Egy társasjáték sikere többek között mérhető abban is, mennyire felhasználóbarát, és mennyire széles közönséget tud megszólítani. A népszerű téma nem feltétlenül kötelező, de erősen ajánlott, elvégre a horgásznak is kell a jó csali. A Wizards of the Coast - az egyik legismertebb és legrégebbi szerepjáték, a Dungeons & Dragons kiadója - több ízben is bepróbálkozott már a boardgamereknél, hiszen a szerep- és a társasjátékok elég közel állnak egymáshoz, gondolhatnánk (és tévednénk). Azt még ők sem sejtették, hogy éppen egy eurogame-mel fognak bankot robbantani, de a Lords of Waterdeep című játékuk jött, látott és győzött.
Azok kedvéért, akik nem járatosak a társasok világában, egy kis gyorstalpaló: az eurogame, vagy simán euro megnevezés azokat a társasokat takarja, amikben minimális a szerencse szerepe, a mechanizmusok tekintetében lényegtelen a tematika (azért valamennyi mindig van), és a legtöbbször nincs közvetlen interakciónk a játékostársakkal, mert a győztes az lesz, aki a legjobban muzsikáló győzelmi pont-termelő “gépezetet” rakja össze. Nyilvánvalóan ahány játék, annyiféle, de úgy nagy vonalakban az eurók közös ismérvét a fentiek merítik ki. Szokás még német stílusú játékoknak is titulálni őket, és akkor így bele sem kell menni, hogy honnan ered ez a kategória (plusz sok mindent meg is magyaráz, de ez már rosszmájúság).
Ha azt mondom, hogy a Lords of Waterdeep tervezői a Dungeons & Dragons legnépszerűbb világának egy részét (Vízmélyvára, Elfeledett Birodalmak) választották a játékuk helyszínéül, akkor elsőre rögtön felmerülhet a kérdés, hogy ezt most komolyan gondolták? A fantáziát, a mesélést és a beleélést a központba helyező szerepjátékból hogy lesz közgazdasági számításokat levezető excel-táblázat? Éppenséggel tökegyszerűen, ha egyszer oly mindegy, mi a téma, akkor a kő, a fa és egyéb nyersanyagok miért ne lehetnének kalandozók? És lőn, egy alapvetően egyszerű szabályokat alkalmazó társasra csak rá kell húzni egy közismert témát, működni fog.
A Lords of Waterdeep valóban nem bonyolult. A játékosok Vízmélyvára titkos személyazonosságú urai felett veszik át az irányítást, mégpedig tényleg titokban, mert senki nem tudja, ki melyik nagyurat húzta a pakliból. Lordból több is van, akik ismerik a regényeket, azoknak ismerősek lesznek, akik nem, azok se búsuljanak, nem szenvednek semmilyen hátrányt emiatt. Egy a lényeg: minden Lord bizonyos tevékenységek után bónusz győzelmi pontokat biztosít a játék végén, arra tehát érdemes figyelni, hogy ki milyen bizniszekbe fog bele. A játékot az nyeri, aki nyolc kör letelte után a legtöbb győzelmi pontot (Victory Point - VP) szerezte meg.
Kezdésnél minden játékos a létszámtól függően kap ügynökbábukat, amiket majd kiküldhet ténykedni a játéktáblára stílusosan felpingált Vízmélyvára térképére, jobban mondva bizonyos épületekbe. Egyszerre egy ügynökünket helyezhetjük le a táblára (és itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy bedobjak még egy szakszót: munkáslehelyezés - worker placement), majd meg kell várnunk, míg a többiek is hasonlóképp cselekszenek, egészen addig, míg mindenki ki nem küldte az embereit. Ekkor vége a körnek, visszavesszük a bábuinkat, és új kör kezdődik.
Győzelmi pontokat úgy szerzünk, hogy küldetéskártyákat oldunk meg. Minden küldetés lapján szerepel egy jutalom (általában a VP, de néha extra pénz vagy kalandozó, esetleg egy képesség, ami további bónuszokat ad), illetve a megszerzéséhez szükséges kalandozók mennyisége és fajtája. Kalandozókat a különböző épületekben tudunk felfogadni, és összesen négyféle van belőlük: harcos, tolvaj, pap, varázsló (a klasszikus standard kaszt felosztás). Küldetésből mindig négy darab van a táblán, ezek bárki számára szabadon hozzáférhetők; feltéve, hogy elküldi érte az ügynökét, mivel ezeket - minő meglepetés - a tavernában tudjuk megkaparintani. Emiatt fennáll a veszélye, hogy még előttünk egy másik játékos teszi rá a kezét, de hát aki kapja, marja.
Nagy vonalakban tehát a játékmenet abból áll, hogy a céljainkhoz leginkább illő küldetéseket igyekszünk elcsaklizni a többiek elől (ami után már csak mi teljesíthetjük azokat), majd ügynökeink kiküldésével próbáljuk összetoborozni a szükséges kalandozókat, akiket aztán amolyan valuta módjára befizetünk a bankba, hogy learassuk a küldetés adta győzelmi pontokat. Például az egyik küldetés azt mondja, hogy füstöljük ki a közeli orkfészket, és ehhez meghatározza a szükséges csapatot, ami 4 harcosból, 2 papból és 2 varázslóból áll. Egyetlen kör alatt nagyon nehéz begyűjteni ezt a mennyiséget, így vagy ügyeskedéshez kell folyamodni, vagy türelmesen várni több kört.
Persze ez sem garantálja a sikert. A taverna és a kikötő (erről később) kivételével minden épület csak egyetlen ügynököt tud befogadni, tehát ha a tolvajszerző helyet előttünk már elfoglalták, akkor abban a körben ott nem tudunk tolvajokat toborozni. Minden kör végén mindenki visszaveszi az ügynökeit, úgyhogy csak az adott körre érvényes a kizárás, bár onnantól meg újrakezdődik a dilemma, hogy hogyan tervezzük meg a lehelyezéseinket. Ezen könnyítenek, és egyszersmind változatosságot is hoznak az egyébként elég lapos játékmenetbe a játékosok által felhúzható épületek és az intrika kártyák.
Előbbiek pénzbe kerülnek, és ügynököt kell küldeni az engedélyért a megfelelő hatósághoz, de amint megépítettük a lehetséges épületek közül a nekünk tetszőt, az onnantól új akciókkal bővíti a repertoárt. Mások is rámehetnek a mi épületünkre, és attól függetlenül, hogy az adott hely akcióját elfoglalták, mi ebből részesedést kapunk, így aztán megéri építkezni. Az intrikakártyák az interakciókat dobják fel, ezeket különböző helyeken tudjuk beszerezni, és a kikötőben elsütni (tehát ügynökbe kerül, de speciális szabályként a kör végén minden ide rakott figurát újra felhasználhatunk máshol). Az intrikalapok sokfélék: némelyik az ellenfélnek tesz keresztbe, kalandozót lop tőle, netán pénzt, mások nekünk adnak valamiféle előnyt, vagy ezek bizonyos kombinációját - a lényeg, hogy nagyszerűen feldobják a mechanikus lepakolgatást.
A Lords of Waterdeep a megjelenése után két részre osztotta a nagyérdeműt. Az egyik tábor örült a D&D témájú, élvezhetően egyszerű játéknak, a másik fél azonban nem értette, mit esznek ezen a fapados ős-euro utánzaton, amelynél jóval elegánsabban és okosabban megkomponált darabok is születtek már. A vitát a Scoundrels of Skullport című kiegészítő érkezése csitította el. Az expanzió minden téren felturbózta a játékot: immáron hat fővel is játszható lett, még átgondoltabb intrikákat és küldetéseket, illetve új helyszíneket, épületeket és Lordokat adott. De legfőképpen egy remek csavarral emelte magasabb szintre a szimpla munkáslehelyezést, mégpedig a koponyák, vagyis a romlás bevezetésével. A romlás lényege, hogy a nagyobb rövidtávú haszon megszerzése érdekében a játékos bevállalja, hogy hosszútávra koponyát, vagyis a játék végén beszámolandó pontlevonást kap. A mínusz annál nagyobb, minél többen vállalnak be koponyákat. A trükk az egészben, hogy a parti végéig hogyan szabadulj meg a romlástól, amit bizonyos épületek vagy kártyák segítségével lehet megtenni.
A játék ettől sokkal élvezetesebb és izgalmasabb lett, úgyhogy aki teheti, rögtön a kiegészítővel együtt szerezze be, úgy az igazi (persze drágább is, de megéri). A témának köszönhetően az is bátran tehet vele egy próbát, aki az euro jelleg miatt száraznak tartja - bőven van benne potenciál. Persze a kieggel sem lesz belőle szerepjáték, marad az, ami: erőforrás-átváltó győzelmi pont generátor. Az intrikakártyáktól se várjon senki Munchkin-féle hátbaszúrásokat, lehet ártani az ellenfeleknek, de a Lords of Waterdeep nem arról szól, hogy szétalázd a másikat. Illetve azoknak is csalódást okoz majd, akik szeretik a kontrollt a játékokban (és ez jogosan várható el egy eurogame-től), mert már négy játékos esetén is elég bajos újra meg újra végigszondázni mindenki küldetéseit - vajon melyik a félrevezetés és melyik ad majd a Lord miatt több pontot -, nemhogy fejben tartani azt.
Márpedig az intrikalapok miatt időnként fontos lehet, hogy átlássuk, ki milyen győzelmi taktikát folytat, hiszen a győzelem szempontjából nem mindegy, melyik kalandozót lopjuk el a nyerésre álló kollégától. Végigbogarászni a küldetésen lévő elég kisméretű ikonokat nem csak belassítja a játékot, de felfedheti ártó szándékunkat is. Külcsín szempontjából egyetlen pontot lehet számon kérni: hiába nagyon szép az egész játék, ha a kalandozókat színes fakockák jelképezik (a pénz például irtó jól néz ki, főleg a félhold formájú “ötforintos”). Lehet rendelni hozzá külön fantasy meeple-ket, de azok meg drágák. Ezen túl kell lépni, más eurókban is kockákat használnak az erőforrásokhoz, ez van.
A Lords of Waterdeep összességében egy pazarul összerakott és remekül eltalált játék - még úgy is, hogy nem büszkélkedhet igazán eredeti ötletekkel. A szabályokat elmagyarázni csupán pár perc, a működését - hogy mit és hogyan érdemes ügyködni - pedig könnyű átlátni (a nagyon összetett eurók esetében ez több játékülésnyi időre is elnyúlhat). Szép a tartozékok kimunkáltsága, persze a fakockákat leszámítva, a D&D ismerői számára pedig süt a lapokról az Elfeledett Birodalmak hangulata. Angolul nem tudóknak viszont rossz hír, hogy nincs hivatalos magyar kiadása, ámbár a neten található hozzá rajongói fordítás. Illetve a Playdeknek köszönhetően létezik digitális verziója, az viszont egyelőre csak iOS-re érhető el. Ha most ismerkedsz az eurogame-ekkel, és szereted a fantasyt, akkor nagyszerű választás, de bárki más is nyugodt szívvel tehet egy próbát a Lords of Waterdeeppel, mert egyszerű és nagyszerű.
