a Sherlock Holmes-i ihletettséget sem. A cselekmény élvezettel időz intellektuális párbajok, messzire menő, de logikus következtetések vagy éppen az események jelentőségteljes apróságokon megforduló értelmezésének bemutatásán, eközben pedig felesleges önreflektív momentumok nélkül, de egyértelműen hívja játékra a nézőt.
A szűkös anyagi lehetőségek szempontjából szerencsés házasítás egy olyan műfaj választása, mely nemcsak megtűri, de meg is követeli a hosszas dialógusokat, az arcok rezdüléseinek lekövetését és az aprólékos jellemrajzot, mert az előbbi sehol sem válik zavaróvá, az utóbbira pedig jut idő és figyelem. A film azonban talán pont ott hiábzik, hogy még jobban lehetett volna bízni a (mellesleg jól eltalált) késleltetett információközlés erejében, a színészekben - és a nézőkben. Többször túlzásokba esik a vágás, máskor indokolatlan nézőpont-váltásokat és szokatlan beállításokat (pl. fentről vett párbeszédet) láthatunk egyszerű dialógus közben. Ezen kívül a szereplők szájából is elhangzanak néhol túlgondoltnak, modorosnak ható mondatok, mintha a karakterek kifejezetten igyekeznék lekötni a nézők figyelmét... (Igaz, a brit angolt szokni kell az amerikai után, és egyébként nagyon is szeretem az igényes, megfontolt, elegáns fogalmazásmódokat, de itt - például egy fiatalemberek közötti informális szituációban - nem mindig éreztem indokoltnak.)
A film ügyesen operál az események idejének elhelyezhetőségével. Az elején kapunk hónap, nap és óra-perc megjelölést, évszámot azonban nem, a várost távolról és régiesnek ható színvilágú szűrővel pásztázzuk körbe, ezen kívül pedig a cselekmény mindvégig egy minimalista "vintage" stílusban berendezett lakásban marad - kivéve egy éjszakai utcaképet, ahol egy mai kocsi mellett hangsúlyosan egy régi londoni taxi parkol. A lakásban az egyik telefon tárcsás, a másik még régebbi kinézetű, fellógatós... A film ezzel is mintha csak régebbi idők filmkészítési szokásaira kacsintana vissza - miközben a posztmodernnek is értelmezhető gesztus nem válik tolakodóvá.
Zárni pedig mivel is zárhatnám a kritikát: sok sikert (és hazai bemutatót!) kívánunk a filmnek, valamint - természetesen - várjuk a következőt!