Van egy lényegi különbség a ’70-es évek amerikai és japán exploitationjei közt. Míg az amcsiknál az olcsó hatáskeltés megmaradt az erre létrejött, specifikus mozik perifériáján, keleten az ún. pink filmek befurakodtak a mainstreambe, és már a ’60-as évek második felétől kezdve roppant népszerűek voltak – idővel pedig még a nagy stúdiók is belevetették magukat a felnőtteknek szóló tartalmakba, erőszak és cicik ömlöttek mindenhonnan.
Talán ennek köszönhető az a figyelemreméltó esztétikai plusz, amit a japánok a hasonló témákat kizsigerelő, de általában élvezeti értéküktől függetlenül is silány kivitelezésű amerikai produktumokhoz képest belevittek ezekbe a filmekbe. Nagyon jó példája ennek a plusznak 1973 két „szamurájnős” bosszúfilmje, a Lady Snowblood és a Sex & Fury (Furyô anego den: Inoshika Ochô) – Tarantino egyébként mindkettőből bőven merített a Kill Billhez.
Persze a kettő közül a Lady Snowblood a híresebb és a jobb, de a Sex & Fury szolgáltatja a – jelentősen – nagyobb guilty pleasure-t. Csak olvasd el a címet még egyszer. Na, ugye. A korszak japán szexistennője, Reiko Ike alakítja Ocho Inoshikát, aki a XX. század eleji Tokióban hajkurássza azokat az évek során magas rangú tisztviselőkké vált bűnözőket, akik gyerekkorában meggyilkolták detektív apját. Bosszúhadjárata keresztezi egy brit kémlány, a korszak svéd szexistennője, Christina Lindberg alakította Christina útját, aki azért állt a kormány szolgálatába, hogy újra találkozhasson a korrupt hatalmasságok megdöntésén fáradozó, anarchista japán szerelmével.
Lindberg látványa és menetrend szerinti pucérkodása mindig örömteli, bár jelenlétének pikantériáját némileg csorbítja, hogy mellékszála teljes egészében kiselejtezhető. A Sex & Fury időnként túl sokat akar markolni egy tipikus revans-exploitationhöz képest, amitől a néző úgyis csak a villanó cicik és a fröcsögő vér ritmikus váltogatását várja. Lindberg szerelmi melodrámája egyike a cselekményt feleslegesen terhelő, jellemzően hanyagul kivitelezett szálaknak (néha olyan, mintha utólag forgatták volna hozzá a filmhez), az meg külön vicces, ahogy szegénykém angol próbál lenni, és minden mondatával karóba húzza a nyelvet. Igaz, jól néz ki közben, és még az sem baj, hogy, lévén lepkefingnyi színészi talentum sem szorult belé, az arca hihetetlenül kifejezéstelen – ő úgysem azzal játssza a szerepét.
Nade. A lényeg, hogy a Sex & Fury két kézzel szórja mindazt, amit a címe alapján elvárunk tőle. Alig 10 percet kell várni például arra, hogy Reiko Ike a hóban, egy szál punciban, és bocs!, slow motionben kaszabolja le a rátámadó ellenségeket, akik hogyhogy nem, pont fürdés közben lepik meg. És itt találkozik a full exploitation a csúcsesztétikummal: a jelenet ugyanis döbbenetesen szép. Norifumi Suzuki fantasztikus képi kontrasztokat alkot, lélegzetelállító svenkeket produkál (egy darabig csak a hóban taposó lábakat látjuk, árnyékokkal és az egy méterrel feljebb történő mészárlásból hulló végtagokkal és halottakkal), és közben csak szól és szól Ichiro Araki delíriumos funkzenéje.
Még egyszer: itt cirka 10 perc telt el a filmből. A továbbiakban lesznek még hasonló kardos csörték (Reiko Ike végig gondosan ügyel rá, hogy a harcjelenetek alatt legalább az egyik melle kilógjon a ruhája alól – már amikor van rajta egyáltalán), és egyéb exploitation csemegék: mint amikor Ocho úgy öli meg az egyik ellenségét, hogy mindenfelé bekeni magát parfümnek álcázott méreggel, és felkínálja neki a testét. Erőszakos szex, gyilkos szex, leszbikus szex, katolikus nővérek rúgóskéssel, ó, és el ne felejtsem azt a finom S&M jelenetet, amiben a bőrszerkóba öltözött Christina Lindberg ostorral kínozza a véletlenül csak félig meztelen (figyelmetlen lehetett a jelmezes), láncokba tekert Reiko Ikét egy keresztre feszített Jézust ábrázoló festmény előtt.
És mindezt az over-the-top szexet, erőszakot és blaszfémiát Suziki gyönyörű stilizációi emelik egy exploiatonhöz képest szokatlanul magas szintre. A zárójelenet, amellyel a vérrel borított, alig élő (kell mondanom, hogy félmeztelen?) Ike elsétál a hóesésben, amely átmegy a sztori vizuális és tematikai ikonjait jelentő kártyák záporába, urambocsá’, de egyenesen költői.