A Prime Cut a ’70-es évek talán legbizarrabb gengszter/akciófilmje. Cselekménye a műfaj toposzainak megfelelően épül fel, innen nézve nincs benne semmi különös: a chicagói maffia megbízza legkeményebb, legtökösebb behajtóját (a sziklaarcú Lee Marvin), hogy járjon utána, egy üzleti partnerük miért nem fizeti meg a tartozását, illetve, még inkább, hogy azt a tartozást kitapossa belőle. A behajtó megérkezik az adóshoz, és persze minden a rendnek megfelelően halad: először szavakkal esnek egymásnak, aztán ököllel, végül pedig géppuskával.
Csakhogy a Prime Cut (az egyébként inkább komédiáiról ismert, pontosabban nem ismert Michael Ritchie filmje) a bűnös nagyvárosi fertőből Amerika búzamezőkkel terített, frenetikusan groteszk „szívébe”, Kansasba katapultálja a sztorit: a vidéket a röhejes nevű, félőrült Mary Ann (Gene Hackman), egy húsüzem vezetője uralja, aki a nyakára küldött pénzbehajtókat szereti a marhákkal együtt feldolgozni, és aztán virsliként visszaküldeni Chicagóba. Ahol nem nagyon értik az effajta poént.
A szikár, kevés szavú, szögegyszerű és acélkemény Devlin az értelmező kéziszótár „filmes nehézfiú” bejegyzésének, a totális, férfias őserőnek a megtestesülése, és Marvin a korszakra jellemző no-bullshit faszasággal, nyílegyenesen, halálkomolyan hozza a karaktert. Jól is áll neki. Ahogy a gépfegyver is (mondhatni, keveseknek állt jobban). Ellenben a disznóbelet zabáló Mary Ann az egész napsütéses, vidám vásáros birodalmával és kolbászfetiszta testvérével a gengszterkarikatúra és a valóra vált amerikai rémálom morbid keveréke. Gene Hakcman már-már perverz élvezettel játssza a szerepet.
Mary Ann Kansasa egy egyszerre röhejes és visszataszító gengszterparadicsom, gonosz sztereotípiák mentén következetesen felrajzolt, bukolikus mobster-wonderland, amelyben szőke, farmernadrágos, fiatal férfiak puskával őrzik a romlott, retardált fehér felsőbbrendűség abnormalitását, és amelyben a haszonállatokkal egy fedél alatt árulják a szalmán, karámban, hülyére drogozva heverő fiatal, meztelen rabszolgalányokat.
A város és a vidék szembenállása drasztikus motívumokban vonul végig a filmen: ahogy Mary Ann rámutat, Chicagót vénemberek és tapasztalatlan zöldfülűek irányítják (Devlin kezdőket kap maga mellé a küldetéséhez), Kansasban viszont virágzik a dekadencia, a napfényes felszín alatt minden csupa dögvész és korrupció, tisztességnek nyoma sincs. A film leghíresebb jelenetében Devlin és védence (Sissy Spacek) kézen fogva menekülnek egy arató kombájn elől egy nagy búzamezőn. A nyilván Hitchcock előtt tisztelgő hajsza finisében a vidék (kombájn) és a város (autó) pusztító, katartikus, eufórikus erővel csap össze: a hatalmas „fogak” bedarálják a jármű elejét, hogy aztán a gép a darabokat hátul, a búzával együtt, takaros tömbbe csomagolva köpje ki.
Olyan gyönyörűen kifejező, olyan szenzációsan bizarr.
A Prime Cut (1972) pont jó időben készült ahhoz, hogy a coolság, az abszurditás, a tökösség és a némi egzisztenciális vonásokkal színesített férfithriller unikális, pofátlanul szórakoztató egyvelege legyen. Brutalitása, nyersesége, szexuális szabadossága (Spacek briliáns a Marvin által kiszabadított, puszta természetéből fakadóan is mélységesen buja rabszolgalány szerepében) mind látható életörömmel lélegzik (alig pár évvel a vaskalapos hollywoodi cenzúra enyhülése után vagyunk), és exploitation-elemekkel injekciózza be az egyébként klasszikus stílusú gengsztertörténetet.
A finálénak már a felvezetése is olyan vagány, amilyen öt átlag gengszterfilm teljes egészében, együtt sem tud lenni: Devlin higgadt faarccal celluxozza össze a géppuskába való tárakat a hátsó ülésen, ahogy a kocsi egy tapasztalt sofőrrel és egy izgatott kölyökkatonával Mary Ann húsrémálom-birtoka felé száguld egy készülő viharral a horizonton, Lalo Schifrin iszonyúan laza, mégis őrülten feszes zenéjére.
Ekkor persze már várják őket… szóval ide egy igazi tökös, macsó FÉRFI kell – egyike a keveseknek, akik még megmaradtak. És hát, ha Lee Marvin nem az, akkor soha senki nem volt az az emberiség egész kibaszott történelmében.