Rögtön vallomással kezdek: Igen, a cím hazudik, mégpedig szándékosan. Nem a kattintásszám növelésért csináltam - bár igazság szerint az sem jönne rosszul, a Bentley-m szervizben van, és a nyaralómon is csak lassan halad a második szint meg a helikopter-leszálló építése -, hanem azért, hogy rávilágítsak egy alapvető tévedésre, amelyet öt éve rendszeresen minden újságcikk-blogbejegyzés-ünnepélyesen kiadott sajtótájékoztató és sztárinterjú elkövet: nevezetesen hogy most (mármint hogy napjainkban) éljük a tévé aranykorát. Nos, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim - lószart.
Nettó tíz éve hallgatom szinte minden áldott nap, hogy mennyire a televíziózás aranykora van most. Minden évben kijön valami, amitől ezt újra el kell mondani, noha az elmúlt hat évtized minden egyes évéből fel lehet sorolni egy-egy korszakalkotó sorozatot vagy műsort. Az ötvenes évek adta nekünk minden nyomozós sorozatok atyját, a Dragnetet, az első szuperhős-sorozatot (Adventures of Superman, ha még emlékszünk a Hollywoodlandre), a celeb talkshow-k öregapját, a The Tonight Show-t ami most is fut éppen Jimmy Fallonnal. A hatvanas évek elhozta a Doctor Who-t és a Star Treket, a Mission Impossible-t. A hetvenes évek óta megy kisebb-rövidebb szünetekkel a Top Gear, a Saturday Night Live, a nyolcvanas években pedig a Drót előképének is tekinthető Hill Street Blues, Magnum, Knight Rider, Szupercsapat jött el. Szóval igazából nem volt olyan időszak a televíziózás történetében, amikor úgy minden en bloc szar lett volna.
Ezerkilencszázkilencvenötöt tehát teljesen önkényes módon jelöltem ki a tévé aranykorának, és bőségesen meg is tudom indokolni, miért; a kilencvenes évek közepére a kábelcsatornák lassan kiléptek egyhangú utánjátszó mivoltukból, és elkezdtek saját tartalmat gyártani. Először az olyan prémiumcsatornák szélesítették a frontot, mint a Showtime; a boldogult TV3 által Magyarországon is vetített Végtelen határok (az azonos című, hatvanas évekbeli antológia-sorozat folytatásaként) vagy a Csillagkapu startolt el ekkoriban. A Comedy Central is ebben az időszakban indította saját műsorait, mint amilyen The Daily Show vagy a kicsiny, de annál hűségesebb rajongótáborral rendelkező Mystery Science Theatre 3000. És amikor a Viacom pályára rúgta az azóta a CW-ba olvadt UPN-t, akkor egy új Star Trek sorozatot szánt zászlóshajónak: a Voyagert.
Végignézve a többi ’95-ben indult műsoron - mint a JAG - Becsületbeli ügyek, ami egyenesen vezetett a most is futó NCIS-hez, az akkor lassan éledő népszerűségű Jóbarátok, vagy az azóta is lelkes fejőstehénként viselkedő Seinfeld -, nem mondhatom, hogy bármivel is másmilyenebb lett volna a televíziózás, már ami a futó programokat illeti. Egy dolog viszont biztosan megváltozott; ez pedig ahogy a tévét kezeljük. Kilencvenötben a tévé ugyanis szükséges rossz volt - valahogy azt a pár órát ki kell bekkelni a tévéhíradóig, a többi szemét - és hát a szakma is hajlamos volt lenézni azt, aki tévében rendez-játszik-szerepel. 1995-ben elképzelhetetlen volt egy A-listás színészről hogy akárcsak egy epizód erejéig megforduljon még a legnézettebb, legjobb sorozatban is. Az, hogy valaki írja is a tévésorozatokat, nos az meg pláne senkit sem érdekelt. Az igazi nagy dolog az a film meg a színház - és ez pár évig még elég volt arra, hogy ne kelljen foglalkozni a tévével, ami csak arra jó, hogy eladja azt, amit a moziba gyártunk, illetve pár évvel később - ha nagyon szépen megkér - le is adhatja.
Persze ezt is, mint minden jó játékot az Internet tette tönkre; az még hagyján, hogy az egyre-másra megjelenő kábelcsatornák miatt soha nem lehet már megdönteni a MASH záróepizódjának nézettségi rekordját (százhuszonötmillió amerikai ülte végig), de mivel még soha nem volt ennyi különböző lehetőségünk a szabadidő eltöltésére, a mozizás mint a szórakozás egykori legfőbb tevékenysége elvesztette monopóliumát az új és igényes tartalomszolgáltatásban. És bekövetkezett az, amitől Hollywood gyöngyvászonra dolgozó rétege a legjobban tartott - kedvesebbnek kellett lennie a tévével. Nem beszélve arról az apróságról, hogy a mozikból a közepes költségvetésű drámák és a nem high-concept filmek - a romkomok és az időnként előbukkanó vígjátékok kivételével - elkezdtek kiárazódni. Rendezők, producerek egyre nehezebben tudták átverekedni magukat a stúdiókon, így aztán oda mentek, ahol várták őket.
Így szépen lassan a tévének is át kellett esnie egy kis fazonigazításon: az olcsó vetélkedők, végeérhetetlen szappanoperák vagy gyors bekapcsolódást segítő procedural szériák már nem bizonyultak elegendőnek a nézők megtartásához. Ezért kilencvenkilenc-kétezer környékén azt vették észre, hogy egyszer csak elkezdtek megdrágulni a sorozatok: a gyártási költségek, a gázsik, a reklám - egyelőre csak a legnagyobb csatornák tudták megfizetni ezeket. De a minőség meghálálta magát; Az elnök emberei, az X-akták vagy a Vészhelyzet nemcsak hozta a számokat és bezsebelte a díjakat, de létrehozott egy új fajt a celebritások nemzetségében: a kreátort. Innentől fogva mondd nekünk valamit Chuck Lorre, Vince Gilligan vagy Joss Whedon neve, és lassan de biztosan elkezdett elmosódni a határ a mozisztár és a tévésztár között. Eleinte a sorozatok új lendületet adtak néhány erősen megkopott karriernek - hiszen melyikünk emlékezne William L. Petersenre a Helyszínelők nélkül? Vajon dolgozna-e még Kiefer Sutherland? Mostanra viszont már senkinek nem derogál a nevét adnia tévésorozathoz, sőt.
És valóban jobban élünk, mint húsz éve? A ma futó sorozatok többsége ugyanis - ellentétben azzal, amit gondolnánk - ugyanúgy kiszámítható procedurális szériákból, háromkamerás szitkomokból és Kanadában forgatott sci-fikből áll, mint annak idején. Az a néhány kiemelkedő darab, amire oly’ nagyon szeretünk hivatkozni - nos, az anomália, nem a normális. Mint eddig. Az egyetlen különbség: a saját hozzáállásunk a sorozatokhoz, amelyek szépen csendben odakúsztak azokhoz a dolgoknak a halmazához, amelyekre többé nem tekintünk primitív, szánni való időpazarlásnak, és megfelelő társalgási téma lehet még a legértelmiségibb borkóstoláson is.