FIGYELEM! A filmről képtelenség az egyébként tök kiszámítható, központi csavar említése nélkül írni, így aki szeretné megnézni, viszont nagyon háklis a spoilerekre, inkább ne olvasson tovább!
1792, Anglia keleti tengerpartja: Dymchurch-upon-the-Wall álmos, eseménytelen, tengerparti városkájába Collier kapitány (Patrick Allen) vezetésével királyi katonák érkeznek. Jelenlétük oka, hogy fülest kaptak az egyik helybélitől, miszerint a környéken a súlyos adókat kicselező, nagyüzemi szeszcsempészet zajlik. Csakhogy hoppá, az időközben vízihullává avanzsált besúgót pont előző éjjel halászták ki a közeli mocsárból, a közvélemény pedig a láp lidérceinek számlájára írja az esetet. Colliert persze ennyivel nem lehet lerázni, ha már ott van, nyomozni kezd, ám minduntalan a helyiek elutasításába és zárt kapukba ütközik, de még a község kedélyes, vicces kedvű lelkésze, Dr. Blyss (Peter Cushing) is mintha folyton csak a bolondját járatná vele.
Naná, ha egyszer a csempészbanda (nyilvánvalóan) nem csak, hogy nagyon is létezik, de a jámbor atya egyenesen a szervezet feje. Blyss doktor azonban korántsem önös érdekből járja a bűn útját: törvénytelen vállalkozásának hasznát a helyi szegénység felszámolásába forgatja vissza. A két fél között hamarosan kényesen kiegyensúlyozott, ide-oda billenő játszma veszi kezdetét, felelevenedik a múlt, apránként kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, és persze a mocsári mumusok sem hagynak fel áldatlan tevékenységükkel. Hogy Collier régi nemezise, a néhai, hírhedt kallóz, Clegg kapitány sírja mégis mi az istent keres pont Dymchurch temetőjében, már szinte csak mellékes kérdés.
Bár a Hammert általában horrorfilmekkel, azokon belül is leginkább a vámpíros-vérfarkasos-múmiás klasszikusokkal szokás azonosítani, a stúdió óriási repertoárjába jócskán belefértek egyéb műfajok is, a krimitől a modern pszichothrilleren át egészen - miként ebben az esetben is - a kosztümös kalandfilmig. Senkit ne tévesszen meg az amerikai változat erősen horrort sugalló marketingje (ez a Night Creatures címet kapta, bár csak azért, mert a cég már ígért egy ilyen című filmet a kinti forgalmazónak, ami egyébként eredetileg a Legenda vagyok feldolgozása lett volna, csak azt elkaszálták), a Captain Clegg bizony ízig-vérig az említett kategóriába tartozik, és ezen a rendkívül mókásan festő, halloweeni csontváz-kezeslábasban parádézó rémek sem változtatnak.
Mint oly gyakran, az alapanyagot ismét a XIX. század végi, XX. század eleji angolszász ponyvairodalom szolgáltatta, jelesen az itthon jobbára ismeretlen Russell Thorndike brit szerző Reverend Dr. Syn-regényeinek megjelenést tekintve első, ám kronológiailag utolsó darabja, az 1915-ös A Tale of Romney Marsh. A hét kötetet megért sorozat főhőse (kinek neve jelen változatban a Disney-vel való jogi viták miatt változott Synről Blyssre) a Robin Hood-féle népi hősök vonalába illeszkedő, a szegényeket oltalmazva a törvénnyel rendszeresen bajszot akasztó, rokonszenves zsivány: művelt, mindenhez értő, talpraesett és sármos kalóz, csempész, és nos, lelkész. Tessék, spoiler!
Mentségemre legyen mondva, hogy a film sem igyekszik különösebben takargatni fő csattanóját, az már a játékidő első negyedében-harmadában is nyilvánvaló. Élvezhetősége első sorban azonban nem is ezen múlik, hiszen az események, ha nagy meglepetéseket nem is, de vérbeli kalandtörténethez méltó fordulatokat bőségesen tartogatnak még. Noha a cselekmény elég döcögősen és áttekinthetetlenül indul - kezdetben nem igazán érteni, ki kicsoda, vagy, hogy miért is fontos, már ha fontos ugyan -, az első fél órát követő, és onnantól igazából már szűnni nem is nagyon akaró kavalkád bőségesen kárpótol ezért.
A felek folyamatosan próbálnak túljárni egymás eszén; hol az egyik, hol a másik kerül pillanatnyi előnybe, mindkét oldal a soraiban tudhat egy-egy kiszámíthatatlan, kétséges lojalitású, a felállást olykor alaposan megkavaró szereplőt, és szinte mindvégig képtelenség eldönteni, kinek is drukkoljon a néző - ami belegondolva, a műfajhoz, no meg kiváltképp 1962-höz képest azért nem kicsit progresszív megközelítés. És persze ne feledkezzünk meg a tipikus, bájosan klisés kalandelemekről sem, melyekhez kiválóan passzol a Hammer szokásos, félig meseszerű, félig komor látványvilága: a közeli mocsár nem elég, hogy kísérteties, de madárijesztői az egészségesnél jóval mozgékonyabbak, Dymchurchben az egységterületre eső titkos ajtók száma Guinness-gyanús, Peter Cushing pedig bizony még egy jóízű verekedést és egy csilláron lengedező, hősies szökést is bevállal.
Ha már Cushing: a későbbi Tarkin tábornokot (meg a járomcsontját) nem lehet nem szeretni, de azért legyünk őszinték, hammeres szerepvállalásai során többnyire elég szűk eszköztárból gazdálkodott. Persze, hogyne tette volna, ha egyszer rendre ugyanazt az egy-két típusfigurát osztották rá. Itt viszont szemmel láthatólag imádja, hogy végre nem kell nagy morcosan mindenféle okkult erőkkel hadakoznia, és olyan önfeledten, még a humorát (melynek a film amúgy sincs híján) is megcsillantva lubickol az egyébként is szerepet játszó szerepében, hogy öröm nézni. Ez nem csak rá igaz: talán a Captain Clegg az a Hammer, amiben eddig a legjobb, legkevésbé rutinszerű alakításokat láttam, és ez nyilván annak is köszönhető, hogy a karakterek többsége a szabvány szörnyvadászokhoz képest szokatlanul ötletes, még ha az ötletesség csupán egy-egy jól eltalált vonás felskiccelésében nyilvánul is meg. Cushing és Allen kölcsönös dinamikája nélkül az egész adok-kapok esélyesen nem is működne ilyen jól, de mellettük a kevésbé fontos szereplők többsége is teljesen rendben van.
Minden könnyedsége és szórakoztatósága ellenére a Captain Clegg ugyanakkor korántsem maradéktalanul felhőtlen kaland. Dr. Syn / Blyss az első regényben még jóval kevésbé volt egyértelműen pozitív főhős, csak a későbbiekben, fokozatosan vált azzá, így Cushing alakításában is inkább ambivalens figura marad. Ennek megfelelően alattomban a film sem riad vissza néhány kellemetlen erkölcsi kérdés felvetésétől, ami kifejezetten a javára válik - miként a váratlanul komor finálé is, mely megint csak olyat tud, amit Hammer-filmek viszonylag ritkán. A stúdió legtöbb eresztésének általában úgy van vége, hogy valójában nincs: a rémet legyőzik (vagy nem), aztán stáblista, enyhe hiányérzet, viszlát. Itt azonban minden szépen a helyére zökken, a szálak elvarratnak, és az enyhe katarzis után az ilyesmire fogékonyak még el is töprenghetnek mondjuk afelett, hogy mennyire határozza meg az embert a múltja, és hogy jótettei egykori (netán jelenlegi) vétkeit felülírhatják, vagy legalább kiegyensúlyozhatják-e.
Nagyon üde, szerethető kis színfolt ez a Hammer palettáján, egyszer s mind annak bizonyítéka, milyen kreatív bírt lenni a legendás stúdió a legjobb pillanataiban. Ehhez még csak az sem kellett, hogy Cushing a vicsorgó Christopher Lee arca előtt lóbálja a feszületet. Kicsit sajnálatos, hogy a cég ezt követően soha többé nem nyúlt Dr. Syn karakteréhez, pedig alapanyag jócskán akadt volna. Ki tudja, talán a papi reverendában feszítő, hősies haramia azóta már a sokadik remake-en áteső, Drakulához vagy Frankenstein szörnyéhez fogható ikonná vált volna - aztán persze talán jobb is, hogy mégsem tette.