Ha a főcím nem lett volna kellően egyértelmű, essünk túl rajta most: ez egy rossz film. Nem a csalódottság íratja ezt velem, bár jócskán van bennem, hiszen a nemzetközi kritika túlnyomórészt pozitívan nyilatkozik róla, így aztán elvárásaim is voltak. Önmagában rossz, vagy ha magamra erőltetek némi jóindulatot, félkész. Voltaképpen ennyivel le is tudhatnám az egész ismertetőt, hiszen a hiányosságok egész pontosan ott és úgy jelennek meg, ahol és ahogy azt egy ilyen műfajú filmnél várnánk, mondhatni klasszikus amatőrhibák, olyanokból meg mindenki látott már milliót. Még csak lendületből anyázni sincs kedvem, mert annak valami legalább karakteres szarság lenne az alapkövetelménye, de itt még ennyire se futotta. Akkor mégis minek írok róla? Főként értetlenkedésből, mely egyaránt szól a film meglepően kedvező fogadtatásának, és a rejtélynek, hogy valami hogy lehet ennyire lapos és ügyefogyott.
A helyszín az amerikai horrorszerzők egyik legkedveltebb vidéke, New England. Itt tervez új életet kezdeni a Sacchetti-házaspár kamaszkorú fiuk elvesztése után, és ugyan hol máshol tennék, mint egy zárkózott kisváros határában álló, öreg házban? Ami elsőre teljesen normálisnak tűnik: a giccses, barokkos túlzásoktól, pókhálós kandeláberektől, sejtelmes csipkefüggönyöktől és gyanús festményektől szerencsésen megkíméltetünk - ekkor még lehet reménykedni -, ám Anne-nek, a feleségnek már az első házban töltött este után meggyőződése, hogy fiuk lelke ott van velük, mert hát hogyne. Aztán negyed óra sem telik el a játékidőből, és betoppannak a már első blikkre simlis szomszédok, akik rögtön a bemutatkozó italozgatás közben sietnek kedélyesen elanekdotázni (tudjátok, ahogy azt már csak szokás, mikor bemutatkozik az ember az új lakóknak), hogy a háznak setét múltja van, merthogy egykor... izé, mondjam tovább, vagy innentől mindenki tudja?
Tudja bizony. Az önmagában persze még nem baj, hogy az alapfelállásba nem szorult eredetiség, kísértetházas sztoriknál ez már-már irreális, és tulajdonképpen fölösleges elvárás. A műfajt attól még lehet jól csinálni, sőt bizonyos mértékig az unalomig ismert elemek alapkövetelménynek is számítanak, egy elegánsan levezényelt, nem kizárólag olcsó riogatásra utazó, egyszerre klasszikus és ha csak szerényen is, de újító megfejtésnek pedig mindig lehet örülni. Azaz lehetne, ha olykor születnének ilyenek, ám sajnos a lécet utoljára Amenábar Más világának sikerült átugrania (igaz, egyből feljebb is tennie), és az se tegnap volt. A We Are Still Here sem kivétel, sőt, rosszabb: egyenesen intő ellenpélda.
Pedig kisülhetett volna ebből több is, és messze nem a "ha a nagymamámnak áramszedője lenne" értelemben. Szándék és tenni akarás ugyanis láthatóan volt, a francba, még ötlet is. Hiába vázoltam fel az imént ugyanis egy arcpirítóan banális kliséhalmazt, maga a történet kereken össze van rakva, és még egy másik (szintén elég jellegzetes) sztoritípusból is kölcsönvesz, ami épp elegendő lenne, hogy az átlagosnál egy fokkal érdekesebb összbenyomást eredményezzen.
Ugyanígy az alapszituáció - azaz a gyermekük idő előtti halálát feldolgozni, elfogadni, egyben önnön kapcsolatukkal zöld ágra vergődni próbáló próbáló házaspár szüzséje - hiába agyoncsócsált (az 1973-as Ne nézz visszától Von Trier Antikrisztusáig) motívum, ha egyszer egy korról korra változó megítélésű, személyes kapcsolatokra és tágabb társadalmi viszonyokra egyaránt rávilágító, összetett kérdéskör többé-kevésbé szilárd alapja. Tökéletesen alkalmas rá, hogy önjáróan generálja az újabb felvetéseket, horror esetében pedig, hogy beemelje a pszichológiai aspektust. Ám ez az egyik pont, ahol a We Are Still Here hányaveti alkotói alaposan elszámították magukat.
Ugyanis semmit nem kezdenek mindezzel. A gyász, a házastársi krízis említés szintjén előkerül, aztán rögtön el is felejtődik, és ugyanígy jár a többi, meg-meglebbentett téma: a szkepticizmus és a természetfelettibe vetett hit közötti feszültség, a kisvárosi közeg zárkózottsága, vagy éppen a házastársak hippi haverjain keresztül berángatott életviteli különbségek boncolgatása. Önmagában persze egyik sem lett volna különösképpen újszerű vagy izgalmas, de legalább egyáltalán lett volna valami - arra meg már gondolni sem akarok, hogy ezeket akár egybe is lehetett volna gyúrni, hogy egymásra reflektálva kiadjanak valami nagyobb összképet. Ja, hogy az már melóval járt volna?
De oké, biztos én akarok sokat, fogadjuk el, hogy ilyesfajta tartalmi távlatok egyáltalán nem kellenek egy jó horrorhoz (na de akkor meg mi a búbánatért vezetik fel őket ennyire hangsúlyosan?), haladjunk, nincs itt semmi látnivaló! Marad a nagyobbik probléma, éspedig, hogy a film rossz. Már úgy értem, filmként rossz. Átgondolatlan, kimunkálatlan, béna.
Az egész ott csúszik el, hogy a résztvevők a rendezőtől kezdve az utolsó statisztáig totálisan tehetségtelenek kezdők, de - egyébként nem teljesen elítélhetően - határtalan önbizalommal hisznek magukban, és egy másodpercre sem lépnének hátrébb, hogy kicsit szemügyre vegyék a kezeik között éppen formálódó produkciót. A rendezés, a vágás aránytalan, ritmustalan, fókuszálatlan (azok a rohadt, 10 percenként bevágott, tökéletesen funkciótlan statikus tájképek a hólepte vidékről!), a párbeszédeket és az expozíciókat mintha az átlagnál valamivel fejlettebb kisiskolások írták volna, hogy aztán a legszebb Tommy Wiseau-i hagyományokat lelkesen ápoló szereplőgárda elképesztő módon még képes legyen továbbgyilkolni őket, mindezek pedig egyszerűen nézhetetlenné teszik a filmet. Tényleg annyira rossz minden, hogy nagyon hamar paródiára kezdtem gyanakodni (egyes kritikusok egyébként látni vélték a szándékos humort - hát, én nem tudom...), aztán arra jutottam, hogy annak is elég gyér lenne.
És persze horrorként sem működik. Soroljam? Magától felboruló fénykép - csekk. Baljósan előadott háttértörténet a ház egykori lakóiról - pipa. A szereplők háta mögött némán megjelenő, sötét alakok, hirtelen becsapódó ajtók - letudva. A teljes valójukban viszonylag hamar megmutatkozó, és így az addigi, minimális parafaktorukat azonnal elvesztő rémek - simán! Ásítások, hitetlenkedő pillantások a néző részéről - minden mennyiségben. Gondolom nem volt meglepő az enumeráció - viccen kívül mondom, a leghatásosabbak a stáblista alá bevágott, régi újságcikkek a végén. Ja, és Ted Geoghegan rendező állítása szerint mindezt Lucio Fulci A temetőre épült háza ihlette, amire csak azt tudom mondani, hogy talán leülhetne még párszor megnézni.
Összességében a We Are Still Here életem első csirkepaprikására emlékeztet, ami a tetején úgy bírt nyers maradni, hogy az aljára odasült darabokat egy délutánomba tellett kisikálni. A java félkész, megoldatlan, amit viszont túltoltak benne, azt nagyon, így hát teljesen élvezhetetlen - a különbség az, hogy én aztán nem is kínáltam meg senkit a végeredménnyel. Lehet, hogy túl keménynek tűnik egy ekkora lehúzás, és sietek hozzátenni, hogy nem akarom én bántani az alkotókat - mégiscsak elsőfilmes rendező munkájáról van szó, és a jó szándék tisztán kivehetően jelen is van, meg még az is lehet, hogy valahol, mélyen belül lappang egy egész szerethető film -, de ezek alapján egyszerűen korai volt még próbálkozni. És ezért is tartom furcsának, sőt, talán veszélyesnek is a magasztaló kritikákat, mert szegény még a végén elhiszi, hogy ennyi elég.