Az embert egy ideje már erősen foglalkoztatja az űrutazás és más bolygók benépesítése. De hogy miért, azt nem tudnánk megmondani - az utóbbi évek ünnepelt hard sci-fi írója, Kim Stanley Robinson legújabb, Aurora című regényében rámutat, hogy az ember a génjeiben hordozza a szétszóródást, a faj elterjedésének vágyát. Megalapozatlan, vak ideák báboznak velünk, és dicsőségtől övezve, de valójában idióta módon dobnánk fejest az ismeretlenbe, csak hogy újabb rovátka kerülhessen a “mertük, tettük” címkéjű lapra. Lehet egyet nem érteni Robinsonnal, de előtte érdemes elolvasni az Aurorát, mert tudományos alapossággal járja körbe a témát.
A magyar olvasók abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy az Agave egy időben hozta ki a könyvet az amerikai premierrel, úgyhogy frissiben fogyaszthattuk a Tau Ceti felé száguldó kolonisták történetét. Az Aurora egy többgenerációs csillaghajón indít - hogy mi is ez? A Tau Ceti rendszere majdnem 12 fényévnyire van a mi Naprendszerünktől, ami azt jelenti, hogy még a fény sebességével is ennyi időbe telne odajutni. Robinson esetében azonban nem beszélhetünk hipertérugrásról (sőt, az Accelerando őrült technovízióját is elfelejthetjük), az ő hajója “csupán” a fény vákuumban mért terjedési sebességének egytizedével halad célja felé. Azért ne becsüljük le, ez még mindig 30.000 km másodpercenként, és ezzel a sebességgel kábé 150 év, mire odaér az a 2000 ember, akik egy miniatűr ökoszisztémában tengetik életüket.
Bolygónk éghajlati öveinek flóráját és faunáját 4 km-es hengerekbe passzírozva, egy komplett Föld szállítja a fényes jövő reményében konzervbe zárt embereket. Minekután az eredeti legénység már rég elhalálozott, nehezen tudják elképzelni, miért áldozná fel valaki több generációnyi leszármazottjának életét egy kopár szikla benépesítésére. Főszereplőnk, a hajó főmérnökének kissé visszamaradott lánya, Freya is csak azt tudja, hogy valakik helyette döntöttek. Nem ő kérte ezt az életet, de nincs kiút: a csillaghajóba zárva hasznossá kell tennie magát, mert az entrópia semmit sem kímél. Igyekszik hát megismerni az űrvándorokat és a hajót, kívülről-belülről.
Az egy dolog, hogy nukleáris töltetek robbantásával fékezik le a hajót, de hogy ezt évtizedekkel a konkrét megérkezés előtt már el kell kezdeni, az a villámgyors internethez szokott modern ember számára több, mint elgondolkodtató. A világűr bizony más lépték. Mielőtt ismeretterjesztés “vádja” érné a blogot, gyorsan leszögezem: ilyen és ennél tudományosabb magyarázatokra és okfejtésekre számítson a kedves olvasó, ha nekikezd az Aurorának. Nem elrettentésképp mondom, hiszen Robinson érthetően, metaforák és analógiák segítségével, szinte észrevétlenül tömi tele fejünket mondjuk azzal, hogyan telne egy hónap egy Föld-analóg égitesten, ha az a mi holdunkhoz hasonlóan örökké egy bolygó gravitációs mezejében keringene, és közben oda-vissza verődne a fény közöttük. Ráadásul a Tau Ceti csillaga, ami maga is bejárná a saját útját az észlelő szemszögéből, szintén beleszól ebbe az asztrológiai légyottba.
Vagy megtudjuk, hogy mi is az az állatkerti devolúció, hogyan lehet anyai ösztönökkel szerethetőbbé és emberibbé nevelni egy mesterséges intelligenciát, mint maga az ember, hogy miért szakadunk mindig pártokra, és miért kell, hogy kiháborúzzuk magunkat. Hogy az emberi nyelv mennyire alkalmatlan tömörítetlen információ átadására, hogy miért átgondolatlan ez az egész “világűr meghódítása” dolog, hogy mennyire az ideáink rabjai vagyunk, és hogy mennyire ösztönszerűen cselekszünk ezen ideák ostorcsapásai hatására. Robinson elképesztő alapossággal járja körbe a hajó mini-társadalmát (a regény is kábé ettől a ponttól kapcsol magasabb fokozatba, bár ez körülbelül a felénél jön el): Freya szemszögéből - illetve a spoilermentességet megtartva: egy érdekes narrátor elbeszélésében - egyszerre pszichológiai és szociológiai aspektusból is bejárjuk a hajó izolált embercsoportját.
Az Aurora hajmeresztően merész távlatokba kalauzolja olvasóját, és egy percig se gondoljuk, hogy üres vagy száraz csillagászati és technológiai süketeléssel tölti meg az 500 oldalát. Mindvégig az Ember van a fókuszban, legyen szó akár a történelemre vetett kétkedő pillantásokról, a terraformálás veszélyeiről, vagy a társadalom önszervező erejéről. És még ez sem fedi az igazi mondanivalót: amellett, hogy Robinson meggyőzően érvel a Földünk, mint bölcső és egyben sírhant elmélete mellett - vagyis, hogy akárhová megyünk, a túlélés esélye valószínűtlen -, lépten-nyomon emlékeztet minket rá, mi tesz minket emberré, és mitől lehetünk boldogok.
Robinson művét azonnal felkapta a média, sőt, a tudományos szaklapok berkein belül is vitákat generált. Érthető, miért: mindenféle kertelés nélkül, egyszerűen, érthetően, mégis elgondolkodtató módon mesél a ma emberének. Olyan mesét mond, amiben nincs farkas, de mégis óva int minket, ne rohanjunk bele az ismeretlenbe. Olyan mesét, ami bővíti ismereteinket az univerzum fizikájáról, hiszen lassan olyan korba léphetünk, amiben az Aurora már nem mesének számít majd. Olyan mesét, ami megragadja a képzeletünket, felfedezésre csábít és többet ad, mint elsőre gondolnánk. Robinson olyan utazásra visz minket, ami után gazdagabban térünk vissza a Földre. Hogy az Aurora jó vagy rossz, az relatív - de mindenképpen korunk egyik legfigyelemreméltóbb alkotása.
