Penny Dora and the Wishing Box #5
Történet: Michael Stock
Rajz: Sina Grace
Image Comics
Ilyesmiről sem gyakran írunk a Geekzen – de hát a mai amerikai képregény egyik rákfenéje, hogy meglehetősen ritkák a gyerekeknek szóló, minőségi (és nem szuperhősös) kiadványok – illetve amik vannak (Mouse Guard, Stuuf of Legend), azok is elsősorban a nagyobb gyerekeknek, és közülük is inkább a fiúknak szólnak. A Penny Dora and the Wishing Boxnak nincsenek ilyen korlátai: főszereplői tízéves lányok, de a képregény nemtől és kortól függetlenül élvezhető; felhőtlenül szórakoztató, vicces és ötletes fantasy.
A kis Penny Dora egy nap egy rejtélyes dobozt talál a házuk ajtaja előtt. Nem tudja, ki hagyta ott neki, és miért, de idővel rájön, hogy a doboz teljesíti minden kívánságát. Penny nem elsősorban örül a különös tárgynak, mint inkább fél tőle – legjobb barátjának, Elizabeth-nek azonban nincsenek ilyen problémái. Némi tesztelés után (szárnyas macska) kölcsönkéri Pennytől a dobozt, és másnap már ő a kertváros hercegnője, a háza egy palota, az anyja a szolgálója, háziállatok gyanánt pedig sárkányokat, törpéket és egyéb szörnyeket tart. Természetesen Pennyre hárul a feladat, hogy valahogy mindent helyrehozzon.
A Penny Dora and the Wishing Box ötödik része még csak az első sztori lezárása, és az eddigiek alapján abszolút megéri követni a sorozatot. Mindenféle erőlködés nélkül hozza azt a kedves bájt, finom humort és történetmesélési intelligenciát, amely nem csak a gyerekeket ragadja magával, hanem az igényes mesékre fogékony felnőtteket is. Stock szépen játszadozik a klasszikus tündérmesék elemeivel, sztori- és karaktertípusaival, mert hát persze, hogy egy tízéves lány, amikor a semmiből kíván magának valamit, azt gyerekkönyvek és esti mesék alapján teszi.
A nagyjából az Aladdin és a Jumanji jellegzetességeit egybegyúró képregény mögöttes tartalma természetesen a túl nagy, korrumpáló hatalom (van a sztorinak egy enyhe, de azért érezhetően félelmetes vonása is), amelyet Stock az ártatlan gyermeki lélek határokat nem ismerő lelkesedésével és akaratával állít szembe. Szóval, az azért elég vicces, amikor egy átlag amerikai kertvárosban a híradós a helyi hercegnő tűzokádó sárkányának ámokfutásáról tudósít. (Rusznyák Csaba)
Runaways #1
Történet: Noelle Stevenson
Rajz: Sanford Greene
Marvel Comics
A kétezres évek elejének egyik legfrissebb és teljesen új karaktereket a Marvel vérkeringésébe pumpáló sorozata a Runaways volt, nem meglepő módon, hiszen maga Brian K. Vaughan bábáskodott felette. Tinédzser főhősei véletlenül derítették ki, hogy szüleik szupergonoszok, és úgy döntöttek a maguk kezébe veszik az életük irányítását. A sikert sikerre halmozó képregény szereplői azután több másik Marvel szériába is bevették magukat (Avengers Arena, Avengers Undercover), azután pedig a Secret Wars eseményeit követően szanaszét szóródtak a Battleworld különböző tartományaiban. Itt hadd jegyezzem meg, hogy a Marvel új, karakterállományukat (mint annak idején a House of M) alaposan megnyirbáló és átfogalmazó szuperprojektjét meglehetős gyanakvással fogadtam, amíg rá nem jöttem, miylen nagyszerű lehetőség az új szerzők és illusztrátorok számára, hogy rövid, velős, ötletes sztorikat fűzzenek fel a már ismert címek gerincére. Ha így nézzük, a Battleworld egésze egy hatalmas, szerteágazó What if? antológia, ami nekem borzasztóan nagy örömet okoz.
Az újragondolt szökevénycsapat írója így az indie képregényszcénában a Nimona című websorozatának és a BOOM! Studios kiadásában felkapott, nagyszerű Lumberjanesnek (ami egy szörnyvadász cserkészlány csapat) köszönhetően Noelle Stevenson, a női képregényszerzők egyre népesebb táborának egyik képviselője lett. Rajzolónak az Uncanny Avengersen edződött Greene-t kapta, akinek dinamikus és energikus stílusa igazán jó választásnak bizonyult a témához, vagyis a The Breakfast Club és az Éhezők viadala egyfajta kereszteződéséhez.
A Victor von Doom nevét viselő, a tehetséges fiatalokból jövőbeli vezetőket és hadvezéreket faragó intézmény a Battleworld minden tájáról gyűjti össze az ígéretes képességűeket, de a képzés elég drákói szigorú, és korántsem veszélytelen. Egy folyosói szóváltásból eszkalálódott tömegverekedés miatt büntetésüket töltő, szedett-vedett hőseink majdnem lemaradnak a végső vizsgáról, ami miatt az iskolába jelentkeztek, de végül képességeiket bevetve időben kiszabadulnak. Ennek eredményeképp azonban kénytelenek minden egymás közti nézeteltérés ellenére egy csapatként szembenézni a megmérettetéssel, és úgy tűnik, valamiért az iskola igazgatója is a vesztüket kívánja.
Az eredeti Runaways felállásból csak a lelőhetetlen optimizmusú és szupererős Molly maradt meg, de az újabb csapattagok elég ígéretesek: Skaar, Amadeus Cho, Jubilee, Pixie, Cloak és Dagger, valamint a számomra kevésbé ismert Frostbite (aki tippem szerint egy gender-bender Iceman) és Delphyne Gorgon az Amazonok szigetéről. Stevenson hozza a formáját a Lumberjanesből: humoros dialógusok, karakterek közti gördülékeny dinamika, érdekes főgonosz, plusz Bucky Barnes, mint zord iskolai felügyelő - mindez elég szórakoztató egyveleget alkot ahhoz, hogy a következő füzetre is kíváncsiak legyünk. (Nagy Krisztián)
The Spire #1
Történet: Simon Spurrier
Rajz: Jeff Stokely
BOOM! Studios
Újabb tökéletesen egymásra talált alkotópáros: Spurrier és Stokely a Six-Gun Gorilla sikere után úgy döntöttek, hogy a következő nagy dobásukat is közösen ejtik meg, sőt, ezúttal a rajzoló is jelentős részt vállal az univerzum megalkotásában. Spurrier már nem kevés komolyabb címet is fel tud mutatni (2000 AD, Judge Dredd Magazine, X-Men Legacy, Ghost Rider, Punisher War Journal), most pedig egy sivatag közepén az égbe nyúló, posztapokaliptikus hangulatú, fantasys Bábel-torony történetét írja meg. Saját maga zsigerből gyűlöli a zsánerekkel való felcímkézést, de amikor valaki inspirációként a Szárnyas fejvadászt, a Sötét kristályt, a Gormenghastot és China Miéville-t nevezi meg, arra azért már felkapja az ember a fejét. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Stokely Miyazaki és Moebius nyomdokait követi az olyan weird future fantasy témájú kötetekből merítve, mint az Arzach és a Nausicaa, akkor már komoly reményekkel nézünk a közös képregényük elébe.
Nem is nagyon csalódunk: Shå a Spire városi őrségének parancsnoka, aki nem csak leszbikus (ez mondjuk pont itt, ahol az emberek együtt élnek számtalan fantasztikus fajjal, pont senkinek nem szúrja a szemét), de a lenézett, mindig gyanúsan kezelt, ám a város fenntartásában nélkülözhetetlen hibrid törzsek egyikének, a Medusinak a tagja. Valaki valamilyen célból megteremtette őket, de ennek pontos részletei, mint ahogy magának a városnak az eredete, a múlt ködébe vész. A kiismerhetetlen, megszámolhatatlan toronyból és negyedből álló Spire a disztopikus történeteknek megfelelően reprezentálja lakóinak társadalmi struktúráját: a kiválasztott gazdagok a karcsú tornyok legfelsőbb szintjein élnek, míg a szegények és nyomorultak a legalsóbb szinteken tengetik az életüket. Ha ez valakit Mega City One-ra emlékeztet, az nem véletlen: Spurrier számos Judge Dredd történetet írt már.
Shå mindössze különleges mutációja és a várost irányító Báró pártfogásának köszönhetően van kiváltságos helyzetben, de ez hamarost megváltozik, amikor utóbbi végelgyengülésben meghal, és az örökösnő veszi át a helyét. Első és vélhetőleg utolsó megbízása felkutatni az új uralkodó volt dadusának titokzatos gyilkosát, miközben kerubhírnökök repülnek a szélrózsa minden irányába, hogy minden, a város oltalma alatt álló közösség hűséget esküdhessen az új régensnőnek. A képregény tele van számos remek ötlettel, és nem csak a dialógusok szintjén (lásd az egyes társadalmi rétegek által használt, archaikus lingót, az antiki-talkot) - Stokely is kitesz magáért a bizarrabbnál bizarrabb, Jim Henson szörnyistállójának tagjaira hasonlító városlakókkal, a kerubszerű, fingvezérelt, futárszolgálatot teljesítő vízköpőkkel és a rendkívül ügyes panelelrendezésekkel. Nyolcrészes kollaborációjuk egyelőre nagyon szórakoztatónak ígérkezik. (Nagy Krisztián)
We Can Never Go Home #3
Történet: Matthew Rosenberg
Rajz: Josh Hood
Black Mask Studios
Matthew Rosenberg tud egy-két dolgot a tinédzserkori lázadásról, elvégre 17 évesen otthagyta az iskolát, hogy a városon átutazó punk rock banda furgonjába bepattanva egy hónapon keresztül kísérgesse őket teljesen spontán koncertkörútjukon. Az 1989-ben egy kisvárosban játszódó történet így félig-meddig önéletrajzi ihletésű, egy fiú és egy lány kitörési kísérlete, amely szükségszerűen tragédiába torkollik. Ebben az esetben pedig hatványozottan, hiszen Madie szuperképességekkel rendelkezik: Duncan szemtanúja lesz, amikor a lány (szó szerint) izzó tekintettel áthajítja a furgonja ablakán a vele erőszakoskodó fiúját. A suli társadalmi köreinek szélén élő pária azonnal közösséget érez az iskola számára eddig megközelíthetetlen jócsaja iránt, hiszen neki is van egy titkolt képessége: az elméjével képes gyilkolni. Ez persze egy normális tinédzser számára nem csak teljesen használhatatlan erő, de tragikus is, hiszen úgy ébredt rá erre, hogy véletlenül megölte vele az édesanyját.
Az éppen kibontakozó barátságuk menekülésre kényszeríti őket, amikor Maddie egy ütéssel véletlenül megöli a srác részeges és erőszakos apját, miközben az éppen össze akarja verni Duncant. Innentől tarantinói Tiszta románc-fordulatot vesz a történet: a szökéshez pénz kell, ezt pedig az egyik kisvárosi drogárus kirablásából próbálják fedezni. A folytatást nem nehéz kitalálni: igen gyorsan elkezdenek tornyosulni a hullák, ennek következtében pedig nyomukba ered az alvilág és a rendőrség is.
Rosenberg remek, gördülékeny, valószerű dialógusokat ír, és amikor az egy szál törülközőben megszökött Maddie ruhát próbál a rabláshoz, még sikerül egy elég szatirikus véleményt is megfogalmaznia a női szuperhősök ruhatáráról. A két főszereplőt nagyon könnyen megkedveljük, és ez elég kellemetlen annak fényében, hogy az öt részes minisorozat egy kisklott gyorsvonat megállíthatatlan momentumával viszi őket az elkerülhetetlenül tragikus befejezés felé. Az egyes füzetek slágerek címeit viselik arról a mixtape-ről, amit Duncan (és a komoly zenei múlttal is rendelkező Rosenberg) készített, Hood pedig az egyik legfrissebb felfedezettem a csak a fejemben létező, de egyre bővülő „kedvenc rajzolók” listámon.
Ez eddig a Black Mask kiadó legnagyobb dobása, az első számot újra kellett nyomniuk, úgy szétkapkodták, de az a helyzet, hogy ezt a sikert a Rosenberg-Hood páros mocskosul meg is érdemli. (Nagy Krisztián)
We Stand on Guard #1
Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: Steve Skroce
Image Comics
Jelenleg Brian K. Vaughan írja az egyik legjobb kortárs amerikai képregénysorozatot, az immár 30 szám óta lenyűgöző, varázslatos sci-fi/fantasy sagát, a… szóval a Sagát. Ebből a pozícióból elindítani egy teljesen új szériát, nem egyszerű dolog, az elvárások nyilván óriásiak, és ha az eredmény csak egy hajszállal is marad el az abszolút zseniális fokozattól, megítélésének elmaradhatatlanul része lesz a „bezzeg a Saga” attitűd. Nos, a We Stand on Guard bőven elmarad az említett zsenialitástól, bár egyetlen szám után, mint szinte mindig, most is korai kész következtetéseket levonni. Csak hát… bezzeg a Sagának már a debütálása is mindenkinek a padlóra rántotta az állát.
A sztori egyébként egy röhejesnek hangzó koncepciót súlyosbít kényelmetlenül aktuális és realisztikus részletekkel: Amerika egy terrortámadást követően, a hivatalos álláspont szerint megtorlásul lerohanja északi szomszédját, Kanadát. A hivatalos álláspont természetesen bullshit: Amerikának víz kell, mert a jövőben az a legnagyobb és legfájóbb hiánycikk (és aki kicsit tisztában van a való világgal, az tudja, hogy ez egy kínosan valószerű probléma). Apropó, jövő: a 2120-as években járunk, szóval a háborút nem kis részt batárnagy robotokkal vívják.
Vaughan főszereplője egy Amber nevű fiatal nő, aki a kanadai vadont járja a megszálló amerikaiak fogságába esett bátyja után kutatva, és először az ellenség egy gépével, majd pedig hazájának egy ellenálló sejtjével hozza össze a véletlen és a fegyverropogás. Egy kis sztorifelvezetés, egy kis világmagyarázás, egy kis karakterbemutatás, egy kis akciójelenet – a We Stand on Guard rutinosan felmondja a sorozatnyitányok kiskátéját: minden rendben van vele, minden korrekt, minden szép és jó, csak semmi sem kiemelkedő (különösen igaz ez Skroce steril, merev és átlagos képi világára), semmi sem rúgja ki a falat és dönti ki a székéből az olvasót.
Nyilván bőven van még ideje Vaughannak, hogy csiszolja, alakítása, árnyalja, bővítse ezt a világot, de egyelőre inkább az érdekes-geekes koncepció („bazmeg, Amerika lerohanja Kanadát óriásrobotokkal!”), mint a tényleges történetmesélési erő késztet rá, hogy a folytatást is elolvassam. És hát azért a kissé tarantinós elmélkedés Superman és Kanada kapcsolatáról tényleg nagyon jópofa. (Rusznyák Csaba)
