Úgy gondoltam, hogy eljött az ideje az őszinteségnek és az önégetésnek. Immáron hatodik éve írogatok időről időre a Geekz felületére, és súlyos titkokat hordozok magamban. Ennek első állomásaként megosztom a Kedves Olvasókkal azt az öt pocsék filmet, amit majdnem minden körülmények között, bármikor meg tudok nézni. Hadd kezdjem - a változatosság kedvéért - magyarázkodással: a listában nem azokat a filmeket sorolom fel, amelyeket szerintem teljesen félreértett a világ, és valójában kiváló darabok (mint mondjuk a Hudson Hawk), hanem azokat, amelyekről bármikor készséggel elismerem, hogy már-már nézhetetlenül szarok. De valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva időről időre újra meg kell néznem őket, mert…
1. Charlie Angyalai I-II.
…egyszerűen elképesztően sekélyes, szexista, olcsó és borzasztó. De időről időre, mint a Miami helyszínelők aranyszűrőzött képein a nyakcsigolyatöréséből rendesen fel nem gyógyult David Caruso, megnevettet. Nem a poénjaival persze; hanem azzal, hogy Mekdzsí (Istenem, hogyan szült magának ilyen idióta nevet?) olyan szinten semmibe veszi a fizikát, az anatómiát, a dramaturgiát és a józan észt, hogy nem lehet nem döbbent arccal nézni, ahogy három csaj húszcentis tűsarkúban verekedik egy szemmel láthatóan műteremben berendezett sikátorban a már eleget szenvedett Crispin Gloverrel, Marty apukájával. Karaktere pedig azért Cingár, mert Mekdzsí szereti Tim Burtont. És Bill Murray jobban szenved, mintha csak egy tokiói szállodai szobában esne szét a családja és a karrierje. A második részre nem is maradt, a sajnos korán elhunyt Bernie Mac váltotta - és próbálta valahogy megmenteni a Demi Moore-ral és Robert Patrickkal erősített gárdát. Jut eszembe csak nekem tűnt fel, hogy a casting director egyenesen 1988-ból érkezett?
A második rész annyival nyújt többet, mint az első, hogy egy az egyben nyúl helyszíneket nálánál sokkal jobb filmekből, a viccek még sajnálatra méltóbbak, az öncélú tárgyiasítás még értelmetlenebb és már-már Emanuelle VIII-at idézően kínosan sikamlós, benne van Önreflektív Matt LeBlanc Kettő és sajnos John “Éppenválok” Cleese is. Ja, a kis, ártatlankának tűnő Shia LaBeouf. És Mr. Jennifer Aniston is, a világ leghiteltelenebb ír akcentusával. Az egyetlen valóban figyelemre méltó dolog a Charlie Angyalai II-vel kapcsolatban már rögtön az első két percben látható, ugyanis Lucy Liu edzőjét nem más, mint a világhírű Károlyi Béla bácsi alakítja. És mindezek ellenére nem tud nem lenyűgözni a minden okot és célt nélkülöző kúlság. Borzasztó.
2. Angyalok és démonok
Nem is nagyon szeretném filmnek nevezni Ron Howard két és fél órás Lancia reklámját, amelyet remélhetőleg teljes egészében a Katolikus Egyház és a Római Turizmus Zéerté finanszírozott - másképpen nincs értelme. A Da Vinci kódhoz képest annyit javult a cselekmény, hogy a hosszú expozíciókat és a teljesen téves művészettörténeti megállapításokat most nem egy szobában ácsorogva osztja meg Tom Hanks a nagyérdeművel, hanem rohanvást. A kockaköveken. Amiken, ha túl gyorsan lép az ember, sportcipőben is elbotlik, nemhogy Ayelet Zurer tűsarkúban. Nos, volt szerencsém Rómába ellátogatni. Voltam a Piazza Barberinin. Láttam a szökőkutakat. És vesszek meg, ha húsz centinél mélyebbek a medencék. Ehhez képest Tom Hanks legalább két métert búvárkodik, hogy kimentse az utolsó bíborost. Emlékszem, hogy abban az évben másról sem szóltak a hírek, mint arról, hogy mennyire nem engedték a stábot az eredeti helyszíneken forgatni. Merthogy szentségtörés. Nem gondoltam, hogy egyszer egyet fogok érteni a Katolikus Egyházzal: tényleg szörnyű.
Nem lennék hűséges a művészettörténész diplomámhoz, ha szó nélkül hagynám azt a tömény baromságtengert, amelyet jó Tom Hanksünk mindenkinek ledarál, akinek van fül a fején. És a kollégái… az olasz színjátszás színe-java (Pefrancesco Favino, aki nem érdemelt halált, David Pasquesi, Cosimo Fusco, Marc Fiorini és film kedvéért visszaolaszosított Carmen Argenziano), mellettük Stellan “Morgó” Skarskard, Ewan McGregor a világ második legröhejesebb ír kiejtésével (az első fentebb, a harmadik pedig nem lehet más, mint Richard Gere A Sakál napja értelmetlen remake-jéből) és a keletnémet filmművészet állócsillagával, a már-már legendás Armin Müller-Stahl és a jobb sorsra érdemes, egyébként zseniális Nikolaj Lie Kaas, akit hét éve A jelöltben láttam a Titanicon. Nos, ők felveszik a csekket, és viszlát - mindez meg is felel a film színvonalának. Miért nézem meg mégis évente legalább kétszer? Nos, egyrészt nagyon szeretem az autókat, és a filmben ok nélkül állandóan vissza-visszatérő Lancia Delta és Alfa Romeo 159 kedvéért el vagyok hajlandó felejteni, hogy elméletileg egy filmet nézek. A második pedig Róma maga: eddig még nem született olyan film, ami képes volt elcsúfítani a várost. Leveszem a hangot és nézem a tájat.
3. Behálózva
Időről időre felemlegetjük a blogon a nyomozós sorozatok öregapját, az ötvenes évek televíziózásának első nagy sikerét a Dragnetet. Nos, mint bármelyik tévésorozat, ez sem tudta elkerülni, hogy ne legyen belőle húsz-harminc évvel később nagyfilm. Ha hinni lehet a forgatókönyvnek, akkor a sztori húsz évvel későbbi folytatása az utolsó, 1967-es sorozatnak, ahol Bill Gannon már százados (a MASH Potter ezredese), és egykori partnerének unokaöccse, a bakelitmerev Joe Friday (Aykroyd) társául kapja a kor laza zsaruját Tom Hankset (igen, ő az megint, de még a “hé, én komoly drámát is tudok” felfedezés előtt). Aki valamennyire ismeri az eredetit, az tudhatja, hogy egy meglehetősen humortalan, szikár és nagy morális megmondásokkal terhelt nyomozós sorozat volt - ezért a Moore korszak Bondjain edzett Tom Mankiewicz első és utolsó rendezésén (Élni és halni hagyni, Az aranypisztolyos férfi forgatókönyvírója volt korábban többek között) Dan Aykroyd úgy segített, hogy totálisan eltolta… valahová. Nehéz ugyanis eldönteni, hogy a végeredmény kiváló műfajparódia, vagy egy totálisan elszúrt film.
Joe Fridayen a vásznon keresztül is érezni a doh és a levendula sajátos keverékét, Tom Hanks annyira menő, hogy az már fájdalmas - és a többiek is tántorognak a vásznon, nem értve, hogy akkor ez most micsoda is valójában. Nem olvastam sehol egy jó szót sem a filmről, ahol Aykroyd bemutatja a legjobb géppuskaszájú Jack Webb imitációját, jelentős szerephez jut egy Yugó és a végén egy rendőrségi festésű T-38 Talon repülőgéppel “emelik ki” a Learjettel menekülő Christpher Plummert. És ott van Jack O’Halloran, a bokszolóból lett színész, aki kis híján Jaws lett A kém, aki szeretett engemben, de végül Richard Kiel kapta a szerepet - itt a másik Bond kapcsolat. A Behálózva annyira rossz, hogy az már bájos - ezért benne is marad a lejátszási listámban - és hát zenéjét az Art of Noise szállítja. Bónusz: videoklip, csak erős idegzetűeknek!
4. Taxi 2
Avagy a folytatás, ami rövidebb, mint az első. Az első azért nincs a listán, mert nem érdemel ilyen bánásmódot, a Gérard Pires által félig-meddig jegyzett opus ugyanis önmagában jó és szórakoztató. Gérard viszont a forgatás közben összetörte magát, így a hátralévő felvételeket egy másik Gérard, Krawczyk vezényelte le, és ő maradt a folytatásra is, amit Luc Besson lóhalálában dobott össze öt akciószekvencia köré. A Taxi 2 annyira pörög, hogy elsőre nincs is ideje az embernek rákérdeznie a következetlenségekre. És repül a Pözsó… Nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem az autógyár nyaggatásának hatására vágtak bele ebbe a projektbe, a párizsi nagyjelenetben csendben megdöntik a Blues Brothers rendőrautó-törés rekordját - az már sajnálatos mellékkörülmény, hogy egy operatőr életét vesztette a felvételek alatt, és ezért a legendás Rémy Julienne három év börtönt kapott -, a Csendőr-filmeket is meghaladóan ünneplik Franciaországot (ne feledjük, a film kétezerben jött ki, addigra a válogatott megnyerte a VB-t és az EB-t, saját szemükben ők voltak a világ császárai), miközben úgy van leszarozva minden és mindenki, a fritzek, a puddigfejek, a japók, a rendőrök, hogy nem győzi az ember hallgatni.
Az első részben ugye a mercedeses bandának két autója volt. A második részre három éjfekete Evo VI-ost aláz Samy Nacéry. Az első rész az "csak" Marseille utcáin garázdálkodott. Most itt az ideje bevenni a fővárost is. Minden sokkal gyorsabb, több, nagyobb - csak a végső vágás után derült ki, hogy mindez csak 88 percre elég. Nem is baj - vannak benne repülők, vonatok, tankok, autók, még több traffipaxos vicc és még több motorbőgés. Ennél franciább csak akkor lehetne, ha hagymafonat lenne átdobva a harántcsíkos hosszú ujjú pólójának vállán, miközben unottan szívja a talpas Gitanes-t a Montmartre-on. És hát Marion Cotillard, aki ha a pasijáról van szó, nem ismer tréfát, bár az első résszel ellentétben most a játékidő legnagyobb részét a kanapén tölti. Július 14-e nem múlhat el nélküle, de csak szigorúan a díszszemle után.
5. Hét tonna dollár
Igen… Igen. Nos. Szóval… Abban az évben, amikor Mel Brooks bemutatta a Fényes nyergeket, akkor érkezett meg a magyar mozikba ez a… bohózat, jobb kifejezés híján. Csurka István filmgyári dramaturgságának másik kiemelkedő munkájáról van szó - az első persze a Miért rosszak a magyar filmek? - és Hintsch György utolsó előtti nagyjátékfilmjéről, amiben Kabos László, ha “megihletődik” egy nőnemű lény által, akkor meg tudja mondani a jövő heti lottószámokat. Erre figyel fel Zima elvtárs (Darvas Iván bőrfelöltőben végig), és a haza szolgálatába állítja Luciano képességeit: Bárdi Györggyel és Vörös Eszterrel kiegészülve gyakorlatilag végigrabolják a Dekadens Nyugat kaszinóit, lóversenypályáit egészen addig, amíg üresre nem szipolyozzák a haldokló kapitalizmust. De Lucianónak honvágya van, és az egyik pénzt szállító kamionnal hazaszökik, hogy álmélkodjon a hihetetlenül meggazdagodott országon…
Igen. Szóval. A történet naivitása, butasága nem kíván további leírást. Viszont meggyőződésem, hogy a magyar néplelket pontosabban még film nem írta le, mint ez. És az a bátorság, ahogy Nyugat-Európa egyes helyein mindenféle engedély nélkül sikerült legalább a külsőket lefilmezni, még ma is tiszteletreméltó teljesítmény, amikor gyakorlatilag bármelyikünk képes gerillában lefilmezni bármit. Nem jó film, még bájosnak sem merném mondani, de tagadhatatlanul van benne valami, a gyenge poénokon és a Fülesbe való fülledt erotikán túl is.
