Az már egy régóta köztudott dolog, hogy olyan, hogy “brit filmipar” nem létezik. Odakerült a polcra a yorkshire-i és walesi bányák, a British Leyland és a világbirodalom mellé a szépen hímzett terítőre. Ez sajnos akkor is tagadhatatlan tény, ha most a Kedves Olvasó felsorolja nekem Mike Leigh, Michael Winterbottom vagy Peter Greenaway nevét; Hollywood Drakulát megszégyenítő módon szívta ki az utolsó csepp vért is az egykor tényleg jelentős számban és minőségben termelő filmgyárakból. Hol vannak ma már az Ealing stúdió remekei? Tudom, még mindig nem hisznek nekem. Hiszen nem telik el úgy év, hogy ne jelölne-kapna egy rakat díjat brit színész. Vagy hogy napjaink legbefolyásosabb rendezői közül is a legtöbben angolok, Christopher Nolantól az olimpiát rendező Danny Boyle-on át Guy Ritchie-ig.
De ha jól megnézzük őket, és az esetenként világjáró, ún. tentpole brit filmeket, akkor azok bizony egytől-egyik mind Hollywood által pénzelt-létrehozott alkotások. Hozzánk csak gyártatni jár a lélek, mert végre London is felismerte, hogy ha segíti a filmeseket akadályoztatás helyett, abból közvetlen bevétele származik. Ha - teszem fel - az ember felkeresi a berlini filmvásáron a brit pavilont, akkor abból elég világosan látszik a fő csapásirány: a bejárat felett hatalmas felirat adja tudtunkra, hogy itt büszkék a brit filmre. És brit film alatt ők az új Csillagok háborúját, a Thor 2-t, a Gravitációt értik, hiszen ezek a filmek - adózási szempontból - britnek minősülnek. Ja igen, a Gravitáció, mexikói rendezővel, főszerepben két amerikai. Na, ez a brit filmgyártás ma. Minden más alig jut ki a szigetről - de gyakran még azon belül is ismeretlen marad.
Hogy mikor és hol kezdődött el a haldoklás, az egy külön könyvet is megérne. Viszont elég világosan látható, hogy hol és mikor lett eltemetve a brit film; történik mindez 1980-ban, és a sírkőre az van írva, hogy Tengeri farkasok. Az élet ugye rendkívül igazságtalan, de Jeff Goldblumtól tudjuk, hogy mindig utat tör. Igazságtalan esetünkben, mert általában egy iparág halálát egy rossz film hozza el, nem pedig egy jó, mint ez. A Tengeri farkasok igaz történeten alapszik: 1943-ban egy csapatnyi nyugdíjas, a Kalkuttai Könnyűlovasság tagjai megtámadtak és elsüllyesztettek három német hajót Goa kikötőjében. Hogy miért volt ez fontos? Azért, mert a hajók - megszegve minden nemzetközi előírást - rádión irányították az Indiai óceánon portyázó német tengeralattjárókat, érzékeny veszteségeket okozva ezzel a szövetségeseknek. Miután a britek nem vonulhattak be egy semleges országba - ekkor még Goa Portugáliához tartozott - kitalálták a Patak Hadműveletet: egy csapat, magát részeg turistának álcázó alak szépen elfoglalja és elsüllyeszti a hajókat.
Ami igazán brit filmmé teszi az az, hogy - dacára az akkorra már eléggé tőkeszegény brit filmgyártásnak - a költségvetését valóban főleg a határon belülről szedték össze. A Tengeri farkasok egészen pontosan hozza a háborús-akció-kalandfilm zsáner majd’ minden kellékét, bár egyes kritikusok akkor sem felejtették el megjegyezni, mennyire elkésett darabról van szó, Kémek a sasfészekben után tizenkét évvel. Ezeknek a kritikusoknak persze nincs szívük, hiszen ha lenne, akkor értékelnék ezt a - bizonyos szempontból - proto-Expendables darabot, ahol a hatvan feletti brit karakterszínészek színe java (a Burmában elesett fiát megbosszulni vágyó Trevor Howardtól az örökké olajos Kenneth Griffith-en át a még mindig aktív William Morgan Sheppardig) remekel a David Niven-Gregory Peck-Roger Moore triász mellett. És Patrick Macnee az eredeti és igazi tévés Avengersből.
Ha már Moore; éppen két Bond között, az Polipka forgatási helyszínein “előjátssza” a titkosügynököt, a jelenetei jó részeiben ugyanis vagy szmokingban feszeng egy kaszinóban, vagy könnyű trópusi ingben fenyít árulókat, vagy éppen gonosztevőkkel lövöldözik egy villában. A jeleneteit egy az egyben ki lehetne ollózni, és eladni mint egy elfelejtett 007-es kalandot. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az ő mellékszála - mert hát a sztárnak saját, különbejáratú móka jár -, ahogy Barbara Kellerman egyébként remekbe szabott titkosügynökével ölelkezik/küzd, talán a leggyengébb és legérdektelenebb. Sokat elmond, hogy Wolf Kahler (tudják, Dietrich ezredes a Frigyládából) a nácik legjobb délkelet-ázsiai ügynökének halála után kapja a feladatot.
A legérdekesebb pedig az, amit az ideológiailag képzettebb kritikusok mindig benéznek; az általuk áporodott, múltbarévedős, hősihalálos, rosszembermegbüntetős, anakronisztikus, a királyért és az országért!” mentalitású nyugdíjasfantáziának titulált film ugyanis ennél sokkal-sokkal emberibb. Itt kérem a küldetés végén senki sem kap győzelmi menetet, kitüntetést, vagy akár csak két sort a The Times hátsó oldalán. A hajóraszállás ugyanis 1978-ig titoknak számított, és a kormány annyira betartotta a szavát, hogy egy szerencsétlen “ott voltam Indiában ’39 és ’45 között” medált sem viselhettek a veteránok. Akiknek ez nem fájt, mert nem azért csinálták, csak segíteni akartak, ha már a sorozóbizottság öregnek és betegnek találta őket a frontszolgálathoz. Lehet őket emiatt bárminek nevezni, csak gyávának nem.
A Tengeri farkasok tisztában van azzal, hogy micsoda: két óra második világháborús móka öregemberekkel, akiknek még a gyengébb önreflektív poénjai is értékesebbek A feláldozhatók mindhárom részénél. Emberek, akik ugyan végigmorogják az utat jó nyugdíjashoz méltóan, de ha arra kerül a sor, akár kúszva is megteszik az utolsó métereket. Nincsen benne semmi túlheroizált, túlidealizált; talán csak annyiban, hogy ha szerencsénk van, akkor esetleg mi is ilyenre öregszünk meg. Morgunk, fáj a hátunk, krikettet nézünk, de legbelül akkor is húszévesek maradunk. A Tengeri farkasok talán nem a legkiválóbb síremlék, ami valaha készült, de biztosan a legszórakoztatóbb.