Alapvetően az HBO tehet az egészről. A világ leghíresebb kábelcsatornája volt az első, amely saját gyártású tévéfilmet kínált az előfizetőinek (A remény maratonja: Terry Fox története) 1983-ban, és még ugyanabban az évben elindította első saját, gyerekeknek szóló sorozatát, a Jim Henson-féle Fraggle Rockot is. A ’90-es évekre az HBO-nak egyre több saját szériája futott (pl. a Mesék a kriptából), de az igazi változás 1997-ben, az Ozzal, a csatorna első egyórás drámasorozatával jött el – amit aztán az igazi bombasiker, a Maffiózók követett két évvel később.
Az HBO modelljét lassan minden valamirevaló kábelcsatorna leutánozta a Showtime-tól az FX-en át az AMC-ig: a reklámokból élő országos adókhoz képest az HBO és társai a nézőszámoktól, az elvárásoktól szabadabban, a komfortzónákból kilépve mesélhettek történeteket. A sorozataik brutálisabbak és erotikusabbak lehettek, érettebb, merészebb témákkal foglalkozhattak, és nem utolsósorban, elvethették az országos társaik procedural-féle, „egy rész-egy eset” szerkezetét, hogy átfogóbb, több évadon átívelő narratívákat építsenek. És mivel az olyan sorozatok, mint a Szex és New York vagy a Maffiózók igazi kulturális szenzációkká váltak, még az országos adók is megpróbáltak beszállni a buliba.
Az olyan sorozatok, mint a 24 vagy a Lost rövid időre új divatot teremtettek: megszakították a mainstreamben uralkodó, „a lényeg, hogy a néző bármelyik héten be tudjon kapcsolódni a sorozatba” szemléletmódot, és hosszú, az egész évadon, vagy akár éveken át bonyolódó, összefüggő sztorit kínáltak. A Lost különösen nagyot robbant: képes volt hat éven át a seggén tartani a rajongókat, mindezt egy nagy, központi rejtély köré húzott dramaturgiával, amelyet a tévétársaságok általánosan veszélyesnek, kontraproduktívnak tartottak. Mert még az olyan sikeres szériák alkotói is, mint a Star Trek: Az új nemzedék, a Csillagközi romboló vagy az Alias, folyamatos nyomás alatt álltak, hogy inkább önálló epizódokat gyártsanak, és szorítsák háttérbe az átívelő szálakat.
A Lost azonban megváltoztatta a dolgokat: hirtelen boldog-boldogtalan egy nagy rejtély köré szervezett, erősen szérializált, high concept show-t akart csinálni, csakhogy J.J. Abrams szigetes misztériumáról pár év alatt kiderült, hogy nem paradigmaváltás volt, hanem anomália. A farvizén az éterbe hajított hasonló sorozatok a The Eventtől a FlashForwardon át az Alcatrazig mind egyetlen évadig húzták csak, mert a jellemzően ígéretes kezdet után pár rész alatt durván megzuhant a nézettségük. Az érdektelenségbe valószínűleg a mintául választott Lost kifutásának kétes megítélése is belejátszott, de a lényeg, hogy az emberek döntöttek: adják meg nekik a heti eleje-közepe-vége sztorikat, és ne traktálják őket sok évadon átnyúló rejtélyekkel.
Vagyis az országos csatornáknak nem igazán sikerült átvenniük a kábelesek magasabb presztízsű módszereit, de a kudarc okai, amellett, hogy 3-4 millió embert nyilván könnyebb leültetni a tévé elé, mint 15-20 milliót (most az olyan szörnyetegnézettséget produkáló kivételeket, mint a The Walking Dead vagy a Trónok harca, hagyjuk), talán a választott témákban és műfajokban is keresendők. Az országos adók a filmipar Hollywoodja: nem kockáztatnak, biztonsági játékra törekszenek, egyszer már bevált recepteket hasznosítanak újra (és újra és újra). A fent említett FlashForward és társai (illetve maga a Lost) mind ugyanazokkal a jellemzőkkel írhatók le: maximumra csavart high concept egy nagy rejtéllyel, amelynek éveken át fenn kellene tartania az érdeklődést. Ebből lesz a rétestészta-effektus, és ettől szólal meg a néző bullshit-métere.
Egy évadokon keresztül a cselekmény előtt görgetett rejtély csak leszívja az ember türelmét, mert a sztori nem beszippantja, hanem erőszakkal rángatja magával. A kábelcsatornák ellenben nem színes, szagos, hangos high conceptekre építenek, hanem drámára és karakterekre. Náluk nem egy misztikus sziget van, amelyen mindenféle misztikus lózungok zajlanak, hanem egy kémiatanár, aki megtudja, hogy rákos, ezért elkezd drogot főzni, hogy biztosítsa családja megélhetését a halála után.
Úgyhogy az országos csatornáknál szépen visszaállt minden a régi kerékvágásba: CSI-jelleg igen, Lost-jelleg nem. Bár az alkotók az utóbbi években is próbálkoznak nagy, átívelő sztoriszálakat belevinni a sorozataikba, azt csak óvatosan, a procedural módszerre építkezve teszik. Ott van például a Person of Interest: a mesterséges értelem témáját csak jó másfél évad után hizlalták fel, amikor a biztonságos egy rész-egy eset koncepció már bevonzotta a nézőket – és a koncepció azután is maradt, az ún. fősztori évadonként (22-24 részről beszélünk) mondjuk nyolc, legfeljebb tíz epizóddal mozdul csak előre. És itt persze rögtön felmerül a kérdés: vajon mennyivel lenne jobb a Person of Interest, ha évadonként csak ebből a 8-10 részből állna? Ha koncentráltabb, egységesebb, töltelékmentes lenne? A válasz az, hogy sokkal.
És ezt talán végre maguk a csatornák is kezdik felismerni. A 24-től a Hősökön át az X-aktákig egy rakás régi szériát folytatnak az utóbbi években, de csak a hagyományos 20+ epizód/per évad mennyiség legfeljebb felével dolgoznak, és "event' sorozatoknak nevezik őket. A probléma ugyanis az, hogy évenként megíratni cirka huszonnégy részt egy rakás különböző szerzővel, úgy, hogy az eredmény tartósan egységes és minőségi legyen, szinte lehetetlen. A mennyiség egyszerűen felzabálja a színvonalat, felhígítja a tartalmat; az évi tizenvalahány rész sokkal könnyebben kezelhető.
A tévétársaságoknak persze így is megvannak a maguk régi, nagy sztárjai (a CSI még mindig erős nézettséggel, tizenöt év után most szeptemberben ér véget) és komoly sikereik, nem fognak éhen halni. De presztízsértékük már nem sok maradt – talán szökőévente egyszer jön egy Hannibal, ami más, mint a többi, és felkapja rá a fejét a világ, viszont jellemzően ezek sem élnek sokáig, mert a „mást” a mainstreamben nem lehet fenntartani. Az igazán közönségkedvenc, nagy visszhangot, komoly internetes buzzt generáló sorozatok így jellemzően a kábelcsatornáknál, illetve a piacra az elmúlt pár évben belépett, olyan szolgáltatóknál futnak, mint a Netflix (House of Cards, Daredevil) vagy az Amazon (nemsokára jön tőlük a The Man in the High Castle teljes évada).
Az említett The Walking Dead és Trónok harca pedig arra mutatnak rá, hogy a kábelcsatornák már akár nézettségben is rendszeresen el tudják verni a port az országos adók sztársorozatain. Vagyis lehet, hogy ezek az országos adók mégiscsak kénytelenek lesznek átgondolni az egy rész-egy eset jellegű, klasszikus tévés szerkezetüket, amelyet azóta erőltetnek, hogy világ a világ. Már csak azért is, mert a konkurencia egyre nagyobb: nem csak tévétársaságok csinálnak tévésorozatokat, hanem lényegében bárki, aki akar, a nézőt pedig kevéssé érdekli, hogy a számára érdekes tartalom kábelen, streamelve, on-demand vagy klasszikus tévéadásként érkezik. Sőt: utóbbi egyre inkább kiszorul a piacról, mert a nézőknek egyre kevésbé természetes, hogy a csatornák határozzák meg, mikor mit nézzenek, vagy, hogy a kedvenc műsoraikat reklámok szakítsák meg.