Szegény Lovecraft! Ha még életében megkapta volna azt az elismerést, amit manapság a művei, illetve az azok alapján kitalált számtalan játék, könyv, film és minden egyéb kivált az emberekből, talán nem írt volna ilyen emlékezetes rémtörténeteket. Ki tudja, érdekes figura volt, a játékokat jócskán lenézte. Mindezek ellenére Lovecraft hivatkozási alap lett, tetszik, nem tetszik, olyan életművet hagyott maga után, ami nem csak “tanítványokat”, de a század minden évtizedéből követőket állított Mítosza mögé (ami életében nem is volt egységes). Jean Ray, ha nem is kimondottan a Cthulhu-família kibővítésében, de a lovecrafti horror - ahogy ma nevezzük - hangulatának továbbörökítésében (is) jeleskedett.
A Kárhozott istenek egy merész húzás a Metropolis Mediatól. Jean Ray ismertségéről elég annyit mondani, hogy az eredetileg Malpertuis című regényét 1943-ban írta meg, és angolul csak 1998-ban jelent meg, sőt flamand létére hollandul is csak 1970-ben került sor a könyv kiadására. Igaz, 1971-ben Orson Welles főszereplésével készült belőle egy film, tehát teljesen ismeretlenként mégsem kezelhetjük az egyébként számos álnévvel rendelkező írót, aki egyébként Raymundus Joannes de Kremer néven került be az anyakönyvbe.
A Kárhozott istenek minden téren hozza azt, amit Cthulhu szülőatyjának neve hallatán vizionálunk, nem hiába hívják az úriembert a flamand Lovecraftnek. Már-már kisregény méretű írása az emberi elme komfortzónáján kívül létező, felfoghatatlan entitások világunkkal való érintkezése körül forog, azonban ne puszta klónként tekintsünk a Malpertuis-re: koncepciójának alapja, ha mégoly hasonló gyökerekből táplálkozik is, a földből kisarjadva elágazik a mester munkásságától, és még a végén is képes meglepni olvasóját.
Az alapszituáció voltaképpen ismerős lehet más művekből: adott egy kőgazdag, ám szerfelett titokzatos öregúr, aki halálos ágyán összetrombitálja rokonságát és egyéb ismerőseit, majd közli velük, hogy elképesztő vagyonát az örökli, aki beköltözve irdatlan méretű gótikus kastélyába a legtovább húzza. A Gent egyik eldugott terén éktelenkedő ingatlan neve pedig: Malpertuis. Oké, tudom, kísértet járta házból unalomig van a padlás, de ne feledjük, egyrészt 1943-ban keletkezett a mű, másrészt nem véletlenül jelent meg magyar nyelven, nem egy tucathorrorral állunk szemben.
Hát mégis mivel? Jean Ray érti a módját és meg is adja. A Kárhozott istenek álca mögé bújik, és egy névtelen főnarrátor által összeszedett, különböző szerzők emlékiratain keresztül mutatja be a házban történteket és az azokat követő eseményeket. Bizony, ez lovecrafti párhuzam a javából, főként, hogy szamaritánus szerkesztőnk nem átall időnként saját megjegyzéseket fűzni az éppen beidézett delikvens mondandójába, a feszültséget növelendő (amolyan korabeli “found footage” módjára). Emiatt a regény szerkezete erősen tagolt, de szerencsére nem a végletekig, mert túlnyomó részét az első nagyobb lélegzetvételű, a kastélybeli eseményeket felelevenítő etap teszi ki.
A könyv első fele a házban tébláboló, magukat nem találó, sőt, elveszítő lakók hónapjait mutatja be az unokaöccs szemszögéből, aki a naiv, jóhiszemű tökfej archetípusát képviseli. Értetlensége, bukdácsolása sajnos többször is idegesítő, ám nélküle nem élné át az olvasó azt a fejvakarásra késztető, ködös misztikumot. A legjobb, amit tehetünk, hogy már az elején elfogadjuk olyannak, amilyen - ha másért nem, hát dramaturgiai szempontok miatt. Vele együtt járjuk be a Malpertuis sűrű sötétségbe burkolózó és a maguktól kialvó gyertyáktól félelmetes folyosóit, az ő szemén át ismerjük meg a család többi, gyanús tagját, akik közül még a legkisebb szereppel rendelkező is egyedibb, mint napjaink horrorjainak némely szereplője.
A regény második feléről írni már erősen spoileres lenne, de semmiképpen ne gondoljuk, hogy unalomban lesz részünk. A nézőpont-váltás nagyon jót tesz az egyébként sokszor túlzottan a homályba taszító történetvezetésnek, és olyan dolgokra mutat rá, egyszersmind távolít el az előző résztől, amelyek új megvilágításba helyezik az eddig megismerteket. Próbál magyarázatot találni, értelmet keresni a folyamatosan fokozódó őrületben, és amint a kirakós darabkái valamelyest a helyükre kerülnek (nem mind, teljes magyarázatot talán csak az író tudna adni), az olvasó is elismerően csettint majd, hogy milyen eszes keretet alkotott sztorijának a szerző.
A Kárhozott isteneket (a magyar cím remekül fején találja a szöget) három szóval lehet a legfrappánsabban jellemezni: hangulat, hangulat és hangulat. Az elbeszélés magas fokú átélhetősége garantálja, hogy aki kicsit is fogékony a misztikus rémtörténetekre, azt tökéletesen magával ragadja arra a kis időre, míg képzeletben beteszi a lábát Malpertuis-be. Hiába adagolja a regény a horrorjeleneteket kevésbé ritmikus módon, néhol túl keveset, máskor túl sokat tárva fel, ha az általa ébresztett atmoszféra és borzongás kárpótol érte. A kastélyos jelenetek egyszerűen a telitalálat kategóriájába tartoznak.
Lovecraft rajongóinak kihagyhatatlan darab, a Galaktika kiadójának pedig óriási köszönet, amiért nem csak megjelentette magyar nyelven a művet, hanem tette mindezt egy nagyszerű fordítással megspékelve. Malpertuis méltán kerül be a Mérhetetlen Vének kompendiumába.
Eredeti cím: Malpertuis, fordította: Miklós Lívia
Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2015, 240 oldal
