filmtörténet

Mi kell a nézőnek, CSI vagy Breaking Bad?

A tévésorozatos történetmesélés felnőtté válása (remélhetőleg).

Tévézni menőbb, mint valaha

A filmek stagnálásával felvirágzottak a sorozatok: már Hollywood nagyjai is a dobozban találnak új otthonra.

1995 - A televíziózás aranykora

Avagy a minőség többé-kevésbé állandó, csak a hozzáállásunk változott - a tévésorozatok történetének fordulópontja.

Ilyen nincs (és mégis van)!

Ah, Oscar! Pár óra múlva megint ünnepet ül az amerikai filmgyártás vaksága, konformizmusa és töketlensége, és mivel minket nem hívtak meg, hogy a helyszínen röhöghessük ki a hülyeségeiket, helyette jót szunyókálunk majd az éjjel - de előbb még bosszúból sorra vesszük az Akadémia néhány legostobább döntését (teljesség igénye nélkül - máskülönben ez egy cikksorozat lenne, ami még jövő ilyenkor is futna), elsősorban geekes szemszögből. Persze, tudjuk, hogy ez nem fair, mert az Oscart ostorozni olyan, mint egy meleg, néger, értelmi fogyatékos tinisrácon viccelődni. Túl könnyű célpont. De mi már csak ilyet szemét bullyk vagyunk. (by Dr. Sick Fuck & Rusznyák Csaba)

Hová lettél, drága völgyünk vs. A máltai sólyom (1941)
Hollywood élbolyából manapság Spielberg szarja a legszorgalmasabban a giccset, de annyira rondán még ő sem blamálta magát, mint John Ford, a Hatosfogat és az Aki legyőzte Liberty Valance-t legendás rendezője, aki a Hová lettél drága völgyünk című gusztustalan családi síróseposzával nyalta magát az Oscarig. Mindezt John Huston és Humphrey Bogart korszakalkotó film noirja, A máltai sólyom ellenében. (Sőt, volt versenyben egy másik pici filmecske is, amire néha hivatkoznak itt-ott: az Aranypolgár.) Ennyire balfék döntést azóta sem nagyon hozott az Akadémia – de azért derekasan próbálkozott. (rcs)

A magam útját járom vs. Gyilkos vagyok (1944)
Elég a címeket olvasni, máris minden világos. Bing Crosby kedves, melegszívű, szeretetet és giccset sugárzó musicalje pont az a film volt, amit az Oscar szívesen díjazott a második világháború árnyékában (van oka, hogy manapság már a kutya sem emlékszik rá), míg Billy Wilder James M. Cain regényéből készült, fülledt, gonosz, az átlagember-szereplőket gyilkosságba hajszoló noirja (Raymond Chandler forgatókönyvíró közreműködésével) pont nem az a film volt. Az, hogy sokkal jobb, mint előbbi, nem számít. A vidám lallalallázás fontosabb volt, mint az emberi természet sötét oldalának feltárása. (És ott volt még Cukor Gázlángja is.) (rcs)

A nagy balhé vs. Az ördögűző (1973)
Eszem ágában sincs bántani a Redford/Newman páros jópofa, frappáns, vicces, elegáns szélhámosfilmjét. Tény, hogy nagyon jó nézni, és erőlködés nélkül jobb kedvre deríti az embert. De hogy díjat nyer Az ördögűzővel szemben? Bár gondolom, már eleve azért is valamiféle elismerés illeti az Akadémiát, hogy egyáltalán merészelt jelölni egy horrort, amiben egy tinédzserlány egy feszülettel közösül. Magyarul: esélye sem volt. (rcs)

Farkasokkal táncoló vs. Nagymenők (1990)
Egyik oldalon egy szép nagy, hosszú történelmi eposz szerelemmel, könnyel és drámával, Amerika nemlétező bűntudatába csomagolva, a másikon egy vad, brutális, generációs gengszterfilm a felnőtté válás témájával vegyítve, hűségről, árulásról, drogról, gyilkosságról és még sok másról, amihez nem zsebkendő kell, hanem gyomor. Az Akadémiának elég ritkán szállnak le a golyói, ez az év sem számít azon alkalmak egyikének. Persze jó film a Farkasokkal táncoló, de esélye sem kellett volna, hogy legyen a Nagymenőkkel szemben. Ráadásul A halál keresztútján-ról szép csöndben elfeledkeztek az idióták. (rcs)

A bárányok hallgatnak vs. JFK (1991)
Teljesen érthetetlen, miként vihette el tárgyévben a szobrot A bárányok hallgatnak. Korrekt módon ledirigált, gondosan megírt, szép ívű krimi az, de az év filmje titulust némiképpen túlzásnak érzem a tételre vonatkozóan. Érthetetlen, miért nem a JFK kapott szobrot, hiszen minden szempontból előnyben volt riválisával szemben: Oliver Stone az amerikai történelem egyik legvitatottabb és legnagyobb horderejű tragédiáját dolgozta fel mesteri színvonalon, irdatlanul jó színészgárda brillírozik, a forgatókönyv gyakorlatilag tökéletes, és a 189 perces játékidő ellenére egyetlen ütemnyi üresjárat sincs a filmben. Tényleg érthetetlen. (dr. sf)

Forrest Gump vs. Ponyvaregény (1994)
Robert Zemeckis és Tom Hanks filmje nagyszerű komédia, és afféle örök közönségkedvenc, amit nem illik bántani, és igazából én sem akarom. De Tarantino merész, vagány, átkozottul vicces és erőszakos, ráadásul eredeti (flame war: ON) Ponyvaregényével szemben mégiscsak el kellett volna véreznie. Persze értem, hogy miért nem így történt, a Forrest Gump túl aranyos, túl érzelmes, a háttere túl történelmis/amerikaias/grandiózus, a főszereplője túl „defektes”, túl szimpatikus ahhoz, hogy bármi megálljon vele szemben az Akadémia előtt.  (rcs)

Az angol beteg vs. Fargo (1996)
Ah, a Fargo… A Coen testvérek ÉS a ’90-es évek egyik legjobb filmje, szenzációsan vicces, kegyetlen és morbid krimidráma. Ami azt illeti, valószínűleg túl vicces, túl kegyetlen és túl morbid. Sokkal ésszerűbb volt díjjakkal megszórni Anthony Minghella mocskos unalmas sivatagi szenvelgését, mert… mert a szerelemről szól, és… szépen folyik belőle a nyál. Meg tele van nagy nevekkel a színészektől a producereken át valószínűleg az utolsó világosító asszisztensig. Az ilyet egyszerűen ILLIK ovációval ünnepelni, az nem baj, hogy szar. (rcs)

Titanic vs. Szigorúan bizalmas (1997)
Ha valakinek kételyei volnának arra vonatkozóan, hogy mekkora kurva tud lenni az élet, csak képzelje magát Curtis Hanson helyébe azon a bizonyos estén. A Szigorúan bizalmas rendezője a ’90-es évek legnagyszerűbb neo noirját tette le az asztalra, a vakparaszt döntnökök pedig James Cameron gátlástalanul stupid Titanicját találták az év legkiválóbb produkciójának. Szóval ordas nagy kurva tud lenni az élet. (dr. sf)

Szerelmes Shakespeare vs. Az őrület határán (1998)
Megint a szép és az aranyos nyert a mély és tartalmas ellen. Mert ekkorra Harvey Weinstein már rég zsebrevágta az egész Akadémiát (ld. Az angol beteg), és kb. minden második évben az van, amit ő akar. (rcs)

Egy csodálatos elme vs. A Gyűrű szövetsége/Moulin Rouge! (2001)
Nem olyan rossz film az Egy csodálatos elme. Csak olyan kis töketlen, biztonságos, színtelen-szagtalan, szépelgő, konformista feelgood giccs. Vagyis tipikus Oscar. Ron Howard nyelve a játékidő során nagyon szépen és következetesen csusszan egyre mélyebbre az akadémiatagok seggében. Az ellene indult LOTR nyilván túl „komolytalan” volt, a Moulin Rouge! meg túl harsány, abba meg belemenni is felesleges, hogy olyanok, mint a Black Hawk Down, a Mulholland Drive a Memento vagy akár a Kiképzés, miért maradtak ki még a jelöltek közül is. (rcs)

Chicago vs. akármi, bazmeg (2002)
De tényleg. AKÁRMI. New York bandái (öregedő, már-nem-a-régi Scorsese)? Jobb. Az órák (Stephen „giccsművész” Daldry fontoskodása)? Jobb. LOTR – A két torony (a trilógia legkevésbé erős darabja)? Jobb. A zongorista? Az már annyira nem egy ligában játszik vele, hogy összehasonlítani sem fair. Persze én egy előítéletes fasz vagyok, mert már akkor tudtam, hogy a Chicago szar lesz, amikor hallottam róla hogy ez egy… Musical. Richard. Gere-rel. (rcs)

A tégla vs. A család kicsi kincse (2006)
Nagyon szeretjük Martin Scorsese-t, a mester filmtörténelmi szerepe elvitathatatlan, de a bérmunkában levezényelt A tégla szentté avatása minimum bizarr gesztus volt. Diplomácia ide vagy oda, szörnyen komikus ez a díj; mintha a Spanyol Királyi Akadémia egy Picasso festmény fénymásolt változatára hivatkozva minősítette volna zseninek Salvador Dalít. Ajánlanám helyette az eredetit (Szigorúan piszkos ügyek), a riválisok közül pedig a romlatlanul üde és helyenként arcpirítóan szellemes, az amerikai függetlenfilm legbecsesebb erényeit hordozó A család kicsi kincsét.(dr. sf)

A mások élete vs. A Faun labirintusa (2006, idegen nyelvű film kategória)
A mások élete az a fajta átkozottul jó film, amitől szinte semmilyen alkotással szemben nem sajnálnék bármiféle győzelmet, de azért mégis… A Faun labirintusa a horror, a fantasy, a dráma, a háborús film és a mese egy olyan mocskos és gyönyörű, letaglózó és felemelő, tökéletes, intelligens, katartikus összefésülése, amilyenhez hasonlót sem nagyon tudok mondani. És bár ennek ellenére itt tényleg nehéz haragudnom az Akadémiára, mégiscsak ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ez esetben is a konzervatívabb, biztonságosabb döntést hozták, az „igazságos” helyett. (rcs)

Gettómilliomos vs. akármi, bazmeg (2008)
Danny Boyle Gettómilliomosa saját jogon is nevezhető cukrozott takonynak, de tágabb kontextusban szemlélve sokkalta kiborítóbb összefüggések tárulnak fel. Lankadatlan szeretettel ajánlanám az Akadémia tagjainak a Sex Pistols nevű tánczenekar Holidays in the Sun című, értelmiségi lagzikban felettébb népszerű örökzöldjét: Johnny Rotten csodaszépen összegzi lírai művében, miért is lehet engesztelhetetlenül gyűlölni ezt az émelyítően gusztustalan és hazug filmet, ami úgy mutatja be az indiai nyomornegyed totálisan elbaszott sorsú lakóit, hogy közben a tisztelt rendező úr is éhbérért foglalkoztatta a helyi stábot. Nem Oscart, hanem faszkorbácsot érdemelt volna eme teljesítményéért. (dr. sf)

A király beszéde vs. Fekte hattyú/A hallgatás törvénye/Közösségi háló (2010)
Három valóban kiváló, sőt, akár fontosnak is nevezhető mozi állt szemben Tom Hooper filmjével, az Akadémia nyámnyila tagjai mégis A király beszédét választották az év legjobb darabjának. Irritálóan művi, borzalmasan szerethetetlen ez a film; laboratóriumban kiszámolt, szélcsatornában tesztelt, a legcsekélyebb ellenállás irányába nyomuló, opportunista tévéjáték. Colin Firth megfogadta a tanácsot, miszerint ha Oscarra hajtasz, akkor nem szabad „fullba nyomni a kretént”, s lám, mire feleszmélt a karakterből, már ott csillogott a szobor a nappaliban. Három percig se tartott, és mindenki elfelejtette ezt a totálisan középszerű, érdektelen darabot – elnézést is kérnék, hogy exhumáltam dicstelen hulláját. (dr. sf)

Hollywood megöli a mozit?

Az utóbbi években egyre gyakrabban, egyre több helyről hangzanak el olyan kijelentések, hogy Hollywoodban nincsenek eredeti ötletek, hogy a stúdiók nem mernek kockázatot vállalni, hogy a filmek egy kaptafára készülnek, és hogy az egész mainstream amerikai filmkészítés lefelé robog egy meredek lejtőn, aminek nem látni az alját. És elég egyetlen pillantás az elmúlt néhány év blockbuster-felhozatalára, hogy belássuk, tényleg így van. A legkönnyebb persze észrevenni a problémát, a legnehezebb pedig megoldani. Előbbin túlvagyunk, utóbbi pedig nem a feladatunk, de a kettő közt egyébként is van még egy lépcsőfok: feltenni a kérdést, hogy miért alakultak így a dolgok, és megpróbálni megválaszolni. És ha valaki azt hinné, hogy a választ az utóbbi 10-20 év trendjében fogjuk meglelni, az téved. A folyamat, ami ebbe a kreatív vákuumba vezette Hollywoodot, egészen a ’70-es évekig nyúlik vissza.

Igen, addig a korszakig, amit Új Hollywoodként emlegetünk, amiben a mozi mára legendás fenegyerekei régóta esedékes friss vért pumpáltak az amerikai filmkészítésbe, visszacsábítva a közönséget, ami a ’60-as évek megfáradt, ellaposodott műveit látva egyre kevesebbet járt moziba. Ekkor születettek meg a blockbuster filmek, amiknek mai leszármazottjai többnyire teljesen elkorcsosultak. Persze az, hogy ezek, azaz a Star Wars, a Cápa és társaik voltak a kezdetei annak a trendnek, ami miatt ma panaszkodunk, nem jelenti azt, hogy hibáztathatók volnának. Szimpla tény: velük kezdődött a high concept filmek korszaka, ami idővel teljesen, és talán szükségszerűen megváltoztatta a stúdiók gondolkodását, és a kreativitásnál végül előrébb tolta a marketinges szempontokat (igen, tudom, Hollywoodban mindig is az üzlet volt az elsődleges, de jó ideig hősiesen tartotta magát az a szemlélet, hogy üzletet jó filmekkel lehet csinálni). A Cápa volt az első olyan produkció, ami országszerte több száz vásznon nyitott egyszerre, addig példátlan marketingkampány kíséretében, az első, ami fontos hirdetési eszközként használta a televíziót, és egyáltalán, bizonyította a stúdiók által addig nagyrészt hanyagolt marketing létjogosultságát.

Igazi vízválasztóként általában Tony Scott Top Gunját szokták felemlegetni, aminél nem a történet volt fontos, hanem a fiatal férfiak/fiúk számára vonzó életérzés tudatos megteremtése: vagány srác, cool napszemüvegben, szexi csajjal az oldalán, sokmilliós csúcsfegyverben repked a felhők fölött, dögös zenei aláfestésre. Én mégis visszamennék még három évet, 1983-ba, a Don Simpson-Jerry Bruckheimer duó egy korábbi filmjéig, a Flashdance-ig, aminek a lényege hasonló szavakkal és stílusban írható körbe. A váratlan sikert a mai napig nem kis részt az 1981-ben elstartolt MTV-s kampány számlájára írják. A zenés kábelcsatorna ekkor vált szinte megkerülhetetlen marketinges eszközzé a filmesek számára, akik így közvetlenül, és akár ingyen (a filmrészletekkel tarkított videó klipek sugárzása nem került semmibe) érhették el a fiatalokat.

Olyan művekre volt szükség, amiknek lényege egy-két frappáns mondatban (egy rövid tévéspotban, vagy akár egyetlen jól kitalált szlogenben, egy ügyes, hatásvadász plakáton) összefoglalható úgy, hogy már az felkeltse az erre fogékony célközönség érdeklődését. Ez a törekvés pedig akaratlanul is a „kevésbé agyas” filmek irányába tolta a stúdiókat, és a mozgóképek lassan termékekké váltak. Csinos vizuális kiállítású csomagokká, amikbe kellettek sztárok, slágerek, adrenalinbombák, modern technológiai vívmányok és akciók, amik mind a fiatal közönség ízlésére lettek szabva. A marketing egyik első győzelmét jelzi az a látszólag teljesen triviális tény is, hogy a ’80-as évek közepétől a betétdaloknak nem kellett, hogy bármi közük legyen a filmhez, amihez íródtak. Míg korábban az adott dalok szövege közvetlenül megidézte a film történetét, karaktereit, onnantól kezdve elég volt, ha megfelelt az MTV-s divatnak – mint a Top Gun Take My Breath Away című slágere.

A trend lassan, de biztosan folytatódott a ’80-as, majd a ’90-es években, mígnem szükségszerűen eljött az az idő, amikor a stúdiókban azoknak a kezébe kerültek a döntések, akiknek ízlése fiatalkorukban a Flashdance, a Top Gun és társaik, és úgy általában, az MTV videóesztétikáján csiszolódott. Közben a marketinges szemlélet eluralkodásával szükségszerűen előtérbe kerültek a brandek. A ’90-es években ez még a sztárokat jelentette: Tom Cruise, Harrison Ford, Arnold Schwarzenegger, Kevin Costner, Mel Gibson, Julia Roberts és társaik gázsija filmről filmre növekedett, minthogy úgy tűnt, a nevükkel bármit el lehet adni. Akkoriban a bennfentesek főleg a top színészek egekbe szökő fizetései miatt aggódtak, de idővel, néhány sztárral tömött film katasztrofális bukása után (K-19, Waterworld, Hollywoodi őrjárat, A jövő hírnöke stb.), a marketingesek zavarodottan vakargatták a fejüket, majd arra jutottak, hogy nem a sztárnak kell brandnek lennie, hanem a filmnek magának.

Ennek a folyamatnak a végén (?) vagyunk most, amikor is a nyári filmek legalább 90%-át látványos, nagyszabású, könnyen körülírható és reklámozható folytatások, remake-ek és adaptációk teszik ki – egyszóval brandek. Az eredeti ötletek, a néző számára ismeretlen koncepciók nemkívánatosak, mert elődök (jól fogyó képregények, játékok, könyvek) híján marketingszempontból kiszámíthatatlanok, és nehezen, egyben jóval drágábban pozícionálhatók. Ez a szemléletmód olyan végletekig merészkedik, mint pl. a Monopoly vagy a Torpedó (Battleship, igen, a két darab papírral és ceruzával játszható játék) megfilmesítése, és a kifulladt brandek rebootolása, ahányszor csak az a siker érdekében szükséges. Mert mindegy, milyen képtelenségnek hangzik a koncepció (vagy akár, hogy mennyi tényleges köze van az alapanyaghoz a címen felül), a lényeg, hogy a néző tudja kötni valamilyen korábbi élményhez.

Nem mintha Hollywood nem faragott volna már rá éppen elég filmre, ami a „legyen brand” szabálynak megfelelően készült, de az ilyen kudarcokat alighanem elintézik egy „ki tudhatta előre” sóhajtással. Ellenben a szerencsétlen, aki zöld utat adott Zack Snyder szépen (és jó okkal) elhasalt, viszont eredeti forgatókönyvből készült Sucker Punch-ának, örülhet, ha még megvan a munkája. Nem túlzás azt állítani, hogy a stúdiók valósággal rettegnek az eredeti ötletektől, a néhány hatalmas sikert arató, nem branden alapuló filmmel (Avatar, Eredet) pedig nem tudnak mit kezdeni, azon túl, hogy kivételekként kezelik őket, anomáliákként, amikre nem lehet üzleti modellt építeni.

Kérdés, hogy hibáztathatók-e egyáltalán, elvégre az ő szempontjukból igazuk van. A nyári látványfilmek költségvetése folyamatosan nő, és Spielberg Cápája óta rohamosan emelkednek a marketing kiadások is (addig az előzeteseken kívül nem sokat foglalkoztak ilyesmivel). A becslések szerint Hollywood 1 milliárd dollárt ölt a nyári premierek marketingjébe 2009-ben, tavaly pedig egy több ezer vásznon nyitó film reklámozása átlag 34-35 millióba került, ami több mint az átlagos produkciós költségvetés (65 millió) fele. De nem ritka a 100 millió körüli összeg sem, sőt, A sötét lovag és az Avatar hírverésére egyes források szerint 150 milliót szántak, és csak viszonyításképp: a Super Bowl kupán egyetlen 30 másodperces tévéspot idén már 3 milliót kóstált.

A filmet ugyanis hónapokkal előre köztudatba kell hozni, hype-ot kell köré építeni, és azt fenn kell tartani a premierig, mert – köszönhetően szintén a Cápa által felállított gyakorlatnak – a nyereség lassan, idővel való megtérülése évtizedek óta elavult és használhatatlan koncepció. A nyári produkciók sorsa már az első hétvégén eldől, tekintélyes részük azon a három napon szedi össze teljes amerikai bevételének akár a felét, így ami ott alulteljesít, arra már lehet is keresztet vetni (az elmúlt 20 évben nagyjából két kivétel volt, a Titanic és az Avatar). Az emögött álló vezérgondolat egyszerű: nagy brandekkel és agresszív reklámkampánnyal kell becsalogatni a nézőket a moziba már az első napokon, mert akkor még nincs más tényező, ami jelentősen befolyásolná őket, hiszen az ismerősök, fórumozók véleménye és a kritikusok ítélete (amik mind kívül esnek a marketinggépezet hatókörén, ergo megbízhatatlanok) csak akkor kezd elterjedni.

A marketingesek uralmának egyéb hordalékai a burkolt reklám és a merchandise. Ezek sem újdonságok persze, de a helyzet a szakmabeliek nyilatkozatai alapján rohamosan romlik. Egy átlagos, filmtervvel kapcsolatos mérlegelés azzal a kérdéssel kezdődik a stúdióknál, hogy mit lehet majd eladni a kész műben, a költségvetésnek mekkora hányadát lehet előre leakasztani a reklámozott cégektől. Beilleszthető a cselekménybe egy vadonatúj BMW, beülhet a főhős egy Pizza Hutba, megszállhat egy Hiltonban, lesz alkalma Armanit viselni, repülhet az American Airlines gépével? Ha nem, a tervet vagy kukázzák, vagy átíratják a történetet és a karaktereket úgy, hogy mindez megoldható legyen.

Ami pedig a merchandise-t illeti, annak ugye az volna a lényege, hogy másodlagos, promóciós termékekkel népszerűsítsék a filmet, vagyis a premier előtt elöntsék a piacot könyvekkel, bögrékkel, CD-kkel, játékokkal, pólókkal és McDonald’s menükkel. Csakhogy a blockbusterek esetében a merchandise rég kinőtte magát a „terméksegítő” kategóriából, ugyanis nem egyszer sokkal több pénz folyik be a stúdió kasszájába abból, mint magából a filmből. Vagyis, némi cinizmussal, lassan ott tartunk, hogy a filmek segítenek eladni az egyéb termékeket, és nem fordítva. A Pixarnak pl. több mint öt milliárdot jelentett a Verdák merchandise-kampánya (a film teljes jegybevétele összehasonlításképp: 462 millió). Csoda, hogy a cég inkább ennek készít folytatást, és nem a Fel!-nek? Egy vagány, színes versenyautókról szóló filmhez könnyebb játékokat kapcsolni, mint egy mogorva vénemberhez és egy kövér cserkészfiúhoz.

De a brandek csak az egyik részét jelentik a problémának. A másik a célközönség belövése. A hollywoodi szuperprodukciók, kevés kivételt leszámítva, a 25 év alatti férfiakat célozzák meg. Leginkább ők a rendszeres mozibajárók, és őket a legkönnyebb elérni hirdetésekkel és merchandise termékekkel, tévében, interneten, plázákban, gyorséttermekben (az MPAA nemrég közzétett felmérése ezt sokadszor erősítette meg). Ez persze egy öngerjesztő folyamat: ha főleg tinédzsereknek készítesz filmet (ég veled R-es besorolás, pedig nem volt annyira rég, hogy Hollywood merészelt csak felnőtteknek forgatni egy blockbustert, kellő tisztelettel kezelve bizonyos típusú filmeket és témákat), azt főleg tinédzserek fogják megnézni, és a potenciális közönség egyéb demográfiai szegmensei kiaknázatlanok maradnak. Erre mostanában azért Hollywood is kezd rájönni, és a korábbiaknál sokkal aktívabban igyekszik megszólítani például a nőket, akik az utóbbi években bizonyították, hogy nem csupán alkalmankénti sikereket (Mamma Mia) lehet építeni rájuk, de akár egész franchise-okat is (Szex és New York, Alkonyat). Az ideális megoldást persze az olyan filmek jelentenék, mint az Avatar, ami egyszerre képes megszólítani nőt és férfit, gyereket és öreget, de ilyet szökőévenként egyszer tud összeizzadni a filmipar.

És egyébként is, a problémának része pont az az egyszerűség és univerzalitás is, ami lehetővé teszi egy Avatar számára, hogy ugyanúgy szóljon mindenkihez. A marketingesek szemlélete az, hogy a terméknek egyszerűnek, világosan érthetőnek és könnyen befogadhatónak kell lennie, a nézőt nem szabad összezavarni, és komplex gondolatokra kényszeríteni, mert ha esetleg elveszti a fonalat, otthagyja a mozit. Ez vezet a filmek elbutulásához, a zsánerek kizsigereléséhez. Vessünk egy pillantást az utóbbi évek tendenciáira: a vígjátékok az altesti humor irányába mozdultak el, a paródiát teljesen kivégezték (annak értékeléséhez ugyanis műfaji ismeretek és némi intelligencia szükségeltetik), a sci-fikből futurisztikus akciófilmek lettek, a horrorok tiniijesztgetős limonádékká váltak (ellensúlyázásukra ott a másik, nem kevésbé primitív véglet, a torture porn).

Kivételek persze mindegyik esetben vannak, de alapvetően mindent olyan szintre egyszerűsítettek, ahol a legegyügyűbb tinédzser is megérti, miről van szó. Csoda, ha ilyen körülmények közt egy kiemelkedő színvonalú blockbustert, ami az átlagnál több gondolatot és drámaiságot tartalmaz (mint a Sötét Lovag vagy az Eredet), a Transformershez és a Holnaputánhoz szokott nézősereg a filmművészet csúcsaként, páratlanul komplex műként értékel, és őszintén meglepődik, sőt, felháborodik, ha a hozzáértők lepopcornmozizzák? És míg Hollywood „disneysedik”, maga a Disney is a még fiatalabbak felé fordul, pedig egyébként sem volt soha a felnőttfilmek zászlóvivője – de az utóbbi másfél évben törölt minden olyan projektet, és bezárt minden olyan leányvállalatot és divíziót, ami nem fért bele a cég gyerekbarátibb politikájába. Részükről maradnak az animációk és a családi filmek (illetve a Marvel beolvadásának köszönhetően a szuperhősmozik).

Miért? Mert aki már a húszas évei második felében jár, jó eséllyel rendelkezik olyan nagyjából véglegesen kialakult ízléssel, világnézettel és érettséggel, amit sokkal nehezebb lenyűgözni néhány hatásos effektussal, mint a könnyebben formálható és befolyásolható tinédzserek esetében – ráadásul jobban meggondolja azt is, hogy mire költ. Általánosabban: minél idősebb valaki, törvényszerűen annál inkább differenciálódik „A Nagy Átlagtól”. Ezzel pedig megint ott tartunk, hogy a statisztikákkal, grafikonokkal dolgozó marketinggépezet csak zörög, kattog, és hibát jelez, amikor azt akarják kihúzni belőle, hogy mi az, amire tipikusan buknak a felnőtt korosztályok. Aki túl sokáig él, azaz megközelíti a harmincadik évét, az a stúdiók számára megy a „kiszámíthatatlan” feliratú dobozba. És akik abba kerülnek, azoknak túl kockázatos filmet készíteni.

És mintha ez nem lenne elég, követve az idők szavát, Hollywood is magáévá tette azt a szemléletet, ami az utóbbi egy-két évtizedben uralkodóvá vált Amerikában: az „ez a lehetőségek hazája, és az lehetsz, ami csak lenni akarsz” helyett a hangsúly eltolódott az „ez a tolerancia hazája, ahol az lehetsz, aki vagy, ahol megvalósíthatod önmagad” felé. És ez bizony megváltoztatta a mainstream hőstípust – mondani sem kell, hogy nem a jó irányba. Vessük össze a ’80-as évek egyik tipikus tinihősét az egyik maival, mondjuk Marty McFlyt (Vissza a jövőbe) Sam Witwickyvel (Transformers). Előbbi egy vagány, jóképű, humoros, életrevaló srác, utóbbi egy szerencsétlen, botladozó, hebegő-habogó lúzer. Előbbi filmben a főhős volt cool, utóbbiban (állítólag) az óriásrobotok és az effektek.

De Hollywood valamikor a századfordulón úgy döntött, hogy az amerikai tinik elé nem példaképeket kell állítani, nem arra van szükségük, hogy azt mondják magukban, miközben a hőst figyelik a vásznon, hogy „igen, én is ilyen akarok lenni”, hanem arra, hogy azt mondhassák, „igen, én is ilyen vagyok”. A stúdiók új kulcsfigurája a balfék, aki az események előrehaladtával – sokszor inkább a társainak és a puszta szerencsének, mint képességeinek köszönhetően – válik hőssé (ld. még: Harry Potter). Üzenet: nem kell a többre, a jobbra törekedned, majd minden jön magától, Megan Fox segge, és a világ megmentése is. Kell magyarázni, hogy mennyire simogatja ez a mozi foteljában terpeszkedő, kólát szürcsölő, popcornt lapátoló, elhízott átlagtini önérzetét, aki a Facebookon éli a fél életét, és valóban nem törekszik aktívan többre és jobbra? És hogy ez hosszútávon nem csak a filmek intenzitásának, stílusának és hitelességének árt? Ebből a szempontból még pont a szuperhősfilmek állnak a legjobban, mert azok általában – köszönhetően a karaktereik több évtizedes múltjának – továbbra is a klasszikus hőstípust állítják a középpontba. Nameg a műfajilag tiszta akciófilmek (mint a Bourne és a Fast and Furious széria), amik egyre inkább a perifériára szorulnak, hisz legtöbb társuk már jókora adag sci-fi/fantasy beütéssel készül. 

Hol a vége ennek a folyamatnak? A blockbusterek terén lassan ott tart Hollywood, ahol a ’60-as évek közepén úgy általában tartott: erőlteti, ismételgeti az évtizedes trendjeit és megoldásait, és nem tud felmutatni semmi újat (3D? Na, ne vicceljünk…), saját, a sikerhez írt, és bár többször is hibásnak bizonyult, mégis lecserélhetetlen receptjeinek határain belül képes csak mozogni. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, két dolog szükséges: egy sor fiatal, a jelenlegi szabályokat elvető rendező, mint annak idején Coppola, Lucas, Spielberg, Scorsese és társaik (akik mára, egykori lázadó mivoltuk ellenére, többnyire maguk is kényelmesen belesüppedtek a fentebb vázolt viszonyokba), és egy sor stúdiófejes, aki mindezt megengedi nekik. Jelen pillanatban egyikre sincs túl nagy esély.

Bár akad Hollywoodban néhány tehetséges, egyéni látásmóddal bíró rendező, akik hellyel-közzel akár még szabad kezet is kaphatnak Hollywoodtól (Nolan, Jackson, Greengrass), az a néhány csak a szabályt erősítő kivétel, az utóbbi egy-két évtized újonnan érkezett és sikeressé vált direktorainak döntő többsége meg inkább csak erősítette azokat a trendeket, amiktől pont távolodni kellene (mint Zack Snyder, Michael Bay vagy J.J. Abrams). A stúdiókban pedig csak akkor fog változni a jelenlegi szemlélet, ha némelyik közülük meginog egy-két megafilm csúnya elhasalása után. De ez sem túl valószínű, mert azért Hollywoodban is megtanulták a leckét az olyan stúdiórogyasztó bukták kárán, mint a Mennyország kapuja, a Final Fantasy vagy a Cutthroat Island, és már okosabban járnak el a finanszírozásnál. Ahhoz, hogy pl. csődbe menjen a Warner (egy olyan gigászi konglomerátum része, mint a Time Warner), kicsit több kell annál, hogy mondjuk befuccsoljon a Green Lantern filmjük.

De naivitás vajon azt gondolni, hogy példának okáért a Sucker Punch fiaskója a brandekhez való még makacsabb ragaszkodás mellett valami másra is készteti majd Hollywoodot? Elvégre abban a filmben benne volt minden, ami általában stimulálhat egy tinédzser fiút: fetisiszta ruhákban pózoló dögös macák lőnek, robbantanak és verekednek, sárkányokkal, robotokkal, szamurájokkal és zombikkal viaskodnak. Persze, rossz volt – de ez önmagában nem magyarázat, mert már az első hétvégéjén is pocsék eredményeket produkált, vagyis minden szépen belepakolt geekkellék ellenére sem érdekelte az elvileg jól belőtt célközönséget. Ha igen, vagyis naivitás, akkor kész: se előre, se hátra. Pedig biztos akad jó néhány eredeti blockbuster-forgatókönyv odakint, olyasmi, mint az Eredet, tele ötlettel, frissességgel, épkézláb történettel és valódi emberi konfliktusokkal, amit azért ignorálnak a stúdiók, mert nem lehet rájuk nyomni a Marvel logót.

Vakul a paraszt a moziszékben - A 3D őrület

Hollywoodot mindenki ismeri már annyira, hogy tudja: ha valami nagy sikert arat, úgy hiszik, hogy rátaláltak a filmvilág legújabb csodaszerére, és az adott koncepciót, ami mögött a pénz szagát érzik, addig fejik, amíg csak lehetséges. Az X-Men és a Pókember képregényadaptációk azóta sem csillapodó hullámát indította el, a Transformers tarolása után rögtön zöld utat kapott az évek óta veszteglő G.I. Joe projekt, az Avatar pedig kiengedte a palackból a legfrissebb őrületet, a 3D-t, és most már lassan mindent, ami (a nagy stúdiók szempontjából) számít, térhatásban élvezhetünk, persze lényegesen magasabb jegyárért. Múlt héten az M1 Szélesvászon című műsorában beszélgettünk erről a trendről, de a téma megér egy pár percnél hosszabb kifejtést is. A kérdés természetesen az, hogy mit képvisel a 3D: a vizuális szórakoztatás egy új, magasabb szintjét vagy csak egy parasztvakító üzleti fogást?

Az álomgyár mindig a technológiához fordult, ha veszélyben érezte az elsődleges bevételi forrásának számító mozikat. Az ’50-es években, amikor rohamosan terjedt a konkurenciának számító televízió (1954-re az amerikai háztartásoknak már több mint felében volt egy készülék, és a demográfiai változások – tömeges kiköltözések az elővárosokba – is a doboznak kedveztek), a stúdiók újítások egész sorát vezették be, hogy olyasmit kínáljanak a nézők számára, amit a tévé előtt ülve nem kapnak meg. A szélesvászon, a sztereó és a szagos mozi is ezek közé tartozott (nagy kár, hogy utóbbi nem maradt meg – micsoda élmény lenne végigülni ezzel a technológiával egy tipikus mai tinivígjátékot, amiben valaki mindig szarik, böfög, fingik, pisál vagy ejakulál), és persze ekkor élte első fénykorát a 3D is, amivel egyébként egészen a filmtörténet kezdete óta kísérleteztek (már A vonat érkezésének is volt térhatású verziója).

A mostani helyzet is hasonló: a HD, a Blu-Ray, a szélesvásznú tévék mind őrült iramban terjednek, aminek köszönhetően egyre többen tudják otthon megteremteni a mozizás csaknem teljes élményét. A modern 3D financiális előnyeire már Robert Zemeckis 2004-es Polár Expressze felhívta a figyelmet (az amerikai vetítések 98%-a ugyan hagyományos 2D-ben zajlott, ám a bevétel nagyjából egynegyede a maradék 2%-ból származott), de a paradigmaváltást az Avatar 2009-es tarolása eredményezte (a bevétel több mint 80%-a 3D-s vetítésekből folyt be). Azóta rohamosan nő a 3D-ben bemutatott filmek száma, idén talán csak a Super 8 és az X-Men várható 2D-ben a nyári blockbusterek közül.

A trend Hollywood számára természetesen nem csak az otthoni mozizással való verseny miatt fontos, hanem azért is, mert egy 3D-s vetítésért jóval több pénzt lehet elkérni. Itthon egy fővárosi pláza normál, 1450 Ft-os jegyárát további 400 Ft-tal kell „csak” megfejelnie a nézőnek a térhatás érdekében, de Amerikában az átlag 10 dolláros jegyre legalább további 5 dollárért nyomtatják a 3D feliratot. Ez testvérek közt is plusz 50%, vagyis itt hatalmas összegekről van szó – és akkor még nem is beszéltünk az egész mögött mozgó igazi pénzekről, vagyis a hardware iparról, ami gőzerővel 3D-sít minden létező technológiát, amiben szerepe van a vizuális megjelenítésnek.

Szóval, azt már tudjuk, hogy a 3D baromi nagy üzlet, de mik a mellette álló kreatív szempontok? Vannak egyáltalán? A 3D egy eszköz, nem több, nem kevesebb, egy film sem lesz tőle sem jobb, sem rosszabb. Egy jó 3D (Avatar) növelheti az aktuális befogadói élményt, egy rossz (Titánok harca) pedig csökkentheti, de magának a műnek a színvonalát nem fogja befolyásolni. A konzervatívabbak gyakran már a CGI-t is átkozzák, annak ellenére, hogy egyértelműen gyakorlati haszna, történetmesélési funkciója van (igen, tudom, ebbe a zárójelbe most rengeteg cinikus dolgot lehetne írni, és teljes joggal – de nem teszem) - márpedig a 3D-ről semmi hasonlót nem lehet elmondani. Innentől teljes joggal dobálózhatunk olyan kifejezésekkel, mint a gimmick, a parasztvakítás vagy a vásári mutatvány. Sőt, nem véletlen, hogy a „pro” oldalt képviselők ellenében (Cameron, Spielberg, Jackson és még lehetne sorolni) vannak szép számmal olyan filmesek és hozzáértők is, akik nyíltan kritizálják a trendet (Christopher Nolannel az élen, de Roger Ebert is írt tavaly egy „pokolba a 3D-vel” cikket).

Ráadásul a fentiek mellett – James Cameron forradalmi újításai ide vagy oda – vannak itt tisztán technológiai problémák is. Egy térhatású kép nyilván akkor tökéletes, ha a néző, akárcsak a valóságban, a látvány bármely pontjára tud fókuszálni. Ez csak abban az esetben lehetséges, ha a kép minden részlete éles, ami viszont kiveszi a rendező kezéből a mélységgel való játék lehetőségét, vagyis nem tudja irányítani a néző figyelmét, nem tud például élesbe hozni egy addig elmosódott ajtót a háttérben, ami most kinyílik. Ha pedig a térhatású kép nem tökéletes, vagyis mondjuk a háttér nem éles rajta (ez tipikusan hagyományosan felvett, utólag 3D-re konvertált filmeknél fordul elő), akkor a néző agya összezavarodik, amikor a tér illúziójának hála teljes joggal igyekszik fókuszálni a főszereplő mögött vonagló sztriptíztáncosnőre egy éjszakai bárjelenetben, és a cicik mégis homályosak maradnak (sok 3D vetítés utáni fáradságnak, szemproblémának és fejfásnak ez az oka). Még nagyobb probléma, hogy az ilyen technológiával készült filmek sötétebbek, mint 2D-s társaik – nem elég, hogy maga az eljárás is jelentősen csökkenti a jelenetek fényerejét, erre még a szemüveglencsék is rátesznek egy lapáttal.

Persze a technológia efféle hátrányainak egy részére alighanem találnak majd megoldást a jövőben, kérdés, hogy az egésznek van-e értelme egyáltalán. A befogadó szempontjából a 3D kétféle lehet: az a bizonyos agresszív, tolakodó fajta, amikor valami folyton repül a néző felé, és az elegánsabb, visszafogottabb típus, amit nézve az ember egy idő után el is felejti, hogy térhatásban látja a filmet. Előbbi primitív vásári fogás (bár bizonyos műfajokhoz, stílusokhoz kétségkívül illik), ráadásul teljesen kizökkenthet a filmélményből, de erről szerencsére már kezdenek leszokni. Utóbbiban inkább van ráció, bár soha, egyetlen film esetében sem éreztem úgy (ideértve a folyton mintapéldaként emlegetett Avatart), hogy kellett bele a 3D. Avagy általánosan fogalmazva: a filmművészetnek nincs szüksége a térhatású képre. A támogatói gyakran emlegetik, hogy annak idején a hang, majd a színek megjelenése ugyanilyen lépcsőfok volt, és azoknak (főleg utóbbinak) is voltak ellenzőik, végül mégis bizonyították létjogosultságukat. Csakhogy a példa sántít. A hang és a szín a valóság vászonra való leképezésének természetes eszköze, míg a 3D egy felesleges bűvésztrükk: agyunk a normál, síkban prezentált kép információit is kiegészíti annyira, hogy érzékeljük a mélységeket, távolságokat, vagyis lényegében eleve adott a 3D illúziója.

Mindez nem zavarja a stúdiókat, amik teljesen elkötelezték magukat a technológia mellett. Az előbbi példa olyan szempontból mégiscsak helyes lehet, hogy akárcsak a hangos- és a színes film, a 3D is kinőheti magát, és a médium standard formátumává válhat idővel. Ennek a gondolatnak Martin Scorsese az éllovasa, aki többször hangoztatta, hogy szerinte a térhatásnak korántsem csak a látványfilmek esetében van értelme (következő projektje, a Hugo Cabret természetesen 3D-ben forog), és itt kell megemlíteni Werner Herzogot is, aki szintén a 3D-hez nyúlt legutóbbi dokumentumfilmjében, a Cave of Forgotten Dreamsben (igaz, saját bevallása szerint egyáltalán nem tervezi, hogy valaha újra használja ezt a technológiát). De felmerül a kérdés, hogy mire lesz elég a 3D elterjedésének üzleti hatása, ha egyszer a kreatív szempontjai elhanyagolhatóak? Mint már említettük, a 3D egyrészt több pénzt jelent Hollywoodnak, másrészt versenyelőnyt az otthoni mozizással szemben. Csakhogy ez utóbbi előny relatíve gyorsan el fog párologni. Míg a szélesvásznú tévék jó 60-70 évvel később terjedtek csak el, mint az első nagy szélesvásznú mozis eljárások, a Cinerama és a CinemaScope, a 3D technológia (a tévéktől a mobiltelefonokig) már most a spájzban van. A digitális korszakban a mozi már nem tud mérföldekkel az otthoni filmnézés előtt járni, mint egykoron.

Ezt persze tudják Hollywoodban is, nem csoda hát, hogy több fronton igyekeznek bebiztosítani a jövőjüket. A sokat vitatott, és sok A-listás rendező (Cameron, Bay, del Toro, Zemeckis, Jackson stb.) által ellenzett Premium Video on Demand szolgáltatás e hónapban indult el Amerikában – lényege, hogy az adott filmeket mindössze két hónappal a mozibemutató után, 30 dollárért bárki letöltheti HD-minőségben. Az ár egyelőre csak a nagycsaládosoknak kedvez, de sokan már így is a mozik halálát prognosztizálják – márpedig a szolgáltatás a későbbiekben csak bővülni fog, és az árcsökkenést sem nehéz előre látni. Arányaiban a stúdiók sokkal több pénzt látnak ebből a forgalmazási formából, hiszen míg a mozis jegyáraknak nagyjából a fele vándorol hozzájuk, addig az említett 30 dollárnak a bő kétharmada landol a zsebükben. És a Földnek nem szokása visszafelé forogni. Lassan eljutunk arra a szintre, ahol a mozi, a közösségi élményen kívül, semmi olyat nem tud majd nyújtani, amit otthon nem tudunk magunk reprodukálni, és ahol a mozi megszűnik a stúdiók elsődleges bevételi forrása lenni (pont a 3D-sített blockbusterek esetében, csak a merchandise-ból származó bevételek bőven meghaladhatják a jegyeladásokat). Az MPAA statisztikái szerint az amerikaiak 11%-a minősül rendszeres mozibajárónak (ami azt jelenti, hogy havonta legalább egy előadásra beülnek), és tőlük származik a mozik összbevételének több mint a fele. Ha közülük csak egy kevesen átcsábulnak az otthoni filmezésre (vagy még inkább: a nyilván sokkal kevésbé filmfanatikus 89% egy része marad otthon), a mozik akár fel is adhatják a harcot. És innen nézve a 3D nem több átmeneti megoldásnál, ami csak késlelteti az elkerülhetetlent.

A fő probléma mégis az, hogy ahelyett, hogy a jövőben is működőképes üzleti modellt kereső Hollywood egy eszközt látna a 3D-ben, ami segít megtartani a mozinézőket, egy csodaszert lát benne, és mindre ráerőlteti, amire csak tudja. Ez pedig még messzebb tolja a háttérbe a kreativitást, ami már eleve a mainstream amerikai film legaggasztóbb tendenciája az utóbbi években. Az egyes zsánerek butulnak, az ötletek hiányoznak, a döntések nem a kreatívok, hanem a marketingesek kezében vannak (minderről hamarosan bővebben). Pedig én nem 3D filmeket akarok látni. Hanem jó filmeket.

Az amerikai akcióhős, 2. rész

A cikk első része itt található.

John Wayne egy lövésétől is esett össze több indián, de ő olykor még ikonként is sebezhető volt. A ’80-as évek akcióhőseinek fizikai épségéért már nem kellett aggódni. Ahogy szigorú arccal, mordállyal a kezükben álltak, biztosabban és elmozdíthatatlanabbul, mint egy bebetonozott acélgerenda, az embernek az volt a benyomása, hogy azt is túlélnék, ha a Hold zuhanna a fejükre. Vagy egy atombomba. A muszklimánia olyan emlékezetes jeleneteket adott a filmtörténetnek, mint Arnold Schwarzenegger és Carl Weathers macsós kézfogásszkanderja a Ragadozóban, vagy a havas bunyóval végződő szaunajelenet a Vörös zsaruban. A kamera sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy explicite elidőzzön pár másodpercig a dagadó izomhegyeken. Jellemzően, ha gazdáik megsebesültek, jó esetben rápillantottak a sebükre, aztán mentek tovább. És ez a rápillantás is csak annyi célt szolgált, hogy azt mondják vele a nézőnek: „Igen, észrevettem, hogy eltaláltak. Csak túl tökös vagyok, hogy ne szarjam le.” Ahogy a realitás szikrája is eltűnt a zsánerből, paradox (?) módon úgy vált minden ostobasága ellenére talán még szórakoztatóbbá. Valamiféle elemi szükséglet bűnös kielégítését okozza annak látványa, hogy egyetlen ember bedarál egy századnyi szovjetet, bűnözőt vagy terroristát. És nem volt Slynál és Arnoldnál alkalmasabb ember, akinek ezt az ostobaságot vigyorogva elnéztük volna (Chuck Norrist pl. minden igyekezete ellenére sem lehetett soha fele ilyen komolyan sem venni). De ettől persze még rajzfilmfigurák maradtak.

Ezek a karakterek ugyanúgy a társadalom peremén éltek, mint ’70-es évekbeli elődeik, de velük ellentétben ezt a kirekesztettséget nem igazságtalanság, düh, frusztráció és lázadás generálta – a társadalmi háttér egyáltalán nem játszott szerepet – hanem pusztán a cool-faktor. Schwarzenegger és társai azért voltak magányos farkasok, mert így tudtak igazán menők lenni. Ahogy Sylvester Stallone az éjszakai meló után kora hajnalban ül a nappalijában, a bőrkabátjában és a napszemüvegében (!), valószínűleg egyhetes pizzát zabálva, tévét nézve, és a pisztolyát tisztítva (Kobra), az mindent elmond a kor akcióhőséről. Ha kivételesen valaki hozzácsapódott egy ilyen úthengerként előretörő erőemberhez, azt kizárólag a komikus mellékzönge szerepében tette. A tipikus példa Rae Dawn Chong a Kommandóban (nő létére fel sem merül semmilyen kémia a főszereplővel – ezek a filmek annyira a férfias erő köré összpontosultak, hogy a gyengébb nem sokszor még szexuális eszközként sem jutott szerephez, nemhogy többként), de még a szintén tökös zsarut alakító James Belushi is erre kárhoztatott a Vörös zsaruban. A Kommandó egyébként a korszak abszolút esszenciája, annak minden pozitívumával és negatívumával. Schwarzenegger csak addig mosolyog benne, amíg el nem rabolják a lányát (de a vak is látja, hogy nem arra teremtetett, hogy a gyerekével fagyizzon és nevetgéljen), utána másfél óráig „kinyírlak” tekintettel ritkítja a Föld népességét, és csak tökös egysorosokra nyitja ki a száját. Ahogy James Horner dübörgő szintetizátorzenéjére felkészül a végső harcra (arcot kifest, mellényt felvesz, fegyvert bepakol, és betáraz), tudjuk, hogy a rosszfiúknak harangoztak, jó, ha a sziget nem süllyed el, ahol rejtőznek. Schwarzenegger levédhette volna a PMD kifejezést (person of mass destruction). Mellette és Stallone mellett Jean-Claude Van Damme (a ’80-as évek egy másik tipikus terméke) legfeljebb mosolyogva megtűrt kisöcsinek tűnt a spárgáival és ugrabugrálásaival. Ezekkel a filmekkel szemben akkoriban csak az olyan, humorral átitatott buddy cop filmek jelentettek rendszeres alternatívát, mint a 48 óra, a Rémült rohanás, vagy a Halálos fegyver.

A kocka 1988-ban fordult újra. John McClane csak azért utazott karácsonykor Los Angelesbe, hogy rendbe tegye a házasságát, ez azonban gyorsan másodlagos feladattá degradálódott a Nakatomi toronyházat elfoglalt, csapatnyi német terrorista géppuskával való eltakarítása mellett. John McTiernan (aki egy évvel korábban a korszak egyik legtipikusabb izomfilmjéért – Ragadozó – volt felelős) Drágán add az életed című akcióklasszikusa egy új hőst prezentált a közönségnek: az átlagembert. McClane se nem egy társadalom perifériájára szorult antihős, se nem egy halhatatlan izomkolosszus, sokkal inkább csak egy egyszerű zsaru, aki szeret szivarozni és káromkodni, és akinek marhára nincs kedve harcolni – de pechjére rossz helyen van rossz időben. Bruce Willis olyasvalaki volt, akivel az életnagyságnál nagyobb Stallonékkal és Schwarzeneggerekkel ellentétben a nézők képesek voltak teljes mértékben azonosulni. Győzelme nem volt olyan könnyen készpénznek vehető, ami abban is megmutatkozott, hogy ha sikerült kicsinálnia egy ellenséget, akkor nem ment tovább faarccal, magában pipálva a hullát, mint a legtermészetesebb dolgot a világon, hanem kiengedve a felgyülemlett feszültséget és félelmet, felszabadultan, kárörvendve felnevetett, és majd’ kiugrott a bőréből örömében, hogy nem hagyta ott a fogát. Ha megsebesült, nem csak vérzett, de ráadásul látványosan fájt is neki (akcióhős még nem volt olyan sebezhető, mint McClane, amikor üvegtörmeléken szétvágott lábakkal, nyögve kúszott a folyosón), és alaposan lestrapálódott a film végére. Míg Sly és Arnold mindig peckesen, kifejezéstelen arccal sétált el, maga mögött hagyva a finálé rosszfiúk hulláival díszített, romhalmazzá lőtt és robbantott helyszínét, addig Willis maga is egy kész romhalmaz volt, mire megmentette a napot. Sőt, a hányattatásai súlyosságát jelző szakadt, véres trikó egyenesen a védjegyévé vált. De a legszebb az egészben, hogy minden sebezhetősége ellenére azért ő is egy igazi, kőkemény faszagyerek volt – vagy, ahogy odaát mondják, „a tough sonuvabitch”. És amint a film hatalmas sikeréből Hollywoodban rájöttek arra, hogy egy akcióhősnek nem feltétlenül kell sebezhetetlen félistennek lennie, a hadseregkaszáló hegyomlások ideje lejárt.

Ezt a trónfosztást jelképezte Mel Gibson (Halálos fegyver), Tom Cruise (Mission: Impossible), Keanu Reeves (Holtpont), Harrison Ford (Jack Ryan filmek), sőt, részben még Steven Seagal is, akit pedig általában Stallonéékkal sorolnak együtt. A ’80-as években ő is némi realizmust hozott az általánosan elszállt akciófilmekbe, mert míg egy tipikus bunyójelenetben Arnold csak állt szemtől szemben az ellenséggel, és addig püfölték egymást kölcsönösen, míg egyikük (persze, hogy melyikük, az sosem volt kérdés) el nem dőlt, Seagal az aikidóval hitelesen, egy-két másodperc alatt szerelte le a nekieső rosszfiúkat (persze ettől függetlenül azért ő is az elpusztíthatatlan hősök sorát gyarapította). Jelezve a változó időket, a Ragadozó 2-ben Schwarzenegger szerepkörét már Danny Glover vette át, aki valamiféle szerencsétlenül kikotyvasztott egyvelege akart lenni az átlagos kinézetű, de emberfeletti képességű akcióhősnek – Glover nem tudta eladni a figurát. A ’90-es évek az átmenet időszaka volt, a nagy monstrumok vagy alkalmazkodtak, vagy eltűntek. A ’80-as évek ideáihoz ragaszkodó akciófilmek, mint a Végképp eltörölni, vagy az alapanyagát karóba húzó Dredd bíró érdektelenségbe ütköztek, az izomagyakat így több-kevesebb sikerrel vígjátékokban (Ovizsaru, Állj, vagy lő a mamám!) vagy paródiákban (Az utolsó akcióhős), de legalábbis jókora iróniával nyakig öntve (True Lies) próbálták eladni. A közönség és a szakma is felismerte a legyőzhetetlen muszkliemberek koncepciójának képtelenségét, és ennek megfelelően reagáltak rá: humorral.

Erő helyett a ’90-es években többre jutottak a hősök ésszel és taktikával. A sziklában a börtöntöltelék Sean Conneryre és a vegyészgeek Nicolas Cage-re marad a túszok és San Francisco megmentése, miután a mentőakcióra siető kommandósokat érzekésükkor azonnal halomra lövik az Alcatrazt elfoglalt terroristák. És ők még messzebb jutottak, mint Steven Seagal, aki már a lábát sem tehette rá a szintén terroristák által megszállt Boeing 747-esre a Tűzparancsban, mielőtt a legrövidebb utat választotta a talaj felé – az aktatologató Kurt Russellen múlt a több száz ártatlan élete. Közben a tejfölösszájú Keanu Reeves akciósztárrá nőtte ki magát Jan de Bont Féktelenül-jében, és bár az egész film alatt egyetlen rosszfiút tett el láb alól (Arnold vagy Sly már az ötödik percben kinyírták volna a bombákkal zsonglőrködő Dennis Hoppert, rövidfilmet csinálva a ’90-es évek egyik legjobb akciómozijából), mégis képes volt hihetően hozni a kemény, tökös, elszánt zsaru karakterét. Akárhogy nézzük is, ez nem kis teljesítmény attól, aki pár évvel korábban az idióta Tedet alakította a Bill és Ted filmekben. És ha Reeves el tudta adni magát akcióhősnek (ha csak ideiglenesen is: a Mátrixban már nem volt ilyen meggyőző, a folytatásairól meg jobb nem is beszélni), akkor bárki megtehette (vagy legalábbis majdnem bárki: a Rés a pajzson bájgúnár Christian Slaterével az alkotók már túl sokat kértek a nézőktől). Ilyen körülmények közt pedig nem csoda, hogy Van Damme és Seagal a következő évtizedre menthetetlenül a videotékák polcain kötött ki, és Stallone is oda tartott, mielőtt összekapta magát, és új életet lehelt Rockyba és Rambóba – Schwarzenegger meg inkább elment kormányzónak.

A változás persze nem csak a kisebb izomzatban és alkatban nyilvánult meg. Az addig faarcú hősök elkezdték kimutatni érzelmeiket, és többé nem fejjel mentek a falnak, hanem stílusosan aprították a gazokat. Mindkettőben szerepe volt Hong Kongnak, egész pontosan John Woo-nak, az akciófilm Mozartjának, aki a ’90-es évek elején Hollywoodba ment, és vitte magával ballettként koreografált fegyverpárbajait, és érzéseit nem szégyellő, talpig feketébe öltözött, szupercool hőseit. Vagy legalábbis vitte volna. Hollywood inkább csak az előbbire volt fogékony, ahogy az Woo első amerikai filmjén, a Van Damme főszereplésével készült Tökéletes célponton is látszik. 1997-ig kellett várni, hogy a rendező valami olyasmit tegyen le az asztalra az álomgyárban, ami 100%-ig jellemző rá. Az Ál/Arcban megvolt a félelmetesen jól működő dinamika a masszív gyűlölet által összekötött ügynök (John Travolta) és terrorista (Nicolas Cage) között, és az embert felemésztő érzelmi vihar, amin előbbi megy át az arcsere után. És nem Woo volt Ázsia egyetlen exportja: ironikus, hogy úgy tűnt, egyetlen Hong-Kong-i rendező sem képes megvetni a lábát Hollywoodban az egyébként már leszállóágban lévő Van Damme nélkül. Ringo Lam (Mindhalálig) és Tsui Hark (Nyerő páros) is rajta keresztül találta meg az útját Amerikába, bár egyikük sem tudott ott olyan színvonalú filmeket készíteni, mint hazájukban.

Ha az izom már nem számított, és a hősöknek lehetettek érzéseik, akkor csak idő kérdése volt, hogy a nők is betörjenek a tesztoszteronnal túlcsorduló területre. Pam Grier már a ’70-es években igazi femme powerként rugdosta a férfiseggeket (Coffy, Foxy Brown), de a mainstreamben James Cameron ágyazott meg az állig felfegyverzett nőalakoknak. Mind az Alien riadt Ellen Riplyjéből, mind a Terminátor fejvesztve menekülő Sarah Connorából tűzön-vízen átgázoló anyatigrist csinált a folytatásokra. Valami kétségkívül megváltozott a filmvilágban, amikor az Aliensben Sigourney Weaver belebújt a hatalmas rakodóvázba, és szemtől szemben állva az anyakirálynővel, dühödten kiköpte a „Get away from her, you bitch!” szavakat. Csak egy törékeny nő volt, de nem akartál volna az útjában lenni. A ’90-es években Renny Harlin erőlködött látványosan és hiábavalóan, hogy akciósztárt faragjon akkori feleségéből, Geena Davisből (Cutthroat Island, Utánunk a tűzözön), de egészen a 2000-es évekig kellett várni, hogy Angelina Jolie (Tomb Raider, Mr. és Mrs. Smith, Wanted, Salt) személyében megszülessen az első olyan női hős, akit elfogad a szakma és a közönség is.

A 2000-es évek új trendek egész sorát hozta. Először is, egyre ritkábbá váltak a színtiszta akciófilmek: a műfaj gyakrabban bújik sci-fi köntösbe, mint korábban bármikor, és elszaporodtak a paródia határán egyensúlyozó, erősen önreflektív ámokfutások is (Crank 1-2, Gamer, Golyózápor). A szuperhősfilmek pedig átvették a hatalmat: az X-Men és a Pókember sikerének köszönhetően egymás után költöznek vászonra a Marvel és a DC már évtizedek óta bejáratott karakterei, és ennek köszönhetően tovább lazulnak az akciósztárokkal szembeni követelmények. Elvégre szuperképességek birtokában olyan takonypócok is hősök lehetnek, mint Tobey Maguire. A Mátrix mellett ezek a filmek is hozzájárultak ahhoz a trendhez, ami a stílus győzelmét jelentette a nyers erő fölött. Az akciójelenetek akrobatikussá, furfangossá váltak, kung fu harcok és golyóbalettek díszítik a vásznat – a közönség nem éri már be egy géppuskás ember bulldózerként való előrenyomulásával, a pusztításban kreativitást keres. És még inkább, realizmust. A „bárki lehet akcióhős” elv azt is jelenti, hogy „bárki” nem kaszálhat csak úgy el egész hadseregeket fél kézzel. Egy Leonardo DiCapriónak vagy egy Matt Damonnak csak akkor hisszük el, hogy győzedelmeskedik, ha a körülmények nagyjából realisztikusak.

De a legfontosabb újdonság a XXI. század akcióhősében nem a külsőségekben keresendő. A Bourne-csapda végén Matt Damon sebesülten, összetörten ül egy régi áldozata lányának lakásán, és bocsánatot kér szörnyű tetteiért. De ahogy a szürkés felhőréteg alatt elsétál a semmibe a havas lakótelepen, John Powell fájdalmasan keserű zenéjére, világos, hogy nincs számára megváltás. És nem ő az egyetlen. Batmantől Jack Baueren át az új James Bondig, az akcióhősök lelkileg sérült, önmagukba forduló, és végül magukra maradó emberek, akiken a múltbéli traumák és az állandó öldöklések láthatóan otthagyták a nyomukat. A 24-ben Kiefer Sutherland gondolkodás nélkül gyilkol, kínoz, és bármilyen mocskos, immorális módszert bevet a hazája szolgálatában. Tisztában van ugyan vele, hogy bizonyos szempontból helytelen, amit csinál, és azzal is, hogy a cél nem szentesíti az eszközt – viszont hajthatatlanul vallja, hogy szükségessé teszi. És ennek következményeként elveszít mindent és mindenkit. Ennek az akcióhősnek új ürügye van arra, hogy magányos farkas legyen: az ön- és környezetpusztító életmód. Nincs is ezen mit csodálkozni a mi szép új világunkban, ahol minden harmadik ember küzd valamilyen neurózissal, pszichózissal vagy komplexussal.

Az amerikai akciófilm több szempontból is polarizálódni látszik: egyrészt a valószerűség (a realista és az „over the top” filmek), másrészt a hőstípus mentén. Míg a trendi alkotásokban alkatilag egyre alkalmatlanabbnak tűnő színészek vállalják magukra a rosszfiúk kinyírásának feladatát (mint Seth Rogen a közelgő The Green Hornetben), addig a retródivat visszahozta az olyan macsó alfahímeket is, mint Dwayne „The Rock” Johnson, Gerard Butler, Vin Diesel vagy Jason Statham. A hamvaiból feltámadt Stallone pedig szinte magát a ’80-as éveket rángatja vissza a XXI. századba a Roky Balboával, a John Rambóval és a The Expendablesszel. (És csak mintegy lábjegyzetként: az exploitationök is szivárognak vissza a mozikba.) Így aztán most van mindenféle hősünk: tökös, felpumpált faszagyerek, feladatához a cselekmény előrehaladtával felnövő lúzer, végsőkig elszánt átlagember és profi, akit felőröl a munkája. A különböző akciósztárok különböző igényeket elégítenek ki, ami azért fontos, mert az utóbbi években Hollywood elkezdett komolyan számolni a nőkkel, mint masszív, moziba járó közönséggel – a szótlan muszklihősök puhulása részben ennek is köszönhető. Akárhogy is, a világ változik, de az élet nem áll meg. Vagyis a golyók repülnek, a bombák robbannak, az öklök orrokat törnek, ahogy eddig. Hősökre mindig szükség lesz, különösen a filmiparban.

Az amerikai akcióhős, 1. rész

Kés a toroknak, izzó tekintet, a szoborrá vált seriff arcába szikáran köpött szavak vágódnak: „Szállj re rólam, vagy olyan háborút kapsz, hogy el sem hiszed.” És tényleg: a Rambo után szinte az egész ’80-as évek arról szólt, hogy egy ember egy egész hadsereggel szállt szembe. És most, a The Expendablesnek hála, hosszú idő után ismét izomhegyektől és tesztoszterontól szaglik a vászon, a közönség nagy része pedig ujjongva üdvözli a retróhullámnak ezt a legújabb hordalékát. Pedig a szótlan, hullákat futószalagon gyártó hegyomlásokat már bőven meghaladta az idő. Manapság a nyers erőnél fontosabb a stílus, a realizmus, és akkor az önreflexióról még nem is beszéltünk. Vessünk egy pillantást az amerikai akcióhősök történetére, James Bondtól Piszkos Harryn és John Matrixon át Jack Bauerig! De vigyázat, nyakat behúzni, golyóálló mellényt felcsatolni – ezek a fickók nem tréfálnak.

A színtiszta akciófilm ugyan a ’60-as évekig nem létezett, de nagy, ellenséget aprító hősei már bőven azelőtt is voltak az amerikai mozinak. A későbbi zsáner tipikus elemei még más műfajok keretei közt jelentek meg: Douglas Fairbanks a némafilmkorszakban, Errol Flynn a ’30-as években vált a legnagyobb sztárrá, ahogy bombasikerű kalandfilmjeikben akrobatikus, női szíveket megdobogtató kardforgatókként szálltak síkra a jó ügy érdekében – még akkor is, ha éppen törvényen kívüli rablók vagy kalózok voltak (Robin Hoodot pl. mindketten eljátszották). Flynn a halálos veszély arcába nevető, rettenthetetlen, nemes hős mintapéldája volt, aki sármos mosollyal és „pokolba veletek” attitűddel, vérbeli kalandorként csapott szét az ellenségei közt – láthatóan legalább annyira a móka, mint az igazság kedvéért. A ’40-es években John Wayne-hez került a stafétabot, és ezzel az akciófilmek korszaka előtti akcióhősök aktuális legnagyobbika a kalandfilmből a western kulisszái közé költözött. Wayne ugyan nem volt akrobatikus, férfias, erőteljes és a végsőkig tisztességes viszont annál inkább – ennél többet pedig nem is követelt a közönség. A hősideált az akkori Amerikának megfelelő naivitás és ártatlanság határozta meg: félelmet nem ismerő, elszánt férfi, aki csak akkor harcol a fekete-fehér (jó-rossz) világban, ha muszáj, de akkor jobb, ha minden becstelen rablógyilkos és skalpgyűjtő indián minimum Mexikóig takarodik előle. Persze ez sem maradt mindig így: később, ahogy változott a világ, és vele a western, Wayne is játszott megkeseredett, goromba antihősöket (elég Az üldözők rasszista, zsarnoki Ethan Edwardsára gondolni).

Az amerikai hős a második világháború után elterjedt film noirokban öltötte magára először látványosan a megkérdőjelezhető moralitás gúnyáját. Bár a zsáner cinikus magándetektíveit, bűnbe hajszolt átlagembereit, és a nagy fogást kergető gengsztereit nem csak akcióhősnek, hanem úgy általában véve, hősnek is túlzás lenne nevezni, árnyalt jellemábrázolásukból sokat kölcsönöznek majd a későbbi műfajmozik protagonistái.

Az áttörést természetesen James Bond jelentette. Őfelsége titkosügynöke 1962-ben debütált a vásznon, a még igencsak alacsony költségvetésű Dr. No-ban, a skót Sean Connery bőrében, egy mostanra csaknem fél évszázados sikerszéria kezdeteként. A 007-es nem csak első képviselője, de rögtön esszenciája, abszolút netovábbja is lett az igazi akcióhősnek. A rettenthetetlen férfi, akinek mindig minden sikerül, aki gondolkodás nélkül meghalna az ügyért, de aki persze mindent túlél, aki megszerzi a nőt, és kinyírja a rosszfiút, aki megmenti a hazáját, sőt, az egész világot, és céljai elérése érdekében bevet mindent, ami rendelkezésére áll: nyers erő, intelligencia, ármány és a technika legmodernebb vívmányai. Connery tökéletes megtestesítője volt ennek a hősideálnak. Megvolt benne az az eleganciájával sem csökkentett kemény, macsó vadság, amiért férfitársai tisztelték, a nők pedig szerették – és persze megvolt a fizikuma is. Az ’50-es években helyezést ért el a Mr. Universe-en, ahonnan később Schwarzenegger is berobbant a filmiparba. Később a korral együtt változott maga a karakter is – bár lényege ugyanaz maradt, a különböző színészek nüanszai mind más-más benyomást eredményeztek, és csak mostanában, Daniel Craig tudta újra belevinni a figurába azt az őserőt, ami Connerynél eredetileg megvolt. De a 007-es története egy külön cikket is megérne (ha nem szedték volna már ezer helyen darabokra a témát). A ’60-as évekkel elindult egy másik trend is: divatba jöttek és dominánssá váltak az ellenséges vonalak mögött játszódó háborús akciófilmek (Navarone ágyúi, A vonat, Piszkos tizenkettő, Kémek a sasfészekben), tele borostás, izzadt, náciölő jenki keményfiúkkal.

1968-ban aztán alig két hét eltéréssel mozikba került Peter Yates Bullit és Don Siegel Coogan blöffje című filmje. Mindkettő az urbánus akciómozi alapjainak lefektetéséért, és nem utolsósorban, az amerikai hőskép megváltoztatásáért felelős. A Bullitban Steve McQueen egy magányos, jéghideg, az őt körülvevő világtól elidegenedett zsarut játszik, aki tántoríthatatlan elszántsággal jár egy bírósági tanú gyilkosainak nyomában. Clint Eastwood Cooganje bulldogként teszi tűvé fél New Yorkot, hogy elfogjon egy bűnözőt, aki az ő felügyelete alól szökött meg. Ezzel a két karakterrel az amerikai hős megszűnt patyolattisztának lenni: Coogan és Bullit nem csak a bűnözőkkel, de a rendszerrel is szembemennek, öntörvényű, keményfejű és makacs, az autoritást nehezen tűrő lázadók, akik számára az igazság sokkal többet ér, mint a törvény betűje. És ami még fontosabb, Eastwood, de főleg McQueen, átkozottul cool volt a szerepben. Fiatal, sármos, szótlan és szikár férfiként egy sportkocsi volánja mögül űzte a rosszfiúkat (a film híres autóshajszája máig hivatkozási alap). A nemes, makulátlan jellemnél lassan fontosabbá vált a vagányság, vagyis az eladhatóság – és ez egyike azon kevés alkalmaknak, amikor a piacképesebb koncepció egyben izgalmasabb is. Elvégre egy „badass” antihős mindig érdekesebb, mint egy atyai mosolyú jótétlélek.

Ez a folyamat az 1971-es Piszkos Harryvel ért csúcspontjára. A címszereplő Cint Eastwood veszett kutyaként csapott szét a bűnözők között, és feletteseinek komoly fejfájásokat okozó attitűdjébe még némi szadista hajlam is vegyült; lásd az idegösszeroppanás szélén álló, vérző bankrabló verbális kínzását, majd kiröhögését a híres film elejei jelenetben. Ahogy ugyanebben a jelenetben, még hot dogját zabálva, teli szájjal, 44.-es magnumját lóbálva, lazán kiáll a nagyvárosi utca közepére, mint egy cowboy a pionírok poros, határvidéki városkájában, az maga a coolság mozgóképes definíciója. Harrynek olyan a bankrablólövészet, mint másnak a reggeli újság olvasgatása. A visszhang nem maradt el: a filmet ugyan az év egyik legjobbjaként üdvözölték, de sok helyen morális fasizmusról cikkeztek, fájlalva a rendőrségi brutalitást és a bűnözők jogainak lábbal tiprását. Hiába: az egyre növekvő, egyre merészebb és egyre erőszakosabb nagyvárosi bűnözéstől frusztrált közönség keblére ölelte a „cél szentesíti az eszközt” elvét valló detektívet, és ezzel új divatot teremtett. Harry Callahannek máig rengeteg klónja és utódja szaladgál a vásznon, nagy fegyverrel, kevés szóval és kőkemény fejjel. A makulátlan jófiúk ideje leáldozott, a nézők vagány és veszélyes hősöket akartak.

Mindehhez szükség volt egy sajátos társadalmi és kulturális háttérre is: a ’60-as évek második felére az amerikai vászon „tisztasága” felett őrködő Hayes kódexet az annak korlátaiból kitörő írók és rendezők végre lehúzták a vécén, így a nyelvvel, erőszakkal, szexualitással és hősábrázolással kapcsolatos határok alaposan kitolódtak. Ekkorra már összeomlott az aranykor stúdiórendszere is, előretörtek a függetlenek és a kísérletező kedvű alkotók, több évtizedes történetmesélési, formanyelvi szabályok dőltek le (ez valahol egy útszéli motelben kezdődhetett, ahol egy őrült gyilkos zuhanyzás közben meggyilkolta a főhősnőt a játékidő kb. egyharmadánál), és persze az egész iparra komoly hatást gyakorolt a polgárjogi és hippi mozgalom, a drog elterjedése és a szexuális forradalom. A vietnámi háború okozta kiábrándultság, és Amerika kollektív ártatlanságának elvesztése szintén hozzájárult az akcióhősök radikálisabb mivoltához. Düh és frusztráció vezérelte fegyveresek járták az utcákat, keresztüllőve mindenkit, aki megérdemelte. A két legnagyobb sztár a szikár, kőkemény Eastwood és McQueen volt, és bár egyikük sem a színészmesterség csúcsát képviselte, jelenlétük a vásznon kétségkívül erőteljes és mindent betöltő volt – az a fajta, ami legendákat szül. A duót kiegészíthetjük még a sziklaarcú, hasonlóan karizmatikus Lee Marvinnal is.

A korszak akciófilmjeit átjárta az egzisztencializmus, a középpontban a rendszer elleni, kisebb-nagyobb lázadással. A hősök környezetükre indifferens kívülállók voltak, akik többnyire elutasították a társadalmi szabályokat és normákat, és a saját fejük után mentek. Már Bullit is az a fajta archetipikus zsaru volt, akinek munkájával kapcsolatos megszállottságára ráment a magánélete. Charles Bronsonnak a Mestergyilkosban pedig már egyáltalán nem is volt magánélete. A hidegvérű, sztoikus bérgyilkos egyedül lakja be vérdíjakból vásárolt, pompás lakását, az egyik jelenetben pedig szenvtelenül nézi, ahogy protezsáltjának egyik nőismerőse lassan elvérzik az öngyilkossági kísérletét követően. Ezek a társadalom perifériáján élő (anti)hősök már nem egyszerűen csak azért teszik kockára az életüket, mert hisznek valamiben, hanem azért is, mert szinte lényegtelen számukra, hogy élnek vagy halnak. A Szökésben McQueent és Ali MacGrawt még feloldozza az őket összekötő szerelem, bár a rendőrség és saját egykori társaik előli puskaporos menekülés közben saját kapcsolatukat is meg kell menteniük – lebilincselően ironikus, ahogy nézeteltéréseiket egy szeméttelepen temetik el, és egymást átkarolva, boldogan elsétálnak a finálé felé, háttérben a bűzölgő, füstölgő mocsokhalmokkal. A Rolling Thunder háborúból hazatérő főszereplői már nem ilyen szerencsések. Nekik már nem maradtak érzelmeik, amiket kimutathatnának, még a családjuk felé sem, számukra minden idegen és felfoghatatlan, ami nem tartalmaz fröcsögő vért, halálhörgést és torkolattüzet. Amikor egyikük feleségét és fiát rablógyilkosok agyonlövik, szinte örömmel mennek, hogy az egyetlen dolgot csinálják, amiről még tudják, hogy kell csinálni: hogy öljenek. John Flynn filmje (a tökéletesen kifejezéstelen arcú William Devane-nal és Tommy Lee Jonesszal) a felszínen bosszúdráma, valójában a vietnámi veteránok beilleszkedési nehézségének, illetve lehetetlenségének jéghideg, keserű látlelete. A ’70-es évek akcióhőseit sokszor emésztette belülről valami, akár kimondottan, akár kimondatlanul. Csak túl macsók voltak ahhoz, hogy siránkozzanak miatta, helyette inkább csak tették a dolgukat.

Szegről-végről az egzisztencialista akciófilmek közé sorolható egy másik’70-es évekbeli típusfilm, a blaxploitation is. Míg az exploitationök többnyire thrillerek, horrorok és szexdrámák voltak, a fekete filmesek blaxploitation akciókba irányították rasszizmustól fűtött faji dühüket. Az olyan cool, tökös és hajthatatlan hősök, mint Fred Williamson és Richard Roundtree nem csak néger drogdílereket és striciket vertek vizenyősre a gettókulisszák között, de szembeszálltak az „elnyomó fehér hatalommal” is, amit korrupt rendőrök, politikusok és fennhéjazó gengszterek képviseltek. Az 1971-es Shaft ezeknek a filmeknek az alfája és omegája – Roundtree rendelkezett benne mindazzal a kvalitással, amivel ugyanabban az évben Clint Eastwood is, Piszkos Harry szerepében. Külön említést érdemel a Boss Nigger című western, aminek éttermi jelenetét (Williamson verbálisan kivégzi a tulajdonost, aki csodálkozik rajta, hogy fekete vendégei vannak) tanítani lehetne. A faji téma netovábbja alighanem a Three the Hard Way volt, amiben három afroamerikai (az egyikük természetesen Williamson) felszámol egy radikális rasszista csoportot, ami meg akarja mérgezni Amerika vízkészletét egy csak feketéket ölő anyaggal.

A ’80-as években ez a társadalmi, szociális érzékenység igen hamar kiveszett az akciófilmekből. Nem csoda, ez egyébként is az az évtized volt, ami semmiben nem ismert visszafogottságot (csak annyit mondok: Kommandó). Az átmenetet az 1982-es Rambo jelentette. Sylvester Stallone karakterében még ott lapult a meg nem értett, a háború démonai által űzött, helyét a világban nem találó vietnámi veterán egzisztencialista drámája, de már megvolt benne a legyőzhetetlen, szinte emberfeletti, maszkulin hős is, aki egy egész hadsereggel száll szembe. (Charles Bronson Vadászat életre-halálra című filmje egy évvel korábban egyébként kísértetiesen hasonló történettel szolgált kalandfilmköntösben – hogy az merített David Morrell eredeti Rambo-könyvéből, vagy Morrellt inspirálta a valós esemény, amin Bronson filmje alapult, rejtély). A folytatások már egyértelműen a ’80-as évek fiai: a drámát teljes egészében kidobták az ablakon, az „izomkolosszus a hadsereg ellen” koncepciót pedig egyre nagyobbá dagasztották, míg végül (a harmadik részben) önmaga paródiájává vált. A korszak két legnagyobb és legtipikusabb hőse egyértelműen Stallone és Arnold Scwarzenegger voltak – nem számított, hogy nem tudtak játszani, mindketten ugyanazt képviselték: a feltartóztathatatlan, brutális nyers erőt. Testhez simuló pólóban, vagy anélkül, izzadva, muszklidagasztó súlyú kéziágyúkkal aprították az ellent, és olyan tökéletesek voltak, hogy géppuskájuk egy rövid kaszálásával eltakarítottak az útból egy tucatnyi ellenséget.

(folyt. köv.)