A világon a Necroambulist elnevezésű vírus pusztít: a fertőzöttek menthetetlenek, hosszú hetekig tartó, gyötrelmes leépülést követően tudattalanul vegetáló, agresszív véglényekké mutálódnak. Wade Vogel (Arnold Schwarzenegger) szeretett lánya, Maggie (Abigail Breslin) is erre a szörnyű sorsra jut: a törvények értelmében utolsó napjait családja körében töltheti, de állapota romlásának egy adott fázisában kötelező karanténba (értsd: a biztos, és fájdalmas halálba) küldeni. Maggie nevelőanyja, Caroline (Joely Richardson) tart a lánytól, kezdetben próbál úrrá lenni félelmein, nyugtalansága azonban szükségszerűen rettegésbe fordul, majd totális elutasításba torkollik. A vég elkerülhetetlen, apa és lánya pusztán annyit tehetnek, hogy szeretik egymást, amíg világuk engedi.
John Scott 3 forgatókönyve lassan, a könyörtelen szituáció minden lehetséges aspektusát gondosan vizsgálva, a bombasztikus megoldásoktól azonban dicséretesen tartózkodva építkezik. A kór tüneteinek taglalása kellőképp naturalisztikus, de cseppet sem hatásvadász, a borzalmas szimptómák ecsetelése Maggie iránti részvétünk kiteljesedését, véletlenül sem a felesleges gyomorforgatást szolgálják. A fertőzés lassú burjánzása az áldozat számára sokkal keservesebb, mint az azonnali halál (vagy a gondolattalan élőholt-állapot): Maggie beteg, de együttérzésre senkitől sem számíthat. Egy anya undorral parancsolja el közeléből kisgyerekeit, még baráti társaságának egyes tagjai sem képesek fölfogni és tolerálni helyzetét, sőt, ő maga is retteg a lénytől, amivé válni készül.
A megalázó, de kötelező jellegű orvosi vizsgálat, a rendőrség állandó felügyelete, a haláltáborként funkcionáló karantén szakadatlan fenyegetése a nézőt is engesztelhetetlenül nyomasztják, a szépiás képek sivár, kiút nélküli hangulatot árasztanak, az atmoszféra totális kilátástalanságot sugall. A társadalom reakciói, a globális válság kezelésének módozatai nem kerülnek különösebben előtérbe, szerencsére nem kell ezredszerre is elhagyatott nagyvárosokat, megrohamozott plázákat, vagy egymást letaposó menekülőket látnunk. Minimális információkhoz jutunk a farmon kívüli történésekről, mégis sejthető, hogy a károk helyrehozhatatlanok.
Schwarzenegger színészi munkája hibátlan, könnyedén képes elérni, hogy egy pillanatra se az emblematikus akcióikont, kizárólag Wade karakterét lássam, mérhetetlen, de (szinte) mindvégig féken tartott fájdalmai, elkeseredettsége és gyásza ott lüktetnek mozdulataiban, apró rezdüléseiben, fojtott, mégis kifejező gesztusaiban. Wade-nek és lányának nem csak a környékbeliek félelmeivel, viszolygásukkal kell megküzdeniük, de jelenlegi családjuk körében is kívülállók, szerető szövetségesek, akik csak és kizárólag egymásra számíthatnak. Schwarzenegger és Breslin között makulátlan a harmónia, kapcsolatuk mélysége torokszorongató, tragédiájuk egyszerre tépi és melengeti a szívet.
A film nem próbálja erőszakosan sulykolni, mennyire döbbenetes, hogy a legendát tőle abszolút szokatlan szerepkörben láthatjuk: Schwarzenegger nem kapott bazi nagy műorrot, nem sminkelték száz évesre, nem hizlalták fel vagy fogyasztották csontsoványra, "csak" egy színész ő, aki alázatosan végzi a munkáját, ráadásul példásan teljesít. Mindez nyilván az első rendezését abszolváló Henry Hobson érdeme is, akinek kalapemelés jár vállalásáért és jó ízléséért még úgy is, hogy filmje messze nem tökéletes anyag, ritmusa problematikus, néhol indokolatlanul lassú, a feszült jelenetek és a ritka akciók pedig összecsapottnak, kényszerűségből odavetettnek tűnnek.
A Maggie csendes visszafogottsága, mértéktartó intelligenciája okán szerethető igazán, ám ez a visszafogottság sajnos a hatására is vonatkozik: nem ég az agyba, nem döngöl a földbe, pusztán elmeséli történetét, majd tovább áll anélkül, hogy mélyebb nyomokat hagyna. Kétségtelen viszont, hogy nagy szükség volt rá. Schwarzenegger végre nem dicsőséges múltja okán számít figyelmünkre, nem kell ostoba idézőjelek között bohóckodnia, jelen idejű alakítást prezentál, nem egy kópia kópiáját parodizálja.
És milyen jó nézni.