Az ember mindig meglepődik - még akkor is, ha legbelül egy hatvanhat éves, láncdohányos francia irodalomprofesszor lelkesedésével szemléli a világ lassú, agonizáló szétesését, hogy két slukk között egy korty portóival enyhítse kátránytól rothadó büszkeségét. Az ilyen ember nem várná, hogy a két nyolcéves suhanc, akiknek szülei megtették a hosszú utat Bangladestől Londonig, hogy maguktól minden világi hívságot megvonva felépítsék egzisztenciájukat (kétszintes kis sorház, egy autó és a terminus technicus szerint Off Licence-nek nevezett kisbolt) egy időről-időre barátságtalan közösségben, szóval azok ott ketten, a kis Nawaz és Akash pontosan tudják, kik voltak azok a Kray ikrek.
Hogy hogyan sétáltak be egy klubba vagy egy bárba egy táska pénzzel meg egy vascsővel, hogy aztán tulajdonosokként távozzanak, vagy, hogy hogyan úszták meg éveken keresztül, hogy lecsukják őket. Lehet, hogy az East End belső részét elözönlötték és teljesen magukévá tették a hipszterek, a külső részét pedig az olimpiai létesítmények és az általános településfejlesztés, a Legenda - látták, milyen ügyesen belefoglaltam a címet? Most iszom is egy kávét jutalomból - tovább él. Még akkor is, ha a fele sem igaz.
Magyarországon a Kray testvérekről lehetett valamit hallani, az Ifjúsági Magazin agit. prop. osztálya tapsikolhatott örömében, hiszen ezeknél nagyobb gazembereket keresve sem találhattak volna, hogy lerántsák a leplet a haldokló Nyugat álságosságáról, és bemutassák, mennyire rossz is ott. Nem mintha számított volna: a Kray testvérek - ha máshoz nem - ahhoz nagyon értettek, hogyan építsék fel a saját Legendájukat. A rövid bokszolói karrierből az East End tejhatalmú Cégéig, majd az elkerülhetetlen életfogytiglani börtönbüntetésig terjedő sztori már életükben megihlette a filmeseket, példának ott van Richard Burton 1971-es Kaktusz Jackje vagy Mick Jagger filmes bemutatkozása, az 1970-es Az előadás. Ez egyáltalán nem csoda, tekintve hogy a brit bűnügyi film alapélménye nem a megtörhetetlen, megingathatatlan és megvesztegethetetlen rendőr, hanem a gengszter.
És 2015-ben nem is a Legenda az egyetlen film, amely Krayékről szól: a korábban bemutatott The Rise of the Krays mellé érkezik nemsokára a The Fall of the Krays, sőt, létezik az 1990-es A Kray ikrek is, címszerepben a Spandau Ballettel. Persze egyik film sem mondhatja el magáról azt, hogy benne van Tom Hardy - és valljuk be őszintén, a legtöbbünknek csak ez számít, tehát mondjam már meg, így a harmadik bekezdésre, ha már rászántam az időt-helyet, hogy vajon faja-é benne Tom Hardy, a többi meg úgyis le van szarva. Nos, kedves Hipotetikus Türelmetlen Olvasóm, ne is olvasson tovább: Tom Hardy nagyon faja benne, színjátszik meg minden, hiszen tagadhatatlanul ő napjaink egyik legsokoldalúbb, legjobb színésze, a művelt ember Christian Bale-e, ha mondjuk a boldogult Narancsot olvasnák ezelőtt tizennyolc évvel a kettes villamoson.
Egy dolog viszont határozottan látszik Brian Helgeland ötödik rendezésén: Brian nagyon szereti a hatvanas évek Londonját, nagyon szereti Tom Hardyt, ha éppen a már-már épelméjű és tökös Reggie-t játssza - de szegény Ronnie-val, a szemüveges, biszexuális (persze a filmben magát kizárólag domináns melegnek titulálja, talán azért, mert így mintha érdekesebb volna, sikerül elhallgatni hogy háromszor nősült egyébként, és nem csak falból) pszichopatával nem nagyon szeretne mit kezdeni. Szegény Ronnie; hiába vannak ketten a poszteren, a vágó kegyetlen ollója majd’ hogy nem mellékszereplővé fokozza le, ami már csak azért is sajnálatos, mert Hardy miatta vállalta a kettős főszerepet - Helgeland csak Reggie-re gondolt, Hardy Ronnie-t szerette volna, így kiegyeztek mindkettőben.
Ez pedig látszik; nem azért, mintha Reggie-t kevesebb odaadással játszaná Hardy, hanem azért, mert ő lett a legkevésbé érdekesen megírva. És ő szerepel a legtöbbet. Lehet, hogy a forgatás során ez a fajta egyenlőtlenség leeshetett Tom Hardynak - bár itt csak tippelek -, mert az egyik jelenetben Ronnie helyett Bane szólal meg, nem kevésbé kásásan, mint a maszk alól annak idején. Ahogyan egykori irodalomtanárom, Réfi Csaba is több alkalommal is megemlítette: a forgácsúr ráömlött a szövegre (ha már itt tartunk, erre jobb bizonyíték kevés is lehet, mint a cikk, amelyet a Kedves Olvasó éppen olvas), úgy ömlött rá Brian Helgeland a Legendára. Szegény nem tudja nem imádni a miliőt, a ruhákat, a csillárokat és a zenéket, nem tudja nem kedves csibészek gyülekezetének látni a londoni alvilágot, sőt virtuálisan a teljes amerikai maffiafilm kalapot emel Krayék előtt - Chazz Palminteri két jelenetben, ami ugyan érdekes, mindazonáltal fájdalmasan kevés Chazz Palminteriből. De még ez sem akkora probléma.
Az, hogy a tüchtig utcákon alig van szemét, vagy ember, vagy bármi más, az a Csinibabát juttatja eszembe. De amíg annak jól áll ez a fajta sivárság (és hát érthető, költségvetési okokból is alakult ez így), addig a Legenda bántóan üresnek és felszínesnek hat. Egy kicsit meg tudom azért érteni: az eredeti helyszíneken mára már lehetetlen forgatni, mert eltűntek lakóparkok, a bevásárlóközpontok és a Crossrailnek nevezett, Londont Kelet-Nyugat irányban átszelő vasútprojektjének sitthalmai alatt. Még ez sem akkora probléma. A nagyobb probléma az, hogy Brian Helgeland nem tudja, mi is érdekli jobban: Reggie és felesége, Frances (Emily Browning, aki nagyszerű) kapcsolata, Reggie és Ronnie kapcsolata, a hatvanas évek bandaháborúi, a sztárpletykák vagy egy bűnszervezet bukása.
Szegény szegény Christopher Eccleston; hiába mászkál fel-alá mint a szintén Legendásan (hö-hö) kemény detektív-főfelügyelő, Leonard “Nipper” Reed, kap nettó fél jelenetet színjátszásra, a fennmaradó időben csak morcos. Emily kapja a legnehezebb feladatot: ő fogja narrálni a történetet, beleértve az összes mellékszálat, minden idők legnehezebb és legkönnyebben elrontható szövegeivel. A másik problémám is kicsit hozzá kötődik: a Legenda ugyan nem dőzsöl az erőszakban, de eléggé élvezi, aztán amikor eljön egy nemi erőszakos jelenet - amelynek hitelességét semmi sem támasztja alá, ugyanakkor nem teljesen elképzelhetetlen, hogy megtörtént -, akkor a kamera udvariasan kihátrál az "akcióból". Ez a fajta prüdéria pedig nem illik a maradék explicit erőszakhoz, hovatovább mentegetésnek is tűnhet.
Csalódottságomat viszont el kell felejtenem; ez a film nem nekem készült. Illetve nekem is, de főleg a többi hatmilliárd embernek, aki moziba megy New Yorkban, Berlinben, Budapesten vagy éppen Karacsiban. Összesen egy darab cockney rímelő szleng került a filmbe, az is meg van gyorsan magyarázva, van benne rengeteg jelenet miniszterelnökökkel, rendőrfőnökökkel és korabeli hírességekkel, csak hogy érthető legyen a cselekmény - a Legenda egy úgynevezett Világfilm. Ami nem baj, hiszen nem lehet minden film a Hosszú nagypéntek, egyébként meg nézhető, bár egy fél órát - mint minden filmből - ebből is ki lehet vágni, vannak benne jó poénok is helyenként, és sikerrel kedveltet meg velünk két - egyébként - nagyon veszélyes pszichopatát. Egynek nem rossz, de sem Tom Hardy, sem Brian Helgeland életművéből nem ezt a filmet fogjuk idézgetni.