Bő hat éve szemezgetünk a Geekz hasábjain az aktuális amerikai képregényes felhozatalból – ez összesen 99 GeexKomixot jelent, ez a mostani a századik. Bár ez a jeles jubileum valószínűleg csak nekünk igazán jeles (érdekes, vicces és nagyon furcsa visszanézni ennyi idő után a legelső cikket, és főleg, belegondolni, hogy mennyi minden változott azóta a Geekz életében és a miénkben), úgy döntöttünk, kihasználjuk az alkalmat, és megosztjuk veletek a kedvenc képregényes élményeinket: sorozatokat, sztorikat, nagy pillanatokat, rajzolókat, bármit, ami különösen nagy hatással volt ránk. Olyasmiket, amiknek köszönhetően azóta is imádjuk a képregényeket. Szóval egyáltalán nem egyfajta objektív (haha) „legjobbak” lista következik, inkább egy válogatás azokból a művekből és alkotókból, amik és akik hozzánk valamiért közel állnak. Először én (Rusznyák Csaba) ömlengek, majd félúton, a Midnight Nationtől Nagy Krisztián veszi át a stafétabotot.
Volt idő, hogy a szívemre vettem, amikor valaki azzal jött, hogy mekkora hülyeség felnőtt fejjel képregényeket olvasni. Ma már inkább csak elnézőn megmosolygom az efféle korlátoltságot. Mely korlátoltsághoz persze hozzátartozik, hogy sokak számára a képregény Pókemberrel és Garfielddal egyenlő – pedig ez olyan, mintha valaki a filmművészetet Hollywooddal azonosítaná. És még ez sem jelent semmit, mert, ahogy jó hollywoodi filmek is akadnak, úgy például bőségesen vannak jó szuperhősképregények is. És Chris Claremont X-Menje nélkül én például lehet, hogy sokkal kevésbé lennék ma képregényrajongó.
Amikor gyerekkoromban, a ’90-es évek elején beszivárogtak Magyarországra a Marvel és a DC ikonjai, nagyjából válogatás nélkül vettem mindent a Batmantől a Pókemberen át a Transformersig, és többé-kevésbé szerettem is mindet. De már akkor is az X-Men volt a kedvencem: Rozsomákkal, Vadóccal, Viharral, Kolosszussal, Árnyékkal, Kittyvel – szóval azzal a csapattal, amely sokunk számára a klasszikus, az „igazi”. Azok a sztorik nem csak izgalmasak, látványosak, illetve esetenként meglepően brutálisak voltak (a Morlock-mészárlás meg Rozsomák vér- és nyálfröcsögős összecsapása Kardfogúval megvan?), de mertek szólni is valamiről: emberről, társadalomról, az egyenlőség, a szabadság, az elfogadás eszméiről. Akkoriban, porbafingóként, ezt persze még nem tudtam, de Claremont X-Menje nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az embertársamat akkor is egyenrangúnak tekintsem, ha történetesen fekete, meleg, nő (úristen!), zsidó vagy kék a füle, röviden: más, mint én. És nyilván ez is volt a történetek célja (egyébként nemrég olvastam újra egy csomót közülük, és bár narratív szempontból már itt-ott kicsit porosak, még mindig fantasztikusan jók).
Aztán persze kiszélesedett a látóköröm, és bár még ma is olvasok szuperhősképregényeket, nem is keveset – azért más képregényekből még többet. Mint például…
BLANKETS
Bár ennél kevésbé a profilunkba illő képregényt nehéz lett volna választani, Craig Thompson korszakos mesterműve mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A Blankets egyszerűen az egyik legjobb, legszebb, leghitelesebb történet a felnőtté válásról, amellyel valaha találkoztam – és egyáltalán nem csak a képregények közt, hanem úgy általában, szóval simán oda lehet tenni a régi (Zabhegyező, avagy: Rozsban a fogó) és az újabb nagy irodalmi klasszikusok (Egy különc srác feljegyzései), illetve olyan filmek mellé, mint a Tökéletlen idők és a Diploma előtt. Thompson (részben saját élményei alapján) 600 oldalon át mesél nehéz gyermekkorról, első szerelemről, katolikus neveltetésről, ideológiák emelkedéséről és bukásáról, szexuális érésről, a korlátok közül való kitörésről, testvéri viszonyról, hitről, kétségekről és a világban betöltött helyünkről.
A mélységesen őszinte és gyönyörű, ugyanakkor szívszaggató sztori metaforák és szimbólumok sokaságával mutatja be a felnőtté válás útját: a Blankets legmegkapóbb (és leghangsúlyosabb) része az első szerelem élménye, de Thompson legalább ilyen jól érzékelteti az individuum győzelmét a társadalmi elvárások tengerében, és az egyszerű, fundamentalista nézetek bukását az élet komplexitásával szemben. Témáihoz és gondolataihoz méltón a képregény rendkívül látványos: bonyolult, expresszionista oldalstruktúrák és szürrealizmussal beinjekciózott vizuális eufóriák viszik előre a cselekményt, minden vonása ötletes és kifejező.
A Blankets egyszerre kedvesen bájos, könnyen szerethető, és nagyon mély, sokrétű mű, a mesteri történetmesélés mintapéldája, a képregényben rejlő óriási lehetőségek demonstrációja. Ha felmerül kérdésként, hogy mi olyanra képes a képregény, amilyenre a prózától a filmig semmilyen más művészeti forma, általában azt szokták mondani: olvasd el a Watchment, és megtudod. Én azt mondom (túl azon, hogy persze, a Watchmen is remek példa): olvasd el a Blanketst és megtudod.
Ismerjétek meg Heath Hustont: olyan részeg, mint Philip Marlowe és John McClane együttvéve, cinikusabb, mint Han Solo és Sam Spade összesen, ráadásul büdös, tahó, piás és koszos – szóval igazi, született texasi seggfej. Miután családját elveszíti két idegen fajnak a Földön vívott háborújában, Fear Agentként, szabadúszó szörnyvadászként repked a galaxisban, és kétszer öt üveg whisky között csúnya, nyálkás, csápos dolgot robbant még csúnyább cafatokra. Ez persze csak a kiindulási pont: Rick Remender 32 részes sci-if sorozata az űroperák űroperája, egy elképesztően dögös, tökös, vicces, látványos, fordulatos és őrületes, téren, időn, fekete lyukon átvágtató, elképesztően grandiózus bolygóközi kaland.
De annál sokkal több is. Amikor már belefeledkezel a pofátlanul szórakoztató, retro elemekkel (rakétaalakú űrhajók, kerek idomú sugárpisztolyok, üveggömbsisakos űrruhák, csápos idegenek stb.) és nyaktörő akciókkal csurig töltött eszképizmusba, Remender hirtelen akkora drámát akaszt a nyakadba, hogy majdnem belerokkansz. A vedelő-okádó-vedelő, nem egyszer komikumra kijátszott Heath karakterének egy csapásra óriási súlya, az eseményeknek pedig hatalmas és átérezhető tétje lesz, és mindez a science fiction műfajának egyik legnagyobb katarzisára fut ki.
A Fear Agent a komédia és a tragédia döbbenetesen jól működő keverékeként, nagyszerű rajzokkal tér vissza az ’50-es évek ponyváinak hangvételévez, viszont ezt olyan történetmesélési érettséggel, olyan bravúrokkal teszi, amelyek azokra sosem voltak jellemzőek. Örök kedvenc.
DARWYN COOKE
Csak az utóbbi pár évben tudatosult bennem, hogy Cooke a kedvenc rajzolóm. Sajátosan rajzfilmes stílusa van (pályáját a híres Batman animációs sorozat egyik storyboard-rajzolójaként kezdte), amelyet azonban szükség szerint annyi durvasággal, kontraszttal és nyerseséggel képes feltölteni, hogy egy kőkemény noirban is tökéletesen otthon érzi magát – sőt, pont ebben a műfajban alkotta a legnagyobbat. Bár sok egyebet is ki lehetne emelni a munkásságából (pl. a DC hőseinek kalandjait az ’50-es években elmesélő The New Frontiert, amelyet nem csak rajzolt, hanem írt is, vagy minden idők egyik legjobb Macskanő-sztoriját, az Ed Brubaker jegyezte Trail of the Catwomant), Richard Stark zseniális Parker-regénysorozatának adaptációival jutott igazán a csúcsra szakmailag (az eddigi négy kötettel hét Eisner-díjat nyert).
Cooke az amerikai képregényes szcéna egyik legnagyszerűbb vizuális történetmesélője. Abban a szakmában, ahol a rajzolókat a tömegek arról ítélik meg, és az alapján rajonganak értük, hogy milyen szépen/realisztikusan/egyedien/stílusosan húzzák a vonalaikat, mennyire ügyesen ábrázolnak embereket, környezeteket, tehát, hogy ténylegesen mennyire jó rajzolók, ő nem csak e képességeivel tűnik ki, hanem azzal, hogy mennyire remek képregényes. Vagyis, hogy mennyire jól, mennyire könnyedén, intelligensen, elegánsan és természetesen vezeti az olvasó szemét a panelstruktúrával, a plánozással, a beállításokkal – a legjobb szó a munkájára talán az (kicsit tahó módon magyarítva az angolul sokkal jobban hangzó fluidot), hogy iszonyúan folyékony, és tele van lendülettel és energiával. Cooke-nak egyértelműen a kisujjában van a képregény hatásmechanizmusa.
Az első Parker-adaptáció (The Hunter) nyitó oldalai: rengeteg információ a karakter természetéről és állapotáról mindössze pár szóval, és egy sor remek képpel.
Tökéletes beállítás (a harmadik, The Score című kötetből): Erőviszonyok (a térdelő karakter van felfegyverezve, mégis Parker az igazi – arctalan – fenyegetés), méretek (azok a kezek…), dinamika (a fejről lehulló kalap)… és az a színvilág! Meg persze Stark prózája, egy az egyben átvéve az eredeti regényből.
BATMAN: ELSŐ ÉV / HELLBOY: THE CORPSE
Ha már vizuális történetmesélés… természetesen vannak más mesterei is a paneleknek Darwyn Cooke-on túl. Például Mike Mignola és David Mazzucchelli. Amikor mutatni akartam pár oldalt, amelyek rám nagyon nagy hatással voltak, a Batman: Első év és a Hellboy: The Corpse közt hezitáltam. Aztán arra jutottam, hogy miért ne beszéljek röviden mindkettőről. Olyan egyszerű, mégis fantasztikusan kivitelezett narratív megoldásokról van itt szó, amik az információk precíz adagolásával, a jól megválasztott nézőpontokkal és az energikus panelstruktúrával gördülékenyen elmesélnek egy teljes történetet (Első év) vagy megteremtenek egy briliáns atmoszférát (The Corpse). És mindkét esetben érdemes megjegyezni: sem Mignola, sem Mazzucchelli (Frank Miller forgatókönyvéből) nem használnak semmiféle különösebben extrém, parasztvakító, erőfitogtató, hivalkodó megoldásokat.
Megkockáztatom, hogy ennél ügyesebb, masszívabb, kompaktabb három oldal kevés létezik a képregény történetében. Mazzucchelli és Miller néhány képpel és pár tömör mondattal elmesélik Batman szinte teljes eredettörténetét, közvetítve annak minden emocionális erejét, úgy, hogy rövidsége ellenére egyáltalán nem hat zanzásítottnak. És az benne a trükk, hogy nagyon is egyszerűnek tűnik az egész – de ilyet csak olyasvalaki tud, aki nagyon mélyen érti a képregény lényegét.
A hulla utat mutat: ha képregényben „filmszerű” megoldásokról beszélnek, általában a „szélesvásznú” hatásra (vagyis ténylegesen széles/horizontális, eposzi képekre) gondolnak, de itt a felső sor három középső panelje, köszönhetően a jól elhelyezett hangeffekteknek is, olyan, mintha egy remekül vágott filmjelenet lenne. Csonka kötél, bumm-bumm-bumm (nyikordulás, óra, Hellboy felnéz), és már ott is lóg a végén egy holttest. Aki aztán megmutatja a főhősnek, hogy merre kell mennie (ez a két alsó panel szintén rendkívül filmszerű, mintha egy kamera zoomolna és fókuszálna a távolba).
KÁZMÉR ÉS HUBA
Ez a világ egyik legjobb képregénysorozata, és erről nem nyitok vitát. Olyannyira az életről, az emberről és minden ezzel kapcsolatos témáról szól (persze nagyon viccesen, okosan, szatirikusan, gúnyosan, vagy, ha kell, akár komolyan), hogy szinte nem is létezik olyan élethelyzet, amelyre ne lehetne frappáns reakcióként mutatni egy Kázmér és Huba stripet. A lenti az egyik kedvencem. Mérhetetlenül bölcs, fájdalmasan melankolikus és nagyon-nagyon igaz. Az utolsó két mondat simán ezer darabra zúzza minden érző ember szívét.
MIDNIGHT NATION
Első komolyabb ismerkedésem a képregényekkel középiskolában, a magyar kiadású Pókember, X-Men és Marvel Extra idejében történt, de azt, hogy igazán megnyílt előttem a Kilencedik Művészet világa, és rádöbbentem, hogy van más is a szuperhősképregényeken túl, a Midnight Nationnek köszönhettem, egyetemista koromban. A helyi szerepjáték bolt sovány képregényes választéka nem volt elég nekem, és mivel annak idején hazánkban az internet még gyerekcipőben járt, így nem férhettem hozzá kritikák és a témára specializálódott oldalak információrengetegéhez, arra kényszerültem, hogy a telefonkönyv vastagságú Reviews katalógusból rendeljek találomra füzeteket, jobbára az alapján, hogy mennyire tetszettek az illusztrációk. Így botlottam bele véletlenül Straczynski (akkor persze még fogalmam sem volt róla, hogy ki ő) szenzációs sorozatába, ami hatalmas sokk volt: először találkoztam képregénnyel, ami olyan témákhoz nyúlt, amihez a Marvel füzetei vajmi ritkán. Mit is jelent embernek lenni, hogyan találd meg a kiutat, ha elveszve érzed magad, mik azok az értékek, amik igazán számítanak. Megváltástörténet, Dante poklának egyfajta parafrázisa, lelki utazás, mindez egy természetfeletti horrortörténetbe csomagolva.
David Grey nyomozó egy brutális gyilkosság ügyében kutakodik, amikor belebotlik a nem emberi elkövetőkbe: vérszomjas árnyakba, akik kitépik a lelkét, fizikai testét pedig kómába taszítják. Egy titokzatos nő, Laurel érkezik a segítségére, és elárulja neki, hogy ha egy éven belül nem szerzi vissza elrabolt lelkét, ő is olyan lénnyé válik, mint a támadói. Megkezdődik a hosszú utazás, amelynek során David szembesül az ember életébe befurakodó nyomorral és a magánnyal. A halál és az élet mezsgyéjén jár, azok között, akik a társadalom peremére sodródtak, családjuk, barátaik, mindenki elfeledkezett róluk, kísértetekké, önmaguk árnyaivá, az élők számára teljesen láthatatlanná váltak. Az egyik legmegrázóbb jelenet örökre bennem maradt: a teljesen reményvesztett emberek éjszaka, egy völgyben, tábortűz körül ülve mesélik el egymásnak, hogyan jutottak kétségbeejtő helyzetükbe, és nem mernek a tűz fénykörén kívülre merészkedni, rettegve az ismeretlentől, ezzel csapdába ejtve és örökre arra kárhoztatva magukat, hogy újra és újra a múlton keseregjenek. David úgy dönt, tovább halad és amikor felmászik a magaslat peremére, elé tárul a teljes völgy, amiben ameddig a szem ellát, egymástól elszigetelt csoportok kuporognak a saját tábortüzük körül az idők végezetéig.
SUPERIOR SPIDER-MAN (DR. OTTO OCTAVIUS)
Mivel az első szuperhősképregény, ami a kezembe került, a Csodálatos Pókember volt, ez többé-kevésbé predesztinálta a rajongásomat iránta, egészen addig, amíg a történetek egyre repetitívebbé, kiszámíthatóbbá, unalmasabbá váltak. Bármely adott szituációban előre meg lehetett mondani hősünk hogyan dönt, ráadásul ezeknek a döntéseknek soha nem volt maradandó hatásuk, Peter Parker továbbra is ugyanazt a leckét mondta fel hosszú-hosszú évtizedeken keresztül, így el is veszítettem az érdeklődésemet iránta (nyilván ehhez az is hozzájárult, hogy időközben jelentősen kitágítottam a képregényes horizontomat). Egészen addig, amíg az egyik ezzel kapcsolatos sirámom után, Rusznyák kolléga fel nem hívta a figyelmemet egy bizonyos Dan Slottra és az ő Big Time sztoriszálára, amelyben végre megszakadt a Möbius-hurokban keringő, állandó pénz- és nőproblémákkal küszködő lúzer Peter Parker mainstream sorozatátka. Újra elkezdtem hát követni Pókfej kalandjait, és ekkor Slott meglépett valami hatalmasat: Parker testébe egy korábbi ősnemezisét, dr. Otto Octaviust költöztette. Innentől kezdve pedig egyik érdekesebb fordulat érte a másikat, az önhitt, a hatékonyságot és a racionalitást minden felett tartó Doktor Oktopusz valóban minden szempontból Peter Parker fölé kerekedett.
Mennyire vártam már, hogy amikor egy szuperbűnöző felkínál egy lehetetlen választást a hősnek (ebben az esetben a Spiderslayer Oki-Pókinak, hogy válasszon a polgármester, azaz J. Jonah Jameson és ártatlan civilek megmentése között), az álarcos igazságosztó a harmadik lehetőséghez nyúljon, és semmi mással nem törődve leverje a köpni-nyelni nem tudó gyilkost, hogy soha többé ne árthasson senkinek! Ki lett volna képes megjósolni, hogy a New York polgármesteréből egyenes televíziós közvetítésben kizsarolt, eredetileg szuperbűnözőknek készült börtönsziget lesz Pókember főhadiszállása, aki Oktopusz doki-énjét meg nem hazudtolva, a saját maga építette, páncélozott póktankokkal és összetoborzott csatlósokkal (szakszóval: minionokkal) rombolja a földig egy nap alatt a Vezér (Kingpin) által uralt Shadowlandet? Ugyan mikor leplezte volna le a Vészmanó (szegény Hobgoblin technikai kütyüjein már valóságos bűnöző-generációk nőttek fel és buktak meg) személyazonosságát az egész világ előtt, hogy ezzel tegye véglegesen és teljesen tönkre? Peter Parker soha nem hozott volna ilyen döntéseket, sőt, bármilyen helyzetbe keverik, az összes döntését borítékolni lehetett volna előre.
A kedvencem azonban a nagyon is tudatosan építkező Slott által húzott párhuzam Parker és Octavius között: az Amazing Spider-Man 656. számában Peter, a saját erkölcsi kódexének megfelelően, nem csak hogy nem öli meg a százak haláláért felelős, pszicho- és szociopata Massacre-t (Mészárszék), hanem egyenesen a saját testével védi meg a kommandósok sorozattüzétől. Amikor Octavius kerül hasonló helyzetbe, és a megszökött sorozatgyilkos újra ártatlanokat fenyeget, teljesen racionális és logikus érvelés mentén tesz róla, hogy ez soha többet ne forduljon elő: élő adásban lövi főbe a túszejtőt. Slott persze azóta visszahozta az eredeti Peter Parkert, de a jó doktor szociális és akadémikus ámokfutása örökre emlékezetes marad számomra.
X-FACTOR V3
Amikor már azt gondoltam, hogy nem lehet egy igazán eredeti szuperhőskaraktert írni, mert az összes klisét elkoptatták, jött Peter David és (legnagyobb örömömre) parádésan rám cáfolt. A számomra korábban csak az X-Men második részéből ismert Multiple Man egyetlen trükkel rendelkezik: kinetikus erő hatására (például ha megütik) meg tudja sokszorozni magát. Ehhez képest a szenzációsan jó X-Factorban (a Peter David-féle harmadik inkarnációra tessék gondolni), ezt a képességet több oldalról is körüljárják, és jobbnál-jobb ötleteket vonultatnak fel.
Madrox személyiségének ugyanis minden szelete egy-egy duplikátuma: a kéjvágyó amorózó például két kolléganőjének ágyába is bebújik, igen kínos helyzetbe hozva Jamie Prime-ot, a nihilista énje kifejezetten rosszul jön, amikor egy öngyilkosjelöltet kell lebeszélni a párkányon az ugrásról, a vérszomjas másolatát saját magának kell megfékeznie. Mivel soha nem tudja előre, hogy melyik személyisége pattan elő, mindjárt nem egyértelmű, hogy érdemes-e használnia a képességét egy adott szituációban. Ezen felül a másolatai által tanultak a saját emlékei lesznek, ha visszaszippantja magába őket, éppen ezért több duplikátumát elküldte a nagyvilágba, hogy szerezzenek tapasztalatokat. Az egyik egy shaolin kolostorban szerzetes, a másik a S.H.I.E.L.D. ügynöke, a harmadik kiégett magánnyomozó. Ezek a lehetőségek igazán drámai, sőt tragikus helyzetek forrásai is: vajon gyilkosság-e magadba olvasztanod a duplikátumodat, ha már családot alapított, felesége és gyermeke van, ráadásul egy katolikus hitközösség lelki vezetője? Mit művelhet veled a sokk, amikor kezedbe veszed az újszülött gyermekedet, majd véletlenül magadba olvasztod örökre? Persze azóta már találkoztam a Brian Michael Bendis és a Warren Ellis által újragondolt Moon Knight, valamint a Matt Fraction-féle Hawkeye karakterével, de az első, szinte alapoktól újjáépített és szerethetővé tett szuperhős mindig is Jamie marad.
Ja, és persze még sosem láttam annyira félelmetesen jól megírt kislányt, mint Layla "I Know Stuff" Miller.
RAFAEL GRAMPÁ
Vannak olyan hatásos képregények, amik örökre veled maradnak, még akkor is, ha egyelőre úgy tűnik, a Mesmo Delivery csupán egy one-hit wonder volt, hiszen az egyébként iszonyatosan tehetséges brazil képregényíró-rajzoló Grampá szinte teljesen eltűnt nem csak a rivaldafényből, de még a képregényes szcénából is. Mégis miért foglalkozom akkor vele? Mert a 8 oldalas Dear Logan, ami a Strange Tales Marvel-antológiában jelent meg, a hasonlóan rövidke, Brian Azzarellóval összehozott All I Goat for Christmas a Hellblazer #250-ből és a Twilight Zone-történetnek is beillő Mesmo Delivery annyira emlékezetes alkotások számomra, hogy rendszeresen előveszem és újraolvasom őket, ez pedig igen kevés képregénnyel esik meg. Grampá stílusa különösen az utóbbiban annyira lehengerlő, brutális, darabos, hogy a mészárszék, amivé a Rufo nevű ex-bokszoló és Sangrecco, az Elvis-imitátor egyszerű áruszállítása fajul, tulajdonképpen egy csodálatos óda Tarantino munkásságához. Nagy kár, hogy a Dark Horse-nál 2009-ben meghirdetett hat részes modern szamuráj-sagája, a Furry Water már sosem fog megszületni (bár csodák még léteznek: lásd a Straczynski-féle The Twelve esetét).
FABLES / THE UNWRITTEN / LOCKE AND KEY
Mindháromról rendszeresen értekeztünk már a Geexkomix hasábjain, így itt csak arról szeretnék megemlékezni, hogy a Fables, ami a mesék, a The Unwritten, ami az írott szó és a Locke and Key, ami a gyermeki képzelet hatalmát vesézi ki mélyre menő részletességgel, talán a három legnagyobb hatással bíró sorozat, amit az utóbbi évtizedben olvastam. Egyről már volt, a másik kettőről pedig mindenképpen lesz egy nagyobb lélegzetű írás itt a Geekzen (különösen tekintettel arra, hogy a Fables nem régen kapott végleges lezárást).
