A fiú és a kutyája (A Boy and His Dog, 1975)
Aki szerint Don Johnson életének főműve a Miami Vice, az ezután lehet, hogy átgondolja a dolgot (és ezzel persze nem a Miami Vice érdemeit akarom kisebbíteni). A Harlan Ellison novellájából készült film a negyedik világháború után játszódik (gondolom, azért, mert a harmadik már olyan snassz), és egy tinédzser fiú (Johnson) és telepata kutyájának kalandjait meséli el a tipikusan posztnukleáris, sivatagos semmiben, illetve az azalatt elterülő, abszurd, védett kisvároskában, amely a civilizáció utolsó és büszke hírmondójának tartja magát (pedig hát…)
És mindezt tessék többé-kevésbé komolyan venni: A Boy and His Dog nem tőről metszett komédia, noha tény, hogy gonosz, szatirikus vigyorral karikírozza ki a posztapokaliptikus történetek típusfiguráit (kezdve a szótlan, kemény, de titkon aranyszívű főhőssel) éppúgy, mint az ’50-es évek kertvárosi Amerikájának bizarr látszatboldogságát – de attól még nem hülyéskedi el a sztorit, és pont ettől lesz olyan nagyszerű. Kevés film akad a műfajban, amely ilyen éjfekete cinizmussal nyúl a világvége utáni világ témájához – az utolsó jelenettől vagy tele szájjal, fröcsögve fogsz röhögni, vagy felháborodva lerúgod a tévét az állványáról.
Colossus: The Forbin Project (1970)
Ha azt mondod, Skynet, én azt mondom, Colossus. Az amerikaiak építenek egy teljesen önállóan gondolkodó szuperszámítógépet (jó ómen), hogy az ország első és legfontosabb védelmi vonalaként szolgáljon. Az első probléma, hogy miután beüzemelik, Colosuss felfedezi, hogy már a szovjetek is építettek egy hozzá hasonló gépet. A második probléma, hogy ezután a két gép úgy dönt, hogy inkább beszélgetnek egymással, mint az emberekkel.
A felütés dacára a Colossus sokkal inkább Asimov, mint Cameron: Joseph Sargent (The Taking of Pelham One Two Three) sci-fije nem csak hogy morális és társadalmi dilemmákat vet fel az akciózás helyett, de a mesterséges intelligencia még csak véletlenül sem kipusztítani akarja benne az emberiséget, hanem ellenkezőleg, eljuttatni azt egy új, virágzó, békés aranykorba. Csak hát ennek is ára van (a hatalom feladása), amit nem meglepő módon senki sem hajlandó megfizetni. Nagyon szépen átgondolt, intelligens „társadalmi dráma”, amely persze nem elsősorban a gépről szól, hanem rólunk, emberekről – ahogy kell.
Mark 13 (Hardware, 1990)
Richard Stanley cyberpunk-beütésű sci-fije egy olyan posztapokaliptikus világban játszódik, amely már túl van a nehezén, és elkezdte újjáépíteni önmagát – de azért persze még mindig csupa kosz, szar, sugárszenny és halál. Egy exkatona, Dylan McDermott hazavisz a mindenféle szemétből művészetet farigcsáló csajának egy sivatagban talált robotfejet, de ez, mint kiderül, rossz ötlet: a gép egy régi harci szerkezet, és amint összeszereli magát, már kezdi is az ámokfutást.
A Hardware kisköltségvetésű cucc, de ez inkább csak azért látszik rajta, mert a cselekménye úgy 80%-ban egyetlen lakásban bonyolódik. Stanley a maga módján egy rendhagyó, eredeti közegéből teljesen kiragadott slashert csinált, amely a jövőben játszódik, a gyilkosa pedig történetesen nem egy maszkos őrült, hanem egy robot. A Hardware bámulatos ügyességgel, kreatívan zsonglőrködik ezekkel az elemekkel, az utolsó fél órája dögös adrenalinfröccs, képi világa pedig iszonyatosan hangulatos – arról a fajta gyönyörűen túlstilizált operatőri munkáról van szó, ami még épphogy működik, és aminek köszönhetően a film kb. kétszer olyan drágának tűnik, mint amilyen valójában. Ráadásul még némi nem túl visszafogott, de azért hatásos társadalomkritika is szorult belé. Igazi „minőségi B”.
A rejtőzködő (The Hidden, 1987)
Megkockáztatom, hogy a tízfilmes listáról ezt fogják ismerni a legtöbben. Jack Sholder imádnivalóan B-s sci-fi/krimi/akció/horror hibridje a ’80-as, ’90-es évek szép emlékű VHS-korszakának hála itthon arányaiban jobban elterjedt, mint saját hazájában (ld. még: Ford Fairlane kalandjai), de azt hiszem, így is ráférne még egy kis plusz reflektorfény. A kb. A testrablók támadását és A terminátort ötvöző ponyvaínyencségben az FBI-ügynökként pózoló, valójában idegen Kyle MacLachlan egy földönkívüli parazita elfogásában segédkezik a kék bolygó egy átlagos, vagyis hát átlagosan kemény és tökös zsarujának – mivel a ’80-as években vagyunk (amikor is az autókereskedő és a gazdag seggfej közös kokainozással ünnepli az adásvételi szerződésen épp száradó tintát, ugyebár), ez azt jelenti, hogy nagyon kemény és nagyon tökös.
A rejtőzködő (ismert Gyilkos az űrből címen is) nem szolgál különösebb látványelemekkel, viszont Sholder rohadtul energikusan rendez, és már az ámokfutó parazita első autós hajszája is székbe szögezi a nézőt. Különösen szimpatikus, hogy a tipikus, hasonló témájú sci-fikkel ellentétben az itteni gazember nem valamiféle inváziós sereg előőrse, nincsenek világhódító vagy egyéb eposzi ambíciói: csak egy pszichopata vadbarom, aki leginkább azért jött a Földre, hogy jól szórakozzon, és hát ez nála véletlenül pont azt jelenti, hogy alaposan szétbassza maga körül a puhány embereket. Véres, hangulatos, lendületes cucc, minőségét az is mutatja, hogy apró kis B-film létére kisebb trendet indított el annak idején (ld. a Dolph Lundgren-féle Sötét angyalt, a Peacemakert vagy a hírhedt Abraxast).
A hihetetlenül zsugorodó ember (The Incredible Shrinking Man, 1957)
Az ’50-es évek egyértelműen a hidegháborús paranoiával fűtött földönkívülis/inváziós sci-fik és szörnyfilmek jegyében teltek, ezekből pedig bőven kivette a részét Jack Arnold is – olyan klasszikus B-mozikat rendezett, mint A fekete lagúna szörnye, az It Came from Outer Space vagy a Tarantula (benne egyik első, nyúlfarknyi szerepében Clint Eastwood). De pályafutásának legjobbja kétségkívül a Richard Matheson regényéből készült A hihetetlenül zsugorodó ember. A főhős, Scott egy sikeres üzletember, aki épp a feleségével nyaral a tengeren, amikor hajóján végigvonul valamiféle furcsa ködfelhő. Scott ezután elkezd fokozatosan összemenni: állapotára senki sem tud magyarázatot adni, ellenben afféle médiaszenzáció válik belőle – közben elveszti önbecsülését, társadalmi státuszát, végül pedig centiméterekre zsugorodva kell felvennie a harcot az életben maradásért a saját, ellenséges szörnyterületté vált pincéjében.
A mindenféle tudományos magyarázat nélküli, ponyvaízű történet, köszönhetően részben a remek tempónak és a még mai szemmel is meglepően hatásos trükköknek (ez a film sokkal jobban öregedett, mint a korszak effektekben gazdag sci-fijei általában), puszta kalandfilmként is rendkívül izgalmas és élvezetes; hogy mást ne mondjak, a pókos finálé szenzációs, a zárójelenet pedig egyenesen csodálatos (bármilyen befejezésre tippelnél is, nem lesz igazad). De A hihetetlenül zsugorodó ember működik fantasztikus elemekkel hangsúlyozott egzisztenciális drámaként, valamint szürreális, provokatív és tragikus társadalmi kommentárként/kritikaként is. Szóval igazi sci-fi, méghozzá a műfaj legjobbjai közül való.
Ne várd a csodát! (Miracle Mile, 1988)
Ez kicsit kakukktojás, mert csak jóindulattal fér be a sci-fi kategóriába, de ezt kénytelenek lesztek elnézni nekem. Anthony Edwards (bőven a Vészhelyzet, sőt, a Kedvencek temetője 2. előtt) épp megismerte élete szerelmét, a tökéletes, vicces, intelligens, gyönyörű nőt. A baj csak az, hogy miután elbúcsúznak egymástól a nap végén, egy téves hívás következtében a férfi megtudja, hogy Amerika és a Szovjetunió közt repkedni kezdtek a nukleáris rakéták, és 70 perce van, hogy újra megtalálja szíve választottját, és elhúzzon vele a városból, mielőtt minden hamuvá válik.
Az atomháborús filmek szinte külön műfajt képeznek, és Lumet Bombabiztosától a Másnapon vagy a Fonalakon át Az utolsó partig rengeteg kiválóság akad köztük (és akkor még ott van a britek animációs gyöngyszeme, a When the Wind Blows), de talán ez a kedvencem: briliánsan vegyíti a kedves szerelmi történetet a szinte elviselhetetlenül feszült thrillerrel és a totális káosszal, a fináléja pedig különösen intenzív és katartikus.
A negyedik fázis (Phase IV, 1974)
Bekövetkezik valami megmagyarázhatatlan, kozmikus esemény, amelynek köszönhetően a hangyák különösen intelligensekké válnak, és furcsa, geometriailag tökéletes tornyokat emelnek az arizonai sivatagban. Egy kis tudócsapat odaköltözik, hogy megvizsgálja a hangyák viselkedését, ám azok egyre agresszívabbak, és végül egész kis háború alakul ki köztük és az emberek között. Úgy hangzik, mint valami gagyi rovarhorror, mi? Nos, nem az.
A Phase IV egy meglepően lassú folyású, filozofikus sci-fi, amely messze nem a borzalmakra helyezi a hangsúlyt (hiába sugallja ezt az összes plakátja), hanem a kutatásra, a gondolatokra, a tudományra, és amennyire lehetséges, nem csupán a bizarr konfliktus emberi, de hangyaoldalát is bemutatja – emellett a maga módján nagyon is félelmetes. Szóval messze nem az ’50-es évek állathorroraival rokonítható, sokkal inkább idézi Michael Chricton regényét (és Robert Wise abból készült adaptációját), az Androméda törzset. Rendezője egyébként a legendás posztereiről és animált főcímeiről elhíresült Saul Bass volt (ld. Hitchcock életművét), aki sajnos nem csinált több filmet, mert a Phase IV-gyel nem tudott mit kezdeni a közönség (de a kritika sem), és méltatlanul ordas nagyot bukott.
A néptelen Föld (The Quiet Earth, 1985)
Geoff Murphy 1985-ös, új-zélandi gyöngyszeméről öt és fél éve írtam cikket a Geekzre, és azóta is rendkívül büszke vagyok rá, hogy legalább részben annak köszönhetően terjedt el itthon a film (már amennyire elterjedt). A The Quiet Earth-ben egyik napról a másikra szinte mindenki eltűnik a Földről – még holttestek sem maradnak utánuk. Az egyszerű, nyárspolgár kisember, Zac (az azóta elhunyt, remek Bruno Lawrence) már épp kezd becsavarodni az egyedülléttől (templomban, krisztusszobor előtt, női ruhában, puskával a kezében: „Ha nem jössz elő, lelövöm a kölyköt!”), amikor felbukkan egy nő (yay!)… aztán pedig egy másik férfi (boo!). És bármi történt is a Földdel, annak még nincs vége.
Murphy filmje már a nyitó „egyedül a világvége után” koncepcióból is kihoz mindent, amit csak lehet, drámai és komikus szempontból egyaránt (aki szerette az idén indult The Last Man on Earth első részét, az ezt is imádni fogja). Amikor pedig ténylegesen beindul a cselekmény, annyi stílusba, hangulatba és műfajba kap bele egyszerre, hogy összeszámolni is nehéz, mégis mindegyikben sikert arat: tragikus szerelmi háromszög, intelligens, elgondolkodtató sci-fi és izgalmas dráma erős thrillerelemekkel. Ja, és a befejezése egyenesen világbajnok. (Egyébként akit érdekel a posztapokaliptikus két férfi-egy nő felállás, annak ajánlom a faji felhangokkal színesített, 1959-es The World, the Flesh and the Devilt is Harry Belafontéval – illetve az idei Z for Zachariah is ezen a nyomvonalon halad.)
Rollerball (1975)
Sok olyan véleményt olvastam Norman Jewison sci-fijéről, amely szerint ez egy felületes, üres, buta akciófilm – talán cinikus feltételezés részemről, de valószínűleg ugyanők gondolják ugyanezt Verhoeven Starship Trooperséről. A Rollerball a felszínen csillogó, belülről rothadt világot ábrázoló disztópiák egyik csúcsteljesítménye: az individuum elnyomása teljes, mindent vállalatok uralnak, élükön ismeretlen szellemvezetőkkel, de a látszólagos szabadság, az odadobott cirkusszal és kenyérrel együtt bőven elég a lázadó gondolatokkal még álmában sem kacérkodó népnek.
Az emberi agressziót egy bestiális játékkal, a Föld legnépszerűbb sportjával, a Rollerball-lal csillapítják, az a társadalom gőzkieresztő szelepe (mely egyben biztosítja, hogy mindenki a média birkája legyen). James Caan ennek egyik résztvevőjét alakítja, akinek túlzott népszerűsége szálkát nyom a vezetőség szemébe. A Rollerball sötét és maró szatíra, kemény jövődráma, témái, kérdésfelvetései pedig még ma is aktuálisak. De ne menjünk el az akciók mellett sem: a három nagy sportjelenet (de főleg az utolsó kettő) lélegzetelállító, profizmusa, dinamizmusa, feszültsége negyven év távlatából is simán hivatkozási pont, Caan néma, utolsó köreinek katarzisa pedig falakat rengető. (PS: a 2002-es remake-et felejtsd el.)
Időről időre (Time After Time, 1979)
H. G. Wells vs. Hasfelmetsző Jack – na, ez már high concept. Nicholas Meyer, a Star Trek 2: Khan haragja és a Másnap rendezőjének első filmjében már Malcolm McDowell, David Warner és Mary Steenburgen remek hármasa is elég a „látni kell” kategóriához. A sztori szerint Wells egyik barátjáról kiderül, hogy ő London rettegett sorozatgyilkosa, és mielőtt a rendőrség elfoghatná, meglóg a főhős frissen beüzemelt időgépével. Miután a szerkezet visszatér hozzá a jelenbe, Wells, felelősséget érezve, egykori barátja után ered, aki 1979-ben a San Franciscó-i Hasfelmetszőként szerez magának új hírnevet.
Bár az Időről időre stílusát még terheli valamelyest Meyer tapasztalatlansága (későbbi filmjeit már ügyesebben rendezte), továbbá a logikai bakugrásoktól sem teljesen mentes, összességében mégis egy okosan kivitelezett, hangulatos sci-fi, amely meglepő ügyességgel keveri az időutazást, a románcot és a (visszafogott) horrort/thrillert. McDowell és Warner fantasztikus ellentétpárok, Steenburgen bájos és talpraesett az időutazó szerelmeként (felkészül: Dr. Emmet Brown), és persze a film nem hagyja ki az igazi Wells jövőről alkotott elképzeléseinek és a ’70-es évek realitásának ütköztetését sem.
PS: Az "ismeretlenség" megállapításához egyrészt saját, nyilván abszolút tévedhetetlen értékítéletemet, másrészt filmes adatbázisokat vettem alapul (pl. az imdb-n a fenti filmek többségén nincs tizenötezer szavazat, néhányon pedig még annak a fele sem).