Kerítés mögé akarják szorítani az országot. Hiszen egy karámmal nem másokat zárnak ki, hanem minket be. Remélem, csak terelőblöff. "Wer angst hat, hat german angst." - "Aki fél, német módra fél", meg persze, ezek szerint, magyar módra: a jó öreg félelemnek semmiféle nacionalista elhajlása nincsen, náluk is meg nálunk is ugyanaz a kispolgári paranoia burjánzik el rákszerűen, majd az áttételei belekapaszkodnak az egyén embertársaiba. Sokan kimondott szenvedéllyel terjesztik, gyűlölet- meg erőszaktrágyával gondozzák: tudják, hogy akit a félelem rág, azon uralkodni lehet.
Buttgereit, Kosakowski és Marschall az átlagembert a legkellemetlenebb helyeken, az agyán meg az ágyékán szabdaló problémakörnek megy neki ebben az ún. pénztárca-filmben (az elnevezés abból ered, hogy a pénztárcához hasonlóan a film is különböző fakkokból, három különböző történetből áll össze.) A családon belüli erőszak, a faj- és idegengyűlölet, illetve az egyén felelőssége a kapcsolatokban: a három epizód háromféle modern-izzó urbánus havi/örökbaj boncolása, háromféle stílusban, különböző eredménnyel. Megjegyzem, a német horrorfilm annyival jár előbbre a magyarnál, hogy legalább elkészül, így van esélye keresni a saját identitását. Az identitáskeresés pedig szinte mindig abban nyilvánul meg, hogy
próbál társadalomkritikus lenni.
Buttgereit számít a rendezőtrió nagy öregjének, hiszen 1988-ban az underground kultfilmek legándergrándabbját (Nekromantik) hozta tető alá. A Nekromantik a Nosferatu mellett máig a legismertebb német horrorfilm, nem csoda, hogy Buttgereit vállát mindenféle elvárás súlya nyomja. A kilencvenes évek eleje óta próbálja lerázni, színházba, rádiójátékokba menekül előle.
A Final Girl, Buttgereit German Angst-betétje az író-rendező bevett helyszínein, Berlin hámlóvakolatú bérházpoklában, az alsóközéposztály tűzfalakra néző garzonjaiban játszódik. Nem továbbvitele vagy újratárgyalása, inkább variációja Buttgereit örök témájának, annak, ahogy a modern ember szerelem- vagy szeretetkeresése abúzus hatására hogyan szülhet extrém erőszakot. Rövidfilmjének főszereplője egy tinilány, aki az apját lakásuk hálószobájában tartja fogva, ám szeretetet csak a csonka család aranyhörcsöge iránt képes kimutatni. Ennek megvan az oka; Buttgereit utalások tömkelegét zúdítja ránk, éppen csak hogy ki nem mondja: kíméletlen bosszúnak vagyunk tanúi. A kislány, akire rájárt az apja, most szép sorban megszabadítja az öregét a testrészeitől.
Buttgereit a lényegre koncentrál, nem néz félre, nem remeg a keze: a sztorit ugyanazzal a pöcsszabdaló direktséggel meséli el, ahogy ’88-ban a Nekromantikot. De valóban megtörtént az, amire a film utal, és amiről a lány sosem beszél? Ha van újdonság, amit a Final Girl a Buttgereiti-életműbe belevisz, az az ambivalencia, amire a befejezés csak még jobban ráerősít.
Kosakowski dolgozata, a Make a Wish a torture porn unalomig ismert, bár persze már eleve unalmas megoldásait igyekszik kifordítani, több-kevesebb sikerrel. Kosakowski lengyel származású német, aki a saját fóbiáit aggatja hőseire, egy süketnéma, ugyancsak lengyel származású német párra. Egy elhagyatott gyárépületben turbékolnak éppen, amikor rajtuk üt egy csapat skinhead. Innentől már sejthető, mi lesz a fogyatékos pár sorsa, testüket, lelküket szétszedik, a primitív őrület szétroncsolja őket - egyetlen reményük az az amulett, amely a fiú nagyanyját is megmentette a náciktól a II. világháború idején, és állítólag lehetővé teszi, hogy tulajdonosa bárkivel testet cseréljen...
Buttgereit extremista kisrealizmusa után meglepő az a könnyedség, amivel a természetfeletti beballag Kosakowski rövidfilmjébe. Sőt, egyenesen ígéretes! Sajnos a Make a Wish lezárásánál a rendező megbicsaklik, és mintha nem akarná konzekvensen végigvinni a természetfeletti fonalat - talán attól félt, hogy mondanivalóját aláássa az efféle bűvészkedés. Befejezése ezért erőtlen, de nem nihilista - utóbbihoz kevés benne a szufla.
Andreas Marschall Alraunéja Henrik Galeen 1928-as, azonos című némafilmjének totális újragondolása, a mandragóragyökérből születő szörnyűséges szexistennők és a köréjük szerveződött szekta története. Az ő csápjaik közé keveredik a történet főhőse, Eden (Milton Welsh - a csávónak valami egészen elképesztő hangja van, mintha a Sátán mórikálna részegen), aki könnyű pinát keres a berlini éjszakában, valami többet, valami mást annál, amit középkorú-kispolgári létezése eddig megengedett. A hardcoretechno diszkóban ráakad egy ruszki kiskurvára, akibe azonnal beleszeret, piócaként slattyog a nyomában, a lány pedig egy olyan titkos társaságba vezeti be, amelynek tagjai a szex Eden számára eddig elképzelhetetlen változatait élvezik ki, az utolsó cseppig...
Formai szempontból Marschall filmje a legprofibb a három közül: Berlin az Alraunéban fekete-vörös Giallo City, amelynek sikátorai, lépcsőházai alatt ott dübörög a Schlafes Bruder Rammsteint megszégyenítő fémordítása, jómódú polgárainak lakásaiban pedig a hátsó traktus mindig fátyollal van lezárva, hiszen az örömhozó szexszörnyeket jobb a világ elől elrejteni. Vagina dentata deluxe.
Marschall az Alraunéban a férfifelelősségről beszél, arról, hogy csak hangyányit kellene megerőltetnünk magunkat ahhoz, hogy kapcsolataink rendben legyenek, és ne kúrjuk szét (szó szerint) az életünket, de néha még ez a csepp erőfeszítés is nehezünkre esik, sőt, képtelenek vagyunk magunkat rákényszeríteni. Egy idő után meg már minden mindegy, és ami jön, bevállaljuk.
Nehéz egy pénztárcafilmet summázni, hiszen darabkái teljesen különbözőek. Nem állítom, hogy a German Angst valamiféle mérföldkő lenne, mindenesetre az utóbbi évek hasonló dolgozatainál (pl. VHS, ABCs of Death) sokkal emlékezetesebb, a német műfaji filmnek pedig életmentő beöntés. Hiányzik belőle a tematikus koherencia, a három rendező direkt nem próbált meg egységes egészet alkotni: hiszen a félelem formátlan, és ezerféle alakban létezik, németekben, magyarokban, emberekben.