Vannak filmek, amik valóságos gyöngyszemek: egészen addig nem is tudsz róluk, míg egy véletlen ajánlás során beléjük nem futsz, utána pedig áldod az eget, hogy beléjük szerethettél. Szerencsére vannak elszánt gyöngyvadászok, akik felszínre hozzák a kagylóhéjban bujkáló kincseket – így akadtam rá én is a Sword of the Strangerre, úgyhogy ha gyöngyvadász nem is, hírhozó azért még lehetek.
A Sword of the Stranger a szamurájos filmek és az animék kvintesszenciája. Érzékletesen sorakoztatja fel azokat az elemeket, amik a szamuráj szó hallatán felötlenek bennünk: japán feudalizmus, a társadalom rétegeinek átalakulása és az ebből fakadó feszültség, a kisemberek és a hatalom konfliktusa, a mondák által mitikus becsülettel felvértezett szamurájok és a valóság ütköztetése, a központi irányítás miatti széttagoltság és a hadurak számos, egymás elleni magánháborúi. A szamurájok mint külön társadalmi rétegként funkcionáló harcosok történelmi beágyazottságuk révén adott korszakhoz kötöttek, a Sword of the Stranger pedig az egyik legizgalmasabb időszakba, a Sengoku-érába, a hadakozó fejedelemségek korába kalauzol minket.
A központi autoritás gyengesége miatt a Sengoku periódus igencsak közkedvelt az írók és a rendezők körében: az akkori birtokos nemesség tagjai a minél nagyobb hatalom megkaparintása érdekében ádáz területszerző háborúkat vívtak. Keresve se találnánk jobb táptalajt eme zűrzavaros időknél, ha történetesen az előzőekben felmondott szamurájos kiskáté minden idevágó passzusát érzékeltetni akarnánk, természetesen rengeteg látványos harci jelenettel és temérdek, a szélrózsa minden irányába freccsenő vérrel megspékelve. A minőségi animéiről híres Bones stúdió dédelgetett álma volt tető alá hozni egy áltimét szamurájos sztorit, amiből semmit nem spórolnak ki, így készült el 2007-re a Sword of the Stranger. Rendezője az a Masahiro Ando, aki számtalan jelentős anime világra hozásánál bábáskodott (Cowboy Bebop, Fullmetal Alchemist, Ghost in the Shell, Jin-Roh).
A film története pofonegyszerű: ahogy az lenni szokott, vannak az elnyomók, és vannak az elnyomottak, utóbbiakat jelen esetben egy árva kisfiú, Kotarou és hűséges ebe, Tobimaru képviselik. Kotarouról sok mindent el lehet mondani – kitartó, megvan a magához való esze, és még romlatlan gyermeki ártatlansággal áll a világhoz -, de hogy szerencsés csillagzat alatt született, azt nem. Történetünk elején éppen az otthonaként szolgáló kolostorból kénytelen menekülni, annak lángok martalékává válása okán, és nem elég, hogy a helyi hadúr fogdmegjei szaglásznak utána, de az újdonsült menedékeként szolgáló elhagyatott szentélybe is bevackolta magát egy különös, jöttment alak.
Az idegen éppoly elveszett, kóbor léleknek tűnik, mint maga Kotarou, egészen addig, míg bámulatos harci tudásról tanúbizonyságot téve ki nem menti a srácot üldözői markából. A ronin kardja lekötözve pihen hüvelyében sötét múltja és a „többet nem vonom ki kardomat” nevű szamuráj-toposz érzékeltetéseként. Kotarou egyetlen értéktárgyát bedobva alkut ajánl a névtelen idegennek (mert a férfi Nanashiként, vagyis névtelenként mutatkozik be): legyen a testőre, és kísérje el egy másik kolostorba, ahol biztonságban lehet. A szedett-vedett trió nekivág a vadonnak, ám útjuk viszontagságokkal lesz teli, hogy mi se unatkozzunk a fennmaradó másfél órában.
Ám ásítozástól egyáltalán nem kell tartanunk, mert bár az első háromnegyed óra afféle lassú sodrású építkezés, amely során kibontakozhatnak a karakterek, kialakulhatnak a viszonyok, illetve bonyolódhat a sztori, ám olyan remekül kiszámított tempóban adagolják nekünk a történéseket, hogy esély sincs az unalomra. A Sword of the Stranger úgy van kibékülve magával, ahogy azt a jó öreg Buddha tanítaná: nem kapkod el semmit, nem siet sehová, de nem is tötymörög, kimérten halad az elkerülhetetlen, grandiózusságban újra és újra saját magára licitáló végjáték felé. Hogy elérjen odáig, és az előző mondatnak minden egyes szavára rászolgáljon, a történelmi alaphangulatot misztikus elemekkel vegyítő, multikulturális konfliktus magjait hinti el. Bekerül a képbe egy visszafogottan paranoid, és jócskán bizalmatlanabb alapokon nyugvó Kína-Japán együttműködés, amiben valamilyen homályos módon nem kevés szerep jut Kotarounak, persze a beleegyezése és a testi épségének garantálása nélkül.
Egy jó ideig a két szál csak elvétve fut össze, és akkor sem azért, hogy a néző szájába rágják a miérteket (amiken amúgy sincs sok magyarázni való), hanem inkább a feszültséghalmozás és egy-egy kiadós csihi-puhi kedvéért. Amíg a bátor kis csapat az emberileg egyszerű és tiszta oldalát mutatja az érmének, addig a daimyo és generálisa, illetve a kínai delegáció shounen-műveket megszégyenítő galerije a gyanakvásra, gyűlölködésre, opportonizmusra hajló sötét felét tárja felénk. Trónok harcán megedződve kétségkívül ezek a szórakoztatóbb jelenetek, még úgy is, hogy a kotarous részeket sem éppen a gyerekeknek szóló műsorsávba szánták.
Szükség is van ezekre a betekintésekre, egyrészt a hangulat továbbfokozása, másrészt a morális mondanivaló legitimálása végett. Közhelynek hangzik, és az is, de az udvar intrikái az ezerszer elátkozott, embertelen, felső társadalmi rétegek anti-himnuszaként funkcionálnak, akármennyire érdekesek és eredetiek a hatalomra éhes archetípusok panoptikumából előlépő antagonisták. A Sword of the Stranger javára legyen mondva, nem a szőke herceg dönti megérdemelt pusztulásába a romlott elitet – megteszi azt helyette önmaga, az előbb-utóbb bekövetkező hatalmi vákuum és annak elszánt betöltése iránti igyekezet miatt. A kisemberek szerepe az, hogy a hagyományos értékrendet képviseljék, és hogy megkapaszkodjanak a káosz és az őrület indította lavina ellenében. Illetve, hogy időnként felszaladjanak rajta.
Mert hát mégis egy szamurájos animéről beszélünk, amiben a végzetüket kereső kardmesterek mágnesként vonzzák egymást, hogy valóban a legjobbtól kapják a halálos szúrást, így nyerve el helyüket a japán Valhallában. Úgyhogy amiről eddig szó volt, az voltaképpen mind zárójelbe tehető a brutálisan gyönyörű harci jelenetek mellett. Áll-leejtően látványos koreográfiára felfűzött összecsapásoknak lehetünk szemtanúi: a Bones nagyon magas minőséget célzott meg, és túllőtt saját magán is; mondom ezt annak tudatában, hogy a Sword of the Stranger megjelenése óta eltelt majdnem 8 év, és még ebből a távlatból is olyan kukafelrúgóan adrenalinpumpáló akciók robbannak az arcunkba, amit a műfaj szerelmesei minden bizonnyal jó pár alkalommal visszanéznek majd.
Az animáció folyékony, a szögek ötletesek, a dinamizmus átélhető, a harcok ritmusa, lefolyása, a küzdő felek találékonysága mind emlékezetes marad, így joggal emlegetik az aminét a legjobb akciók között a mai napig. A harcosok csonkolások és vérszökőkutak váltakozó ritmusára ropják halálos táncukat, a csaták kellően véresek és brutálisak: realisztikusságuk csupán addig a pillanatig számít, amíg a látványosság felül nem bírálja azt – ez pedig, főként az utolsó negyedóra során, mind gyakrabban fordul majd elő. Persze hámekámehától nem kell tartani, a túlzó kilengések soha nem lépnek át egy bizonyos határt, az arányérzék ezen a ponton is csodásan működik. A film zenei világa hozza ugyanezt a magas minőséget, ahol kell, harci dobok szólalnak meg, máskor pedig szívhez szóló melódiák cirógatják hallójáratainkat. A harcok átélhetősége nagyban köszönhető ezeknek a dallamoknak, a kulcspillanatokban a gólörömhöz hasonló fellelkesülést is képesek elérni.
Az összkép szinte hibátlan – nyilván a kákán is lehet csomót keresni, és a Sword of the Stranger sem tökéletes, de mezei szamurájfilm létére még így is túlteljesíti a vállalását. Példás módon simul egybe benne az összes eddig bemutatott aspektus, és ennek egy jó film esetén így is kell lennie.